A modern társadalom a gyermeknevelési költségeket, illetve azok kisebb vagy nagyobb részét átvállalja.#<# Ezen felül szociálpolitikai szempontból a családi jövedelemkülönbségeket csökkenti, s ezzel mintegy elismeri, hogy a gyermek nem kerülhet aránytalanul rosszabb helyzetbe csupán azért, mert szegény családba született.
A pénzbeli támogatás legelterjedtebb formája nálunk a családi pótlék. A másik forma az adókedvezmény, a harmadik pedig a nehezebb anyagi helyzetűek számára folyósított kiegészítő támogatás.
ALANYI JOGON. A családi pótlék nem véletlenül a legáltalánosabb támogatási típus. Alanyi jogon jár, így a gyermeket nevelő összes család részesül belőle. Differenciálni a gyermekek száma alapján szokták, továbbá a gyermeket egyedül nevelő szülő kap magasabb összegű pótlékot, de szintén normatív alapon, jövedelmétől függetlenül. Ezt az elvet sértette meg az 1995. évi gazdasági kiigazító intézkedések között az akkori kormány, amikor a családi pótlékot megvonta a magasabb jövedelműektől. A jövedelmi korlát miatt azonban a családi pótléktól a gyermekes családoknak kevesebb mint 8 százaléka esett el. Mivel nálunk a családi pótlék testesítette meg a népesedési helyzet javítását szolgáló törekvéseket, ez az intézkedés joggal váltott ki kritikát, noha Európában elég általános, hogy bizonyos jövedelmi szint felett a családnak nem jár gyermeknevelési támogatás. De az 1998-as választási kampányban megfogalmazott ellenzéki ígéret is félrevezető volt a családi pótlék alanyi jogának visszaállítására, mert egyértelműen azoknak szólt, akik addig is kapták ezt a juttatást. A kormányváltás után új helyzet jött létre azáltal, hogy a kabinet a családok kormányaként határozta meg önmagát.
A súlypontot a gyermekek utáni adókedvezményre helyezték, ami azt jelentette, hogy a kormány a kedvezőbb helyzetben lévőket támogatta. Ez önmagában nem kifogásolható, ám az lett a következménye, hogy a magyar családok közötti jövedelemarányok az elmúlt négy évben számottevően torzultak. Az ígéretek ellenére a kormányzati ciklus időszakában gyakorlatilag nem nőtt a családtámogatások GDP-re vetített hányada, miközben szokatlanul drasztikus mértékben átrendezték a támogatásokat a kedvezményezettek körében. Az átcsoportosítás egy relatíve szűkebb kört igen kedvezően érintett (a magas keresetű háromgyermekes családokat), ugyanakkor sok család helyzete érzékelhetően romlott. A statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy az átcsoportosítás – meglepő módon – a szegényebb rétegeket hozta igen nehéz helyzetbe, miközben a tehetősebbeket támogatta. A családi pótlék összege ugyanis négy év alatt egyáltalán nem változott, így reálértéke 32 százalékkal csökkent. Az adókedvezmény bevezetésének ez volt az egyik forrása. A másik forrásnak tekinthető a munkavállalói adókedvezmény megkurtítása, ami többségében ugyancsak a gyermekes családokat sújtotta. Így mára az a helyzet alakult ki, hogy a gyermekkedvezményeket, illetve azok egészét csak azok a családok tudják igénybe venni, amelyek jövedelme átlag körüli, vagy annál nagyobb.
Az elmúlt esztendőben, bár a reáljövedelem jelentősen nőtt, Magyarországon gyakorlatilag nem csökkent a szegénység, és különösen nem a gyermekszegénység. Az elmúlt években nagymértékben nőttek a jövedelmi különbségek, és az adatok azt mutatják, hogy jelenleg a gyermekek 40 százaléka él a létminimum alatt.
Az eddig folytatott családpolitika a kiegészítő családi pótlékkal vélte feloldani ezt az ellentmondást. Idei adatok szerint 750 ezer gyermek után folyósítanak kiegészítő családi pótlékot. Ennek feltétele, hogy a családban az egy főre jutó jövedelem az öregségi nyugdíjminimum alatt legyen, azaz ne érje el a 20,1 ezer forintot, más meghatározással a létminimum háromnegyedét. Azaz: ma a gyermekek egyharmada a létminimum háromnegyedénél is kisebb jövedelemből él.
TÉVES LEEGYSZERŰSÍTÉSEK. Az eddigi családpolitika tehát ezen a módon nyilvánvalóan nem folytatható. Mindenképpen tartani kell bizonyos arányokat, nem lehet befagyasztani a normatív alapú támogatásokat csupán azért, mert a kormány gyanúja szerint egyes családok esetleg érdemtelenül is támogatáshoz jutnak. A társadalmi folyamatok felelőtlen leegyszerűsítése azt feltételezni, hogy aki nem dolgozik, az nem is akar. Miként az a felfogás sem elfogadott Európában, hogy arra kell törekedni: azok a családok vállaljanak gyermeket, ahol – úgymond – adottak ehhez a feltételek.
Társadalmi konszenzuson alapuló, tudományos alapokon álló népesedéspolitikára van szükség, amely természetesen csak hosszabb távon lehet eredményes. Ennek fontos, ám nem egyetlen eleme a társadalmi szolidaritás elvén nyugvó családtámogatások rendszere.
