Európa szórakoztatóiparának védőbástyájaként sokáig a német filmipart tartották számon. A kultúrpolitikai és üzleti klímát a kilencvenes évek első felében a határozott védekezés jellemezte, az érdekek nem annyira az új üzletek és alkotások létrehozásának irányába mutattak, mint inkább a protekcionista törvényi szabályozás megteremtésére.
A “kulturális kivételről” szóló 1993-as GATT-vitában például az európai álláspont a kulturális árukra vonatkozó nemzeti támogatásokat védte az amerikai szabadkereskedelmi pozícióval szemben. Csak az évtized második felében igyekeztek visszahódítani – pénzügyi és kreatív erőfeszítések árán – a közönséget. Az ötödik elem, a Trainspotting, az Alul semmi, Az élet szép, a Tűzzel-vassal és a Taxi már ebbe a kategóriába tartozott. Céges szinten egyedül az angol Polygram Filmed Entertainment tört Hollywood trónjára, míg magába nem szippantotta a Universal stúdió, hogy azután a transzatlanti meccs legújabb fordulójában a Vivendi révén visszakerüljön Európába.
A filmgyártásba fektetett összegekre biztosított adókedvezmény már a hetvenes évektől igénybe vehető Németországban, a pályázati rendszerű állami támogatás 1951 óta működik. Mégis, az első magán-filmalapítványok létrejötte után, a kilencvenes évek derekán ugrott meg a filmberuházások értéke. Az 1988-as 96 millió dollárhoz képest 1998-ban a támogatások összértéke elérte a 343 millió dollárt.
Két éve a német támogatások 90-95 százalékát olyan amerikai produkciók számára folyósították, mint a Mission Impossible 2., a Shaft, A gyűrűk ura, az Édes mostohák, a 8mm, az Egy kapcsolat vége, a Double Jeopardy, a Stuart Little, a kisegér.
Németország újraegyesítésével a legnagyobb összefüggő televíziós piac jött létre Európában, szokatlanul nagy számú nézőközönséggel. Sokak szerint a német producerek Hollywood felé fordulását az kényszerítette ki, hogy a televíziók állandó tartaloméhségben szenvednek a főműsoridős amerikai sikerfilmek iránt. Bernd Eichinger – akinek nevéhez A rózsa neve, A hó hatalma és a Kísértetház című filmek köthetők – elsőként kezdett el együttműködni társproducerként Hollywooddal.
A legköltségesebb európai szuperprodukció, Eichinger Ellenség a kapuknál című filmje jól példázza a német modell versenyképességét. Kevesen tudják, hogy a rendező-társproducer Jean-Jacques Annaud Magyarországon is járt helyszíneket keresni, és magyar költségvetési ajánlatot is kért filmje számára. De mivel nálunk sem adókedvezmények nem léteznek, s ebből kifolyólag mély zsebű filmalapítványok sem, három német filmalapítvány vonzhatta magához a költséges csatajelenetekben bővelkedő produkciót.
Az ázsiai és az orosz válság elültével, az 1999-es tőzsdei boom alatt egymást követték a német médiacégek nyilvános részvénykibocsátásai (IPO). Ezen ügyletek révén összesen 669 millió dollár tőke gyűlt össze, az addig kis- és közepes méretű cégek átlagosan 60-100 millió eurós piaci kapitalizációjú vállalkozásokká váltak. A Merrill Lynch elemzése szerint a 13 legnagyobb német médiacég tőkéje harmadát a tőzsdén szerezte meg. A helyzet annak idején rózsásnak tűnt, de többen már akkor óvtak a túlzott optimizmustól. “A mottó a következő 12-18 hónapban az lesz: ideje szállítani a produkciókat” – tekintett előre megfontoltan Karl Rolf Jung a HypoVereinsbank ágazati elemzője.
Az EM.TV túlterjeszkedése 
A Jim Henson Group megvásárlása (453 órányi tartalom és a Muppet-figurák szerzői joga) 680 millió dollárért, a többi lehetséges vevőhöz képest kétszeres összegért
Bennfentes kereskedés: 2000 februárjában Haffa magas árfolyamon titokban eladta EM.TV-részvényeit 20 millió euróért, megszegve ezzel egy belső megállapodást.
