Ha igaz a mondás, miszerint minden ember élete kész regény, akkor annak is helytállónak kellene lennie, hogy a tudomány megszállott híveinek és elhivatott művelőinek élete izgalmas történet, méltó a megismerésre és megörökítésre. Hogy ez a bölcs vélekedés mennyiben felel meg az igazságnak, megtudhatjuk, ha szorgalmasan olvasgatjuk a Magyar tudósok életrajzai című vaskos kötetet, a Születtem… című sikeres sorozat negyedik darabját.
Az összeállításban 170 ember életrajzát választotta ki a rendelkezésre álló 500 közül a gondos szerkesztő, Csiffáry Gabriella. A könyvtári, irattári, irodalmi kutatások során összegyűjtött anyag, amiből válogatni kellett, kétségtelenül mind jellegében, mind tartalmában meglehetősen sokrétű, vegyes lehetett. S ebből adódik egyik kifogásunk, mármint az, hogy jó néhány, egyébiránt jeles személyiségről csupán nagyon sovány matéria állt rendelkezésre. A rövidke, semmitmondó életrajzok inkább hiányérzetet keltenek az olvasóban. 
Ám ne legyünk telhetetlenek, mert ugyan nem tudománytörténetet kaptunk, hanem egy rendkívül hasznos gyűjteményt érdekes emberekről, különleges forrásértékű személyes vallomásokat, amelyek mögött kirajzolódik az adott kor, s persze a tudós személyisége, kudarcokkal, sikerekkel teljes pályája. Vagy ha nem is a „teljes” pálya, akkor még a részletek, az adalékok is egyediek és megörökítésre érdemesek.
Noha a különböző időszakokban, eltérő célokra készült sokfajta biográfia számos témát adhat az olvasónak a töprengésre, rövid írásunkban csupán egy szempontra irányítjuk figyelmünket, jelesül: a tudományt élethivatásnak választóknak a pályája hazánkban sohasem volt fáklyásmenet. S ebben megkülönböztetett szerepet játszott az életükbe közvetve vagy közvetlenül beavatkozó hatalom vagy a mindenkori politika. A kötet első szép írásában Tessedik Sámuel (1742-1820) részletesen taglalja, hogy a „gyűlölet, irigység és ármány” hogyan akadályozta tanintézetének működését, és milyen segítséget várt – és részben kapott – császárától, II. Józseftől. Ha most nagyot ugrunk, közel(ebb) jutunk a mához. Súlyos érvágást hoztak az 1918-1919-es forradalmakat követő megtorlások, meg a sokakat a tanulástól megfosztó numerus clausus. Számosan távoztak külföldre, és ebből a nagy csapatból kerültek ki a részben itt is említett Nobel-díjasok, a „marslakók”.
Az itthon maradottaknak sem feltétlenül bocsátották meg „bűneiket”. Így járt a kitűnő klasszika-filológus Révay József (1881-1970), akit hivatalvesztésre majd nyugdíjazásra ítéltek, mert a Tanácsköztársaság idején a középiskolai ügyosztály vezetésével bízták meg. Korunk egyik legnagyobb matematikusa, a „világutazó” Erdős Pál (1913-1986) sohasem felejtette el gyerekkori élményét, hogy „1919 végén és 1920-ban sokszor lehetett látni, hogy zsidókat vernek az utcán”. Az Egyesült Államokban elhunyt és 1948-ban hazájából eltávozott nagyhírű fizikus, Bay Zoltán (1900-1992) mondta a háború utáni évekről: „Abban az időben a kialakuló rendszer elnyomta az egyéniséget, és félelmet gerjesztett. Engem kihallgattak a nyilasok, kihallgatott a következő rendszer, holott én csak egyvalamit szolgáltam, a természettudományt.”
|
