Nem nép a svájci, hanem egy rendes, tiszta, kifizetődő vállalkozás – mondta egykoron William Faulkner amerikai író. És persze hozzátehetjük: pontos is. Mind a mai napig igaz, hogy órát lehet igazítani a svájci közlekedési menetrendekhez, és az üzleti tárgyalások is percre pontosan kezdődnek. Nem negyedkor vagy félkor, hanem – mondjuk – 16 perckor. Ha a vonat két percet késik, elnézést kérnek az utasoktól, ahogyan üzleti ügyekben már a pár perces késedelmes megjelenés is kirívó udvariatlanságnak minősül.
A pontosság persze csak az egyik tényezője annak, miként léphet be valaki a svájci „vállalkozásba”. E „tagságnak”, vagyis az állampolgárságnak a szó szoros értelmében ára van. Kantonja válogatja, de többnyire 10 és 20 ezer frank (1,5-3,0 millió forint) közötti összeget kell leperkálnia annak, aki személyi igazolványt szeretne kapni Svájcban. Ruth Bornhauser ezzel nem siet. A több mint harminc éve az alpesi országban élő asszonynak, aki a Kelet-Nyugat Fórum nevű non-profit vállalkozás munkatársa, továbbra is német útlevele van. „Kidobott pénznek tartanám az állampolgárságra fordítandó összeget, érdemi előnyöm nem származna a svájci okmányokból” – magyarázza döntésének hátterét. Munkát így is vállalhat, arról nem beszélve, hogy néhány kantonban – vagyis a közvetlen demokrácia fellegvárában – még szavazati jogával is élhet. „Igazi svájci” viszont akkor sem lehetne, ha megszerezné az állampolgárságot igazoló papírt, hiszen, azonnal tudják róla, hogy németországi születésű. Hogy honnan? Hát a stuttgarti kiejtéséből.
Megint jönnek, támogatnak
Újabb egymilliárd svájci frankot (149 milliárd forint) szavazott meg június 22-én a svájci parlament az Európai Unió 2004-ben csatlakozott tíz tagállama számára. (Svájc 1990 és 2007 között 3,45 milliárd frankkal támogatta az átmenetet.) Lengyelország után Magyarország a második a kedvez-ményezettek listáján: Varsó 490 millió svájci frankot, míg Budapest 130 milliót kap. A parlament döntése szinte puszta formalitás volt, hiszen, mint az alpesi országban mindenről, erről is népszavazás döntött. Tavaly novemberben a lakosság 53 százaléka voksolt a közép- és kelet-európai uniós tagállamok támo-gatására. A pénzt az elkövetkező öt évben minden új EU-tag a szegényebb régiók fejlesztésére fordíthatja, így a magyar kormány főleg három megyének (Szabolcs-Szatmár, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén) juttathat belőle. Thomas Jenatsch, a svájci fejlesztési ügynökség (SDC) elnevezésű kormányszervezet szóvivője a Figyelő-nek elmondta: a svájci hatóságok a partnerországban lévő nagykövet-ségeken keresztül szigorúan ellenőrzik majd a pénzek felhasználást, nem engedik például, hogy a költségve-tésben tátongó lyukakat ezekből az összegekből tömjék be. A cél a gazdasági és társadalmi reformok, a környezetvédelem, valamint a kis- és középvállalkozások támogatása. A projektekből 60-85 százalékot a svájciak finanszíroznak majd, a fennmaradó összeget állami, magán vagy uniós forrásból lehet kipótolni. Svájc és Magyarország között a kétoldalú meg-állapodást ősszel kötik meg, és az első tendereket 2007 végén írják ki.
BEFOGADÓ ORSZÁG. Mindennek dacára Svájc erősen multikulturális ország. Mintegy 7,5 millió lakosából 1,7 millió (!) embernek nincs állampolgársága. Közöttük éppúgy vannak megélhetési bevándorlók – akik a magasabb fizetés, végső soron a jobb életminőség reményében telepednek meg a közép-európai országban -, mint ahogyan sok a politikai menekült is. Csak Koszovóból százezren kerestek hajlékot a fél Magyarországnyi területű országban. Ők aztán vagy beépülnek a társadalomba, és találnak maguknak állandó megélhetést, vagy visszamennek szülőföldjükre, amihez az állam külön segélyt nyújt. A „régi” uniós tagállamok polgárai szabadon vállalhatnak munkát, a 2004-ben csatlakozottak előtt pedig 2011-ig fokozatosan nyitják meg a munkaerőpiacot.
A svájci sokféleség (három hivatalos nyelv, 26 kanton) is hozzájárul ahhoz, hogy az ország egyértelmű nyertese a globalizációnak, jóllehet nem tagja az Európai Uniónak, de még a tágabb Európai Gazdasági Térségnek sem. A nemzeti jövedelemhez viszonyítva elképesztően nagy a külföldi tőkekihelyezés aránya: a svájci vállalatok az éves megtermelt GDP-nél is nagyobb összeget, annak 110 százalékát fektetik be külföldön. (Összehasonlításképpen: ez az arány Nagy-Britanniában 65, az Egyesült Államokban pedig 17 százalék.) Az A. T. Kearney tanácsadó cég globalizációs listáján – amelyet a gazdasági és technológiai kapcsolatok, valamint a nyitott gazdaság melletti politikai elkötelezettség alapján számoltak – az alpesi ország a harmadik helyet foglalja el Szingapúr és Írország után.