A SLEC Trust, azaz a Forma-1 közvetítési joga 50 százalékának megvétele 712 millió dollárért és 10 millió darab részvényért
A filmkészítés lassú folyamat, akár három-öt évbe is beletelhet, míg az alkotók a forgatókönyvtől eljutnak a mozivetítésre szánt kópiákig. A tőzsdén gyorsabb eredményeket kellett felmutatni, ezért a cél az lett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elkészüljön a film. Ennek érdekében a németek a már működő gyártási rendszerekbe való integrálódást választották. Kiadták a jelszót: irány Hollywood.
Az amerikai stúdióknak kapóra jött a német befektetési kedv. A filmek költségvetésében saját részesedésük 30-35 százalékra csökkent. A konstrukció mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: az amerikai filmek jelentős mértékű társfinanszírozása – a közhiedelemmel ellentétben – rendkívül kockázatos üzlet. Nem véletlen, hogy világszerte alig 20 cég számít nagy “játékosnak” e pályán. Megfigyelők szerint a német befektetők csak hangzatos bejelentéseket akartak tenni, keveset törődtek a megállapodások gazdaságosságával. A szakmán belül szállóige lett az “ostoba pénz” (silly money); így nevezték el a Hollywoodba érkező márkatömegeket.
A verseny a már kész művek megszerzésére is kiterjedt, a németek valósággal túllicitálták egymást, becslések szerint 1,2 milliárd dollárt öltek a beszerzésbe, és alaposan felverték a jogdíjakat. “Néhány cég nem igazán értette meg, hogy ha Hollywoodba megy, akkor nem kap valódi jogokat” – mondta budapesti látogatásakor Bernhard Stampfer, a Deutsche Bank film- és tévérészlegének alelnöke. “Ha vásárolsz egy több játékfilm sugárzási jogait tartalmazó televíziós csomagot 10 évre, egy évtized múlva ez a jog eltűnik és visszaszáll a jogtulajdonosra. A Helkon, a Kinowelt és a Senator ilyen időbelileg behatárolt jogokkal rendelkezik, ami nem számít valódi tulajdonnak. De ez még mindig nagyon jó üzlet lehet, mert van 10 éved, hogy hasznosítsd a filmeket.”
A legtöbb vállalkozás a növekedés fenntartása érdekében túllépett a társproduceri és a filmvásárlói státuson, külföldi stratégiai szövetségest vagy felvásárlási célpontot keresett – és talált. Többen a filmipar globális szereplőjévé kívántak válni, s az európai erőfölény még a kibékíthetetlennek hitt ellenségeket is egyesítette Hollywooddal szemben: Leo Kirch, a róla elnevezett vállalat feje és Silvio Berlusconi médiamágnás – hamarosan hivatalba lépő olasz kormányfő – együtt alapították meg az Epsilont, amely olyan nagyszabású hollywoodi filmeket pénzel, mint a Harcosok klubja, a Küldetés a Marsra, vagy Bagger Vance legendája.
A terjeszkedésben a technológiai papírok német börzéjén, a Neuer Markton rangidősnek számító EM.TV járt az élen. Thomas Haffa vezérigazgató a veszteséggel zárt 1996-os év után vezette be cégét a tőzsdére. 1999 végére 25 ezer epizódnyi gyermekprogram-könyvtárat halmozott fel, aminek forgalmazása még jó üzlet lett volna. A vállalat három nyilvános részvénykibocsátásával 120 millió eurót és 111 millió dollárt, kötvénykibocsátással 400 millió eurót szerzett, és Haffa 1,75 milliárd euró értékben bevallott magánvagyonával a 111. leggazdagabb európaivá lépett elő. Röpke két hónap alatt két jelentős akvizíciót vezényelt le: előbb 680 millió dollárért felvásárolta a Muppet Show jogait birtokló Jim Henson Groupot, amellyel megkapott 453 órányi programot és a Muppet- figurák eladási jogait, majd 712 millió dollár és részvénycsere révén a Forma-1 közvetítési jogaival rendelkező SLEC Trust 50 százalékát vette meg. Ezzel ugyan vállalata rendkívül eladósodott, de olyan központi tényező lett a televíziós piacon, amellyel már számolni kellett.
