Mindeddig süket fülekre talált az a javaslatom, hogy a Federal Reserve kormányzói hawaii-ing és bermuda viselésével fejezzék ki közszolgálati elkötelezettségüket – ismerte el pár hónapja Ben S. Bernanke. Akkor még csupán egy volt a Fed kormányzótanácsának tagjai közül, s a testületbe való 2002-es beválasztása óta még mindig „nehezen viselte”, hogy miután egyetemi karrierjét a washingtoni közszolgálatra cserélte, állandó öltönyviselésre kényszerült. Bernanke a poénos megjegyzés elhangzásakor még nem tudhatta, hogy George W. Bush elnök október végén őt nevezi ki az amerikai jegybank szerepét betöltő intézmény élére. Jövő február elsején pedig, amikor átveszi a tisztséget a 18 év után távozó, 79 esztendős Alan Greenspantől, feltehetően nem az öltözködési szabályzat módosítása lesz az első dolga, sőt, megkockáztatható, a Fed ülésein később sem fog eluralkodni a strandhangulat. Más szempontból viszont az elnökváltás egyszersmind korszakváltást is hoz az intézménynél.
NAGY ELŐDÖK. Alan Greenspan elődje, a Fedet 1979-től 1987-ig irányító Paul A. Volcker sárkányölő hősként küzdött meg a kétszámjegyű inflációval, annak árán is, hogy a gazdaság mély recesszióba jutott. Maga Greenspan alig két hónappal hivatalba lépése után máris elismerést vívott ki magának az 1987. októberi tőzsdekrachra adott jegybanki válasszal, később sikeresen elhárította az 1997-es ázsiai válság hatásait, majd éppen ilyen eredményesen minimalizálta a technológiai lufi ezredfordulós kidurranása és a 2001. szeptember 11-i terrortámadások okozta károkat. Nem véletlenül nevezték őt a földkerekség második legnagyobb hatalmú emberének. Elnöksége alatt a Fed – az amerikai gazdaság globális dominanciájától támogatva – döntő befolyással bírt arra, hogy Európától Ázsiáig miként alakul a kamatszint, és pénzügyi katasztrófák esetén eláraszthatta a világot olcsó pénzzel. Súlyát pedig csak tovább növelte a Greenspant övező tisztelet.
A heroikus jegybankár és a mindenható amerikai jegybank korszaka azonban letűnőben van. Ennek egyik oka az, hogy a nemzetközi pénzpiaci mozgások jelentőségének fokozódása mellett a Fed a korábbiakhoz képest egyre kevésbé lehet uralkodó pozícióban – nemcsak külföldön, de odahaza is. Helyzetét különösen az gyengíti, hogy az Egyesült Államok a duzzadó külkereskedelmi deficit finanszírozása tekintetében nagyban függ a külföldi befektetőktől. „Ez nagy különbség ahhoz az időhöz képest, amikor annak idején Greenspan került az elnöki posztra” – hangsúlyozza Robert Hormats, a Goldman Sachs International alelnöke. Ékes bizonyság a Fed mindenhatóságának csökkenésére, hogy bár közel másfél éve folyamatosan emeli a napi kamatot, a hosszú lejáratú kötvények hozama – amelynek elméletileg szintén nőnie kellene – szinte egyáltalán nem változott azóta. Ez arra utal, hogy a Kínából, Japánból és Európából az Egyesült Államokba áramló pénzek erősebben alakítják a piacot, mint a Fed akciói.
 |
A Greenspan-örökség
 |
|
A legjobb jegy-
bankelnök?
Greenspan
támogatta
Bush adó-
csökkentését. |
Midőn 1987 augusztusában Alan Green-span elfoglalta a Federal Reserve elnöki székét, közgazdászok és üzlet-emberek úgy gondolták, tudják, mire számíthatnak a részéről: az infláció elleni elszánt harcra, amelybe az is belefér, hogy a gazdaság recesszióba süllyed, ha ez kell az árak leszorításához. Egy republikánus politikus akkori nyilatkozata szerint „Greenspan a csontjaiban érzi, hogy a szigorúság jó nekünk”. Most, tizennyolc esztendő múltán kijelenthető, hogy leküzdötte a pénzromlást. Az ingadozó energia- és élelmiszerárak nélkül számított maginfláció mindössze 2 százalék, szemben az 1987-es 3,9 százalékkal.
Ám a történelem valószínűleg inkább egy másik teljesítménye miatt fog emlékezni a január végén leköszönő elnökre. Az elmúlt évtizedben példátlan érzékkel kormányozta az amerikai gazdaság hajóját a technológiai szárnyalás, az ázsiai pénzügyi válság, a részvénypiaci buborék, a technológiai összeomlás, a recesszió, az Enron-ügy, a terrortámadások és a lakáspiaci boom viharaiban. „Alan Greenspannek mélyebb gazdasági intuíciója van, mint szinte bárkinek, akivel valaha találkoztam” – jellemzi őt Glenn Hubbard, a Columbia University gazdasági karának dékánja, korábban George W. Bush elnök tanácsadó testületének elnöke. Richard M. Kovacevich, a Wells Fargo vezérigazgatója úgy véli: „Ő minden idők talán legjobb jegybankelnöke.”
