A lyukkártyák adatfeldolgozásra történő felhasználása jóval megelőzte a számítógépek megjelenését, hiszen a 18. század végén már ezek segítségével vezéreltek szövőszékeket, illetve a zenélő dobozok is ezeknek hála működtek. Az ilyen automatáknál egy forgó henger a rajta levő lyukakkal vezérelte a zeneszámok lejátszását, más gépeknél pedig az eltérő mechanikai folyamatok vezérlését. Konrad Zuse első számítógépe, az 1936-ban megalkotott Zuse Z1 szintén lyukszalagra írt kóddal működött, aztán szabvánnyá vált a Hollerith-kártya, ami kezdetben 240 pozíciót tartalmazott, ami később 45 oszlopra és 12 sorra bővítettek ki – ez 45 darab 12 bites karakternek felelt meg.
Az IBM aztán 1928-ban szabadalmaztatott egy 80 oszlopos formátumot, ami szintén széles körben elterjedt. A kártyákon 80 sor volt, és egy sorban 12 hely, egy ilyen kártya egy sornyi szövegnek felelt meg, tehát a lyukkártya kapacitása mindössze 80 byte volt. A lyukkártyákat a 60-as években kezdték el leváltani a jóval nagyobb kapacitással bíró mágnesszalagok, de még a 80-as években is előfordult, hogy ezen megoldás segítségével dolgoztak fel adatokat számítógépeken.
A mágnesszalag sokak számára a zenehallgatós oldalról lehet ismerős, hiszen a 80-as és 90-es szinte mindenki kazettákról hallgatta a kedvenceit, de a technológia adattárolásra is alkalmas volt. A szintén a 80-as években elterjedő Commodore számítógépek programjait például kazettákon tárolták, amiken nagyjából 660 KB adat fért el, de a komolyabb rendszerekhez már akadtak olyan mágnesszalagos megoldások is, amik akár 10 megabájt adat tárolására is képesek voltak. Bár ezt a technológiát idővel kiszorították a mágneslemezek (vagy más néven hajlékony lemezek), de ez a megoldás még ma is használatban van, több gigabájtnyi adat kezelhető ilyen módon, de manapság jobbára már csak biztonsági mentések tárolására használják ezt a technológiát.
A mágnesszalagot a mágneslemez váltotta: kezdetben voltak az 5,25 hüvelykes változatok 360 kilobájt és a (dupla oldalú variánsok) 1,2 megabájt kapacitással, és ezeket követte a floppy (aminek a formája még sok helyen most is a mentés ikonja), 720 kilobájt, illetve dupla oldalas variáns esetén 1,44 megabájt tárhellyel. Utóbbi mellett kezdtek el terjedni az optikai megoldások, a CD (700 megabját), a DVD (4,7 gigabájt), majd a Blu-Ray (akár 50 GB), de a kislemez „halálát” az úgynevezett flash drive-ok, vagyis a pendrive-ok hozták el. Ezek az eszközök egyszerűen csatlakoztathatók az USB-portokon keresztül, a tárolókapacitásuk pedig akár több gigabájtra rúg. A jelentőségük ugyan sokat csökkent az utóbbi években, de még ma is elterjedt adattároló eszköznek számítanak.
Az operációs rendszereket, programokat és komolyabb adatokat persze évtizedekig merevlemezen (HDD) tároltuk, és még manapság is rengeteg olyan gép van, ami ilyen meghajtókkal működik, vagy tartalmaz ilyet a modernebb SSD mellett. A HDD (Hard Disk Drive) olyan eszköz, ami az adatokat mágnesezhető réteggel bevont lemezeken tárolja, amit egy író/olvasó fej ír vagy olvas. Ez a megoldás az 50-es években született, és a 80-as évektől a számítógépek alapvető alkotóelemévé vált.
Amíg a legelső változat nagyjából 5 megabájt tárolására volt képes, addig napjainkban már nem ritkák a több terabájtos változatok. Habár a merevlemez mind a mai napig fontos részét képezi a számítástechnikának, de a szerepét folyamatosan veszi át az SSD (Solid State Drive) technológia, ami folyamatosan csökkenő méret mellett biztosít egyre nagyobb sebességet és egyre nagyobb kapacitást – jelenleg ez a legmodernebb megoldás a számítástechnikában.
Felhővel a jövőbe
Az adattárolás és -kezelés történetében viszont már nemcsak arról kell beszélni, hogy milyen technológiát használunk, de arról is, hogyan érjük el ezeket az adatokat. A fejlődésnek van ugyanis egy másik vonulata, ami az internet megjelenéséhez és rohamos fejlődéséhez köthető. A 90-es években még rácsodálkoztunk arra, hogy új zenék megszerzéséhez már nem kell kazettát vagy CD-t venni, hiszen letölthetők a hálóról, ma pedig már ott tartunk, hogy az internetkapcsolattal bárhonnan elérhető felhőben játszunk le filmeket és sokszor már a videójátékok sem a saját eszközeinken futnak, hanem valahol egy távoli gépen, hozzánk pedig csak a kép érkezik stream formájában.
A felhő már a mindennapjaink része, szolgáltatások tucatjai kínálnak különböző megoldásokat az adataink tárolására és megosztására. A technológia azonban nem csupán egyéni felhasználóként lehet a hasznunkra, az üzleti eredményesség alapját is jelenti, a nagyvállalatok mellett egyre több kisvállalkozás ismeri fel a rugalmasságában, költséghatékonyságában és megbízhatóságában rejlő előnyöket.