A német filmipar hollywoodi tündöklése mégsem tartott sokáig. A túlpörgött folyamat 2000 végére sorozatos profit-elmaradásokba, részvényárfolyam-zuhanásba, cégvezetők leváltásába és perekbe torkollott. “A Neuer Markt halottabb a halálnál” – mondja Herbert Kloiber, a TeleMünchen feje, Kirch után Németország második számú filmjogkereskedője. Az EM.TV sikertörténete és az addigi német mintapélda botránykrónikává vált, amely nem volt mentes a negatív hírek elkendőzésétől, sem a pedig a félretájékoztatástól. A televízió vezetőség sokáig tagadta, hogy módosítania kellett volna eredménye előrejelzését, végül emiatt 2000 decemberében részvényesei feljelentették. A tőzsdefelügyelet kemény szabályokat szabott ki a Neuer Markt cégeinek befektetői kapcsolataira és tájékoztatásukra vonatkozóan, hogy ne ismétlődhessen meg egy ilyen eset. Az EM.TV ügye mindmáig tart, Haffát egyelőre nem vonták felelősségre. Leo Kirch – akinek szárnyai alól a német média szinte összes mai cégvezetője kikerült – Haffa segítségére sietett és 550 millió dollárért felvásárolta az EM.TV 25 százalékát, s megfinanszírozta a SLEC további 25 százalékára vonatkozó 1 milliárd dolláros opciót. A kontroll megszerzésével a Forma-1 közvetítése ezentúl csak Kirch fizetős tévécsatornáin keresztül lesz látható. Ez ellen nemcsak a közvélemény tiltakozott, de maguk a konstruktőrök is. Az utóbbiak két megoldást mérlegelnek: vagy megveszik Kirch 25 százalékos részvénypakettjét – tegyük hozzá: valószínűtlen, hogy e papírokat vételi áron adná tovább a német médiacézár -, vagy egymilliárd dollárból megrendezik saját versenyüket, ami szintén nem tűnik könnyű feladatnak.
Bernhard Stampfer szerint a tőzsdeihez hasonlatos, “negatív meglepetésekkel” teli folyamat gyűrűzhet végig az adókedvezmények terén. A filmalapítványok hétéves leírási periódust élveznek – ez idő alatt derül ki, hogy a támogatott film nyereséget termelt-e, azaz visszafizeti-e a számára nyújtott hitel egy részét, vagy sem -, viszont e szervezetek nagy része csak öt-hat éve alakult. Az állami filmalapítványok már e “meglepetéseket” előlegezik meg: 2000. évi eredményeik vastagon felszámolt működési költségről, túlméretezett menedzseri fizetésekről és nyereségkivonásról tanúskodnak.
A német produceri irodák többsége most már nem képes megvásárolni az Amerikába szóló “big ticket”-et. “Hollywood izgul a külföldi segély miatt” – áll a Variety cinikus hangvételű címlapján. A Disney stúdió ex-vezére, Joe Roth saját stúdiója, a Revolution élén alaposan megvágja éves menetrendjét: a tervezett 16 film helyett csak négyet készít el 2002-re. A becsukódó német pénztárcákra adott ilyesfajta reagálás általános jelenség Hollywoodban.
A filmipar amerikai fellegvára most újabb bőkezű patrónusok után néz. A továbbra is elkötelezett ázsiai befektetők (például a Terminator 3-at pénzelő Toho-Towa konzorcium) mellett új forrás hallgat a Paramount stúdió hívó szavára: a pénzmosással immár örökké összeforrott Las Vegas klánjai lesznek vélhetően a filmváros következő dollárpapái. Az európai szórakoztatóipar pedig szegényebb lett egy illúzióval, amelyet Hollywood meghódításáról szőtt.
