A kérdésre, hogy mi különböztet meg egy magyart a svájcitól, rosszmájú alpesi ismerősöm vágja a választ: ha leesik az első hó, mi azonnal sítalpat kötnénk. Szemben a svájcival, aki tíz évre előre betervezett síszabadságát a világért sem borítaná fel holmi új hó miatt, mi késlekedés nélkül, szenvedélytől hajtva útnak indulunk. Hogy ne csak úgy hűbelebalázs módjára, abban talán segít a Figyelő összeállítása. Először is egy figyelmeztetés. Hó ide, hó oda, a határainkon túli sípályák többségén csak december elején indulnak el a liftek, így nem árt érdeklődni az utazási prospektusokban feltüntetett síinfo telefonszámokon, vagy barangolni előbb az interneten. Majd keressünk az igényeinknek legjobban megfelelő szállást.
Pályaszállás – büszkélkednek az utazási irodák egyik-másik szálloda, apartmanház, fogadó ajánlásakor. Szóval, csak belépünk a lécbe, csúszunk pár métert és belehuppanunk a felvonóba. Délután egyetlen – no jó, kettő – “szusszal” hazáig siklunk, kilépünk a lécből és kész! Vár a meleg szobánk. Nem pompás?
Ám télen rövidek a napok, hosszú az este, a hegyoldalban pedig, ahol semmi sem történik, unalmas az élet. A lifttől távolabb eső faluban viszont van társaság, tucatnyi barátságos hely, szórakozás, igaz reggel, délután kocsiba, buszba kell ülni.
Nehéz dilemma. Legjobb az a hely, amely mindkettő előnyeit egyesíti. A sízés – minden ellenkező híreszteléssel vagy “szakszerű” besorolással szemben – társas sport. De nemcsak a pályán, hanem természetesen az “apres ski”, a sportolás utáni lazítás idején, ami nagyon is tudatosan teremtett sajátos viseletet, divatot, merthogy valóban önfeledt, vidám társaságra termett. –
