Abból a korból, amelyikben a cápauszonyforma sportkocsik kipufogójából vattacukor illatú gáz szállt az autós mozik vászna felé, és a szerelmes padrongálók dinnyeízű rágógumival illesztették vissza a letört visszapillantó tükröt a Vespa robogóikra.
A kaliforniai Stocktonban született Chris Isaac-et annak ellenére sem nevezném bájgúnárnak, hogy még jellegzetes kacsaháréjának is önálló rajongói klubja van. Fölösleges lenne számon kérni az érzelmességet egy olyan művészen, aki főállású szentimentális előadó, mint ahogy értelmetlen lenne számon kérni egy torreádoron, hogy miért visel csillogó, férfiasnak egyáltalán nem mondható ruhát. A füstös baritonnal rendelkező, és a lányosan lágy falzettre bármikor kapható rock and roll vándorénekestől most jelent meg húszéves munkásságának foglalata. Az Elvis Presley és Roy Orbison manírjait a felülfogalmazás ironikus gesztusával magáévá tévő sztárban az a nagyszerű, hogy nem akar többnek látszani, mint ami. Chris Isaak a rock and roll érdemes művésze, már nem annyira ifjú mestere, az amerikai szórakoztatóipar szerethető, szinte rajzfilmszerű karaktere.
Akik hirtelen nem tudják beazonosítani, nos, nekik is ismerős lehet a Wicked Game című dal fekete-fehér klipjéből, ahol Helena Christensennel évődik a tengerparton. A klip minden bizonnyal a popkultúra tíz legismertebb kisfilmje közé tartozik, de a dal természetesen önmagában is megáll a lábán, miként ezt bizonyítja a best of album is. A lemez szerencsére nem nélkülözi a kötelező repertoárdarabokat, úgymint a Somebody’s Cryingot, a You Owe me Some Kind of Love-ot, a Blue Hotelt, vagy Kubrick 1999-es, utolsó filmjének, a Tágra zárt szemeknek a betétdalát, a Baby did a Bad, Bad Thinget.
Isaak szörfös melankóliát megidéző érzelemittas szerenádjait az Isten is arra teremtette, hogy David Linch, Tarantino, vagy éppen Rodriguez vérben abált filmjeiben felcsendüljenek, mielőtt az emberszabású bérgyilkosok szakszerű mészárlásba fognak.
Chris Isaak: Best Of • Warner • 62 perc, 18 szám. Poptőzsdei árfolyam:****