A statisztikák alapján nehéz kétségbe vonni ezt. A munkanélküliség alacsonyabb, mint 18 éve volt, a termelékenység ma közel egy százalékponttal nő gyorsabban, a reálbérek magasabbak, a részvénypiac pedig csaknem a kétszeresére bővült. „Greenspan olyan környezetet teremtett, amelyben prosperálhat az üzlet. Korábban úgy gondoltuk, hogy az 1-2 százalékos gazdasági növekedés a normális. Ma a 3 százalékot tartjuk normálisnak” – mondja Charlie Giancarlo, a Cisco Systems fejlesztési igazgatója. A sokak által inflációs héjának tartott Greenspan a kilencvenes évek második felében az elsők között ismerte fel, hogy a technológiai fejlődés megdobja a termelé-kenységet, s ennek megfelelően – a bírálatok ellenére – nem emelt kamatot, amivel nagyban hozzájárult a beruházások és a növekedés erősödéséhez, az Új Gazdaság kibontakozásához. Aztán a 2001-es válságra reagálva egy év alatt 6,5 százalékról 1,75 százalékra vitte le a kamatot, ami nélkül a gazdaság nem tudott volna olyan gyorsan magához térni.
Nem mindenki tartja persze annyira pozitívnak az örökségét. Sok közgazdász úgy látja, a kilencvenes években nem lett volna szabad engednie a tőzsdei lufi kialakulását. Mások az alacsony kamatszintet okolják a jelenlegi túlzott eladósodásért és a lakáspiac túlhevüléséért. A politikusok közül sok demokrata nem tudja megbocsátani Greenspannek, hogy támogatta Bush elnök adócsökkentési tervét.
Való igaz, Greenspan nem követte a kiegyensúlyozott növekedésről szóló iskolai szabályt, hanem engedte a szárnyalásokat és a zuhanásokat. Viszont ha nem ő áll a Fed élén, a kilencvenes években biztosan kevesebb lett volna a technológiai beruházás, a startup cégek nehezebben jutottak volna hitelhez, és a munkanél-küliség 2000-ben nem süllyedt volna 4 százalék alá – igaz, a megroggyanás sem lett volna akkora. Elképzelhető azonban, hogy az ilyesfajta volatilitás immár elkerülhetetlen jellemzője egy olyan gazdaságnak, amelyben megjósolhatatlan technológiai fejlesztések hajtják a növekedést.
MICHAEL MANDEL, NEW YORK |
|
|
|
|
SZŰKEBB MOZGÁSTÉR. Ugyancsak a Fed zsugorodásának irányába mutat az intézmény 52 esztendős leendő elnökének szakmai hitvallása. A monetáris politika tudoraként Bernanke kezdettől fogva azon a – ma már világszerte egyre több jeles szakember által képviselt – állásponton volt, hogy szűkíteni kell a jegybankok mozgásterét, visszatérítve azokat eredeti küldetésükhöz, az infláció elleni harchoz. „Elhibázott dolog, ha a jegybank olyasmivel foglalkozik, ami valójában nem tartozik rá. Jó dolog viszont személytelenebbé átalakítani a monetáris politikát, azaz függetlenebbé tenni az egyéni intuícióktól” – mondja a Columbia Egyetemen oktató Frederic Mishkin, volt Fed-tisztségviselő, aki annak idején több cikket is írt Bernankével közösen az inflációs célkövetés fontosságáról.
Ez a személytelenítés a fő újítás, amelyet Bernanke hozhat a Fed működésébe. Kölcsönösen nagyra becsülik egymást Greenspannel azóta, hogy 2002-ben tagja lett a Fed kormányzótanácsának. Ám a testület minden második hétfőn tartott tanácskozásán szinte rituálévá vált az, hogy Bernanke az osztályvezetők által prezentált makroadatok mélyebb értelmezését kéri tőlük, mire Greenspan őket megelőzve elegánsan megfogalmazza a mutatók mögött rejlő tartalmat, Bernanke pedig, miután figyelmesen meghallgatta őt, azért mégiscsak visszakéreti magához az előterjesztőket.
Kettejük közt az inflációs célsáv alkalmazását illetően áll fenn a legnagyobb nézetkülönbség. E gyakorlat dióhéjban annyit jelent, hogy a jegybank előre megállapítja a kívánatos inflációs ráta alsó és felső értékét, s ha a tényleges pénzromlás üteme bármelyik oldalon kilép a sávból, úgy ennek megfelelően leszállítja, illetve emeli a kamatszintet. Greenspan a maga részéről mindig is ellenezte ezt a mechanizmust, mondván, a Fed a célsáv meghirdetése nélkül is képes kezelni az inflációt. Mi több, felfogása szerint egyenesen hátrányos lehet az ilyenfajta merevség, mert nehezíti, hogy a jegybank rugalmasan reagáljon krízishelyzetekre vagy a gazdasági feltételek változására.