A jólétet nem csak a statisztikák támasztják alá, de szembeötlő a mindennapi életben is. Az utcakép megállapodott polgári nyugalmat sugall, a keletibb közép-európai látogatónak azonnal feltűnik a tisztaság, a rend és a szervezettség. A környezetvédelemre a svájciak különösen nagy figyelmet fordítanak. Gondjuk volt arra is, hogy a világ harmadik legnagyobb, minap átadott alagútjának (Lötschberg) fúrása előtt ökológiai kármentést végezzenek. A védett fajként számon tartott orchideákat és gyíkokat máshová ültették, illetve telepítették át. Egy másik példa a környezettudatos magatartásra: az üveghulladékok újrahasznosítása 95 százalékos.
NAGY A JÓLÉT. Elsősorban persze a magas fizetések miatt éri meg munkát vállalni Svájcban: a minimálbér 3 ezer frank (mintegy 450 ezer forint), s az átlagbérek is jóval magasabbak a nyugat-európai szintnél. Mindez ráadásul kompetitív gazdasági környezettel párosul, mivel az adók – különösen a munkát terhelő elvonások – alacsonyak, a termelékenység pedig jóval magasabb a környező országokénál. Svájci üzletemberek büszkén mesélik, hogy az amúgy nemzetközi felmérések szerint is igen motivált dolgozók az európai átlagnál többet dolgoznak, számos ágazatban heti 45-50 órát. Svájc a világ egyik legliberálisabb és legversenyképesebb gazdasága – az IMD legutóbbi listáján az ország harmadik volt az Egyesült Államok és Dánia után.
Akkor tehát minden rendben? Georg Dobrovolny, a Kelet-Nyugat Fórum közgazdászprofesszor igazgatója szerint az ország a panta rei (minden állandóan változik) állapotához hasonlítható, vagyis a gazdaság a viszonylag alacsony növekedési ütem ellenére dinamikusan fejlődik. A társadalmi problémák – például a kábítószer vagy a vandalizmus – azonban beárnyékolják a jólétet. „Elsősorban a külföldiek körében nő az erőszakos bűncselekmények száma” – mondja az 1968-ban Svájcba menekült cseh származású professzor.
A gazdaság köszöni, jól van, igaz, az elmúlt másfél évtized átlagos növekedése bőven elmaradt az EU- és az OECD-átlagtól. Az egy főre jutó GDP még mindig nagyságrendileg meghaladja az uniós átlagot, de az olló egyre szűkül. Egyes szakértők, így Marcus Mugglin, a svájci rádió szakkommentátora annak rémképét vetítik előre, hogy tíz-húsz év múlva a svájciak kirívó gazdagságáról csak múlt időben lehet majd beszélni. Mugglin azt az amúgy kisebbségi véleményt vallja, hogy hosszú távon az országnak – tisztán gazdasági okok miatt is – érdemes lenne belépnie az EU-ba. Ha ez nem történik meg, akkor a 27 tagállammal továbbra is különmegállapodásokat kell kötni, ami egyrészt technikailag nehezen kivitelezhető, másrészt „statikus” természetű, vagyis e bilaterális egyezmények nem képesek azonnal reagálni az uniós változásokra.
Mások erre csak legyintenek. Beat Ammann, a berni vízművek vezérigazgatója szerint az üzletemberek körében általános vélemény, hogy Svájcnak belátható ideig nincs szüksége az unióra. A belépés ellen hangoztatott legfőbb érv, hogy az alpesi országnak fel kellene adnia az évszázadok alatt meghonosított és tökélyre fejlesztett közvetlen demokratikus döntéshozatalt. A június 16-17-i hétvégén például mind a három közigazgatási szinten tartottak népszavazást, egészen különféle témákban – a veszélyes kutyák távoltartásától kezdve a fogyatékkal élők munkahelyi beilleszkedésének segítéséig. Bern kanton lakossága továbbá megszavazta a jövő évi, Ausztriával közösen rendezendő labdarúgó Európa-bajnokság sikeres lebonyolításához szükséges újabb 8 millió frankos hitelfelvételt. Ugyan miként működne mindez az unióban?
A svájciak idegenkednek az EU-tól, hiszen akkor az állam teljes működését – így a lényegében kormány-ellenzék megosztottság nélküli kollektív államszövetségi irányítást és az évente rotálódó elnök-miniszterelnök-külügyminiszter rendszert is – át kellene alakítani. Legfeljebb egy pénzügyi válság adhatna nyomós okot a belépésre és az euró bevezetésére, ám ilyentől senki sem tart. A domináns vélemény szerint az elkövetkező tíz-tizenöt évben Svájc nem adja fel függetlenségét.
