A kissrác, aki voltam egykoron (mondjuk még a háború előtti első periódusban, mert ott kettévált a gyerekkorom)#<#, a vonatból mint mágikus csodából nem a masinisztajövőt dédelgettem, hanem étkezőkocsikról és hálókocsikról álmodoztam. (Varázsszó: Pullman.) Hosszúak voltak és elegánsak. Olyan majdani felnőtt életről álmodoztam, amikor enyhén spleenes utazóként ilyen háló- és étkezőkocsikban ringatózva járom a világot. Nagykalapos, magányos, boldogtalan asszonyokkal ismerkedem a semmibe suhanó vonaton, időnként ötletszerűen leszállok egy ismeretlen és titokzatos városban, majd pár nap után utazom tovább egy másik Pullman-kocsiban. S miközben a nagykalapos asszonyok fülébe szépeket suttogok, időnként elhúzza a tolóajtót és bólogatva benéz hol Szindbád, hol Esti Kornél. (Nem sértem meg az Olvasót azzal, hogy most elmagyarázom, ki ez az Esti Kornél.)
Ilyen Pullman-élményem egyszer volt csak, hatéves koromban, anyámmal (tehát boldogtalan szépaszszonyok se voltak), amikor az Adriára mentünk nyaralni, Lussin Piccolo szigetére. Ilyen vasúti kocsin suhantunk, persze még a háború előtt, életem első és azóta is meghatározó, felejthetetlen tengere felé. Azután már csak katonavonatok jártak, Auschwitz-szerelvények, 1945 után meg a kitelepítendő svábokkal megrakott marhavagonok, utaztam lisztért vidékre vonattetőn (nem Pullman-kocsi volt), benső ismeretséget kötöttem egy bemeszelt ablakú kitelepítési szerelvénynyel 1951-ben (ez se volt Pullman). Aztán jöttek a koszos és lepusztult MÁV-évtizedek, jó esetben egy-egy rosszillatú, takarítatlan büfékocsival. (Egyetlen csúcstermék azért itt is akadt! Az a bizonyos “utasellátó-csokirolád”, amit sehol másutt nem lehetett beszerezni.)
Pár éve, az Intercity-vonatok megjelenésével, a MÁV próbálja feledtetni e bűzös múltat. Egyelőre csak ezeken a járatokon, de ez is óriási lépés. Elmesélem, legutóbb hogyan mentem Solymárról egy szegedi operabemutatóra. Telefonáltam a solymári vasútállomásra, ahol mindent rezerváltak, még helyjegyet is a Nyugati-pályaudvartól. Solymáron felültem az InterPicire, mely tele volt helyes egyetemistával Piliscsabáról. Jegyzeteket bújtak, beszélgettek, jópofák voltak, egyáltalán nem volt ördögpatájuk, ahogy egyesek láttatni szeretik őket. A Nyugatin átszálltam a szegedi Intercity-re. Tiszta volt, kulturált (a toalett is), kényelmes, a hangszóróból minden információt érteni lehetett. Gyerünk az étkezőkocsiba, nem árt egy kis ucsora előadás előtt. Kényelmes, tiszta (az abrosz is), evés közben állandóan sepregetik, figyelmes a pincérnő. Az Unicum hideg, a sör kellőképp behűtve. Tízféle frissensült ételt készítenek (virslit, debrecenit, egyebeket nem számítva). Figyelemreméltó színvonalon (mert azért mégiscsak vonaton vagyunk). A rántott camembert áfonyával rendben. A pulykamellcsíkok tejszínes gombás mártásban rendben. A mecseki sistergős nemcsak nevében eredeti (natúrborda szalonnás csirkemájraguval). A Gundel-palacsinta viszont nyers maradt. És íme, a MÁV dicsőségére, eredeti Lavazza-kávét kaptunk utána! Ezen a szegedi vonalon ezúttal Európa felé suhant a vonat. De a többi járat, Uramisten! Mi lesz a többi vonattal?