Bernanke ezzel szemben, bármennyire tiszteli is Greenspant szakmailag és emberileg, elkötelezett híve az inflációs cél érvényesítésének, vagy ahogyan ő mondja, „a szabad belátás korlátozásának”. Nem is rejti véka alá, mit ért ezen számszerűen. Az ingadozó élelmiszer- és energiaárak nélkül számított tizenkét havi inflációnak 1 és 2 százalék között kell lennie, ellenkező esetben a Fed beavatkozik a kamatmódosítás eszközével.
„Ha bekövetkezne valami szeptember 11-éhez hasonló, az első dolog az volna, hogy megpróbáljuk helyreállítani a közbizalmat, és nagyon nem szeretném, ha ilyen esetben az árstabilitással kellene foglalkoznom” – ad hangot a Bernankével és deklarált politikájával szembeni aggályainak egy neve elhallgatását kérő volt Fed-döntéshozó. Mások ellenben úgy vélik, hogy a Fed az inflációs célsáv alkalmazása mellett is hatékonyan léphet föl krízishelyzetben. Igaz, most, amikor az amerikai kormány által garantált hitelállomány csaknem felét külföldi befektetők jegyzik, a Fed már nemigen diktálhat egymaga: a válságkezeléshez olyan más jegybankok segítségére szorul, amelyek az amerikai állampapírok legnagyobb vásárlói közé tartoznak.
KISZÁMÍTHATÓSÁG. Eltekintve azonban annak latolgatásától, hogy a Bernanke vezette Fed miképpen reagálhat az esetleges terrortámadásokra és egyéb extrém fejleményekre, közgazdász körökben meglepő egyetértés mutatkozik kinevezésével kapcsolatban. Bármilyen furcsa is, a liberális nézeteket valló Alan S. Blinder éppúgy kiáll mellette, mint a konzervatív közgazdaságtan emblematikus alakja, a Nobel-díjas Milton Friedman. Az amúgy igencsak különböző álláspontokat egy alapvető igény hozza össze: csekélyebb bizonytalanság, nagyobb kiszámíthatóság.
„Nincs rosszabb, mint egy szabadjára eresztett Fed” – szögezi le Friedman, s véleményére sokan rábólintanak, balról éppúgy, mint jobbról. Sőt középről, a piacok felől is. Bármennyire ikonikus figurává vált is Greenspan, s bármennyire kétségbevonhatatlanok is a sikerei, az utóbbi időben számos közgazdásznak és befektetőnek támadtak aggályai azzal kapcsolatban, ahogyan a monetáris politikát kezeli. „Egyre inkább az ösztöneire hallgat, és ebből sok probléma adódik” – mondja Jim O’Neill, a Goldman Sachs londoni globális kutatórészlegének vezetője.
Az inflációs célsáv bevezetése mellett a nagyobb kiszámíthatóságot szolgálja Bernanke elképzelésének az az eleme is, hogy világosan kommunikálja a piacok felé a Fed szándékait és stratégiáját, valamint hosszú távú gazdasági prognózisait. „Úgy tűnik, Bernanke azt szeretné, ha a Fednél kevesebb lenne a csípőből tüzelés” – fogalmaz David E. Lereah, az ingatlanforgalmazókat tömörítő National Association of Realtors vezető közgazdásza. Támogatói úgy látják, a kiszámíthatóság erősítése nem fogja annyira megkötni az új Fed-elnök kezét, hogy szükség esetén ne ösztönözze kamatcsökkentéssel a gazdaságot. Van is mire hivatkozniuk ez ügyben: Bernankének 2003 nyarán nagy szerepe volt abban, hogy a Fed a deflációs veszély elhárítása végett 1 százalékra vitte le a szövetségi alapkamatot.
 |
|
HÁTTÉRBEN MARAD. Greenspan, aki régóta a republikánusok tanácsadója is, befolyását kihasználva gyakran foglalt állást nem kimondottan monetáris politikai témákban, így az adócsökkentés, a szövetségi kiadások vagy a nyugdíjrendszer kapcsán. Bernanke valószínűleg ebben sem fogja követni őt, megmarad monetáris specialistának. A közszerepléseket persze kénytelen lesz vállalni, s meglehet, kényelmetlenül fogja érezni magát, amikor nagy konferenciákon ő ül majd az elnöki székben.
A leggyakrabban elhangzó kifogás vele szemben az, hogy bár impozáns tudományos múlttal rendelkezik, s nemzedékének egyik legkiválóbb közgazdásza, gyakorlati téren csekély a tapasztalata, nincsenek olyan kiterjedt Wall Street-i és vállalati kapcsolatai, mint Greenspannek, és nem érzi a pénzpiacok mozgásának ritmusát. Ismerői viszont azt emelik ki, hogy lenyűgöző intellektusával a teóriában és a praxisban egyaránt otthon van. „A tudományos világban meg lehet alkotni szilárd elképzeléseket, de azokat aztán jó döntésekké kell konvertálni. Bernanke képes erre” – mondja Donald L. Evans volt kereskedelmi miniszter. A piacok abban bíznak, hogy a Fed élén is képes lesz rá.
