A magyar gazdasági modell nem sikeres, hanem a leggyengébbek egyike

Kormányzati szereplők, a hazai gazdaságpolitika irányítói (leginkább Orbán Viktor kormányfő és jobb keze, Matolcsy György jegybankelnök) szereti azt hangoztatni, hogy a magyar modell sikeres, a magyar gazdaság a magyar modell miatt sikeres. Hát ebből nem sok minden igaz, legalábbis ezt találta Zsiday Viktor, alapkezelő, a Plotinus elnöke, aki gazdaságpolitikai kérdésekben gyakran publikál vagy szólal meg.

Az Alapblogon közzétett írásában Zsiday rávilágít arra, hogy egy gazdaság teljesítményét nem lehet abszolút mértékben megítélni, mindig függ a környezettől. Egy válsághelyzetben már az is hatalmas teljesítmény, ha nem zsugorodik a hazai gazdaság, amikor pedig mindenki nő, akkor nem az az eredmény, ha nálunk is van növekedés, hanem az az érdekes, ha nálunk sokkal magasabb vagy alacsonyabb, mint máshol. Ha összehasonlítjuk a régiós országok egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson mért GDP növekedését 2010 és 2016 között, akkor a következő számokat kapjuk:

• Szlovákia 22 százalék
• Magyarország 24 százalék
• Csehország 25 százalék
• Bulgária 28 százalék
• Lengyelország 32 százalék
• Románia 38 százalék

Vagyis utolsó előttiek vagyunk ebben a rangsorban, ráadásul úgy, hogy egy főre jutóan a legtöbb EU-támogatást Magyarország kapta – tehát valójában a magyar gazdaság ebben az időszakban a leggyengébb teljesítményt nyújtotta a régióban. Ez erősen arra utal, hogy a magyar modellnek semmilyen hozzáadott értéke nincs a standard, ortodox gazdasági modellekhez képest, sőt azok között a gyengébbek között van – húzza alá Zsiday.

Az EU-támogatástól tisztítva Magyarország növekedése a leggyengébb a régióban, versenytársaink között.

A nálunk gazdagabb, de közeli EU-tagállamokhoz (Ausztria, Szlovénia) csigalassúsággal közeledtünk csupán, vagyis a sokak által vágyott közeledést, felzárkózást belátható időn belül nem tudja nyújtani, vonja le a következtetést a közgazdász.

Ezek az évek egyfajta kegyelmi állapotot jelentettek a közép-európai régió gazdaságaiban: Európa felszívta a fölös munkaerejüket a válságban, így nem omlottak össze az ellátórendszerek, mivel nem nőtt az egekbe a munkanélküliség, a munkanélkülieket (és a politikailag elégedetleneket) exportáltuk. Gazdasági migránsaik hazautalásai fenntartották a belső fogyasztást a nehéz években, most pedig az emiatt kialakult munkaerőhiány miatt létrejött egy nagyon erős bérkonvergencia, ami hatalmas lökést ad mindenhol a hazai béreknek, egyben belső fogyasztási boomot eredményez.

Ilyen kedvező környezet nagyon régen nem volt a régióban és addig tarthat, amíg elérjük a portugál–görög átlagos bérköltségeket, amikorra elveszik az olcsó bérekből/árakból adódó versenyelőnyünk, s amikor ez megtörténik, akkorra kábé elfogy az EU-s pénz is, és kiderül, hogy mire képes a hazai gazdaság saját lábán állva (nagyjából 2020-22 között valamikor).

De ezt a hét évet akár az előző hét évvel is összevethetjük: 2003-10 között 39 százalékot nőtt a magyar gazdaság, úgy hogy abban benne volt a 2008-2009-es válság is. Akkor nem voltak EU-s pénzek, volt viszont helyette abnormális költségvetési költekezés/eladósodás és lakossági svájci frank hitel mánia, tehát a két időszak összevethető, mindkettőt külső pénzek okozta hátszél segítette.

Az elmúlt 7 év növekedése ezek fényében sem kiemelkedő, és igencsak megkérdőjelezhető, hogy az EU-támogatások nélkül mekkora növekedés lett volna.