Néhány napja Orbán Viktor arról beszélt, hogy a kommunizmus ugyanúgy a Nyugat szellemi terméke volt, mint a nemzetiszocializmus. E gondolat kapcsán érdekes, hogy Pogátsa Zoltán az Új Egyenlőségben arra emlékeztet, negyedszázada a rendszerváltás egyik nagy ígérete volt, hogy a piacgazdaság majd értékeli a kreativitást, az erőfeszítést, mert éppen erre való a profit. A globális vagyonkoncentráció korában ugyanakkor már ebben sem biztos mindenki.
Már a különböző közgazdaságtani iskolák között sincs konszenzus arról, hogy egy vállalkozás fő motivációja a profitszerzés. A közgazdász, szociológus szerint Karl Marxot az egykori kommunista országokban előszeretettel láttatták elszigetelt gigásznak, noha a valóságban olyan klasszikusokra épített, mint David Ricardo, Adam Smith.
Marx felhasználta tehát Ricardo megközelítését annak bizonyítására, hogy máshonnan nem keletkezhet a profit, mint a munkások által megteremtett többletértékből, amelyet a vállalat tulajdonosa, a tőkés nem fizet ki teljes egészében. (…) Amennyiben Marxnak igaza van, abból egy súlyos morális következmény is adódik: a profit etikátlan.
Sokan próbáltak alternatív magyarázatokkal előállni, csak gyenge megoldási kísérletek születtek, és Marx munkaérték elmélete is komoly sebeket szenvedett. A cégek képesek alkalmazottaikból minél több munkát kisajtolni, ugyanakkor a kizsákmányolást nagyon komolyan csökkentheti a munkavállalók érdekérvényesítése, a szakszervezeti bérharc. A főáramú neoklasszikus közgazdaságtan nem ismer olyan profitelméletet, amely ne valamifajta monopóliumra épülne.
Bármennyire is furcsán hangzik a hétköznapi kapitalizmus narratívájának fényében, de ha tökéletes a piac, nincs profit. Ha viszont van profit, akkor nem tökéletes a piac.
Profit kérdésében egy Mussolini elől Angliába menekült olasz közgazdász, Piero Sraffa (1898-1983) alkotott egyedülállót – írja Pogátsa. Szerinte a közgazdaság-tudomány legméltatlanabbul kezelt zsenijének 1960-ban megjelent The Production of Commodities by means of Commodities (magyarul: Áruk termelése áruk révén, 1975, fordította: Major Iván) című könyve annak idején atombombaként hatott, kristálytiszta logikával igazolta a neoklasszikus profit és bérelmélet tarthatatlanságát.
Sraffa szerint a profit és a bérek aránya a hozzáadott értékből nem piaci alapon történik, az a tőkés és a munkavállaló bérharcában dől el. A bérek szintjét a kizsákmányolás mértéke (a két fél relatív erőviszonya) határozza meg, nem meglepő tehát, hogy a volt szocialista országokban jóval alacsonyabbak a bérek.) Ez az értelmezés cáfolat nélkül fennmaradt, de Pogátsa szerint Sraffa munkáját általában csak doktori szinten ismertetik.
Egy átlagos egyetemista általában arra való hivatkozással nem kerülhet közelebb Sraffa neoklasszikus közgazdaságtant „kivégző” okfejtéséhez, hogy munkássága túl bonyolult.
A tudomány logikáján kívüli valóság narratíváját pedig egészen más elvek, más szimbolikus uralmi viszonyok működtetik. A Sraffa előtti piaci profit kép él a szélesebb köztudatban is. A profit ezen érdemelvű értelmezése pedig hasznos a status quo szempontjából, hiszen tompítja a tőkével nem rendelkezők, az alkalmazottak békétlenséget.
