Érkezésük előtt külön is felhívtam az igazgató figyelmét, hogy nem kell a vendégekkel kezet rázni, sőt, kerülje a testi érintkezés minden formáját. „Múlt héten jártak itt jugoszláv elvtársak, tudom, mi a dolgom” – felelte mérgesen az igazgató. Mondanom sem kell, hogy amint az autóbusz megállt a kapu előtt, az igazgató felszállt, egyenként kezet rázott a vendégekkel, vállon is lapogatta őket. De nem történt tragédia, a japánok hősiesen beszívták az igazgató ecetsav-illatú arcvizét és szemrebbenés nélkül végigjárták a gyárat.
Sokkal kellemetlenebb helyzetbe kerülhetünk, ha nem figyelünk alaposan a nevekre. Én magam egyszer egy tokiói tárgyalás megkezdésekor főleg arra figyeltem, hogy helyesen hajlongjak, de a gondosan átadott névjegyeket ostobán a zakózsebembe süllyesztettem és egyetlen partnerem nevére sem emlékeztem. Ők ügyesebbek voltak: az általunk átadott névjegyeket ülésrendben kitették maguk elé és annak alapján szólítottak bennünket. Egyetlen alkalommal sem tévedtek.
És hát természetesen sokszor cseréljük fel a vezeték- és keresztneveket. Angolul gyakran kérdezik: which is your first name? Ilyenkor tanácsos tisztázni a pontos sorrendet, nincs abban semmi kellemetlen, később az elővigyázatosság kifizetődik. Én ma is számos országból kapok leveleket, amelyek borítékján ugyan Mr. György Odze áll, ám a levélben kedvesen így folytatják: Dear Odze.
Kínában szinte ceremoniális udvariassággal fogadják a vendégeket, ám a hosszú elszigeteltség ellenére sokat engedtek a korábbi merev magatartásból, és elfogadják, hogy ahány kultúra, annyi ember. Viszont egy dolog nagyon fontos, és ezt irigylem is tőlük: ebben a hatalmas ázsiai országban ismeretlen fogalom, sőt, sértésnek számít a borravaló.
Egyes országokban, így például az Egyesült Államokban természetes a közvetlen stílus, a tegeződés (a keresztnév használata), és az amerikaiak abban sem látnak semmi kivetnivalót, ha olyan, indiszkrétnek tűnő kérdéseket tesznek fel idegeneknek, amelyeket mi magunk talán furcsának találnánk – pedig egyszerűen csak kíváncsiak, és nem sértődnek meg, ha udvarias visszautasításban van részük. Szeretnek ismerkedni, szeretnek beszélgetni. A britek sem annyira zárkózottak, mint gondolnánk, ám tagadhatatlan, hogy kevésbé osztják meg gondolataikat a külvilággal, mint más nemzetek (persze, minden általánosítás téves). Mik az igazi érzelmeik? Nem mindig tudni. Vajon mennyire ismerhetjük meg egy idegen társadalom igazi arcát? Egy hetvenéves brit férfi ötvenévi házasság után együtt nézte a televízió műsorát feleségével, aztán felállt, kiment a konyhába, elővett egy kést és szíven szúrta az asszonyt. A rendőrség szerint példásan éltek együtt, a szomszédok látták, amint minden vasárnap kézen fogva sétálnak a közeli parkban. A gyerekeik is megdöbbentek a hír hallatán, valamennyien összeomlottak. A gyilkos, amikor a rendőrség az indokról kérdezte, csupán ennyit mondott: „Elegem volt.”
