Tekintettel arra, hogy az EU büdzséjének legfőbb kiadási tétele a meglehetősen elavult, bürokratikus, nem hatékony és igen költséges Közös Agrárpolitika (CAP) finanszírozása, a költségvetés kordában tartásának egyik legkézenfekvőbb lehetősége az agrárkiadások befagyasztása volt. E szerint a 2000-2006-os időszakban az unió agrárkiadásai csak az infláció mértékével haladhatják meg az évi 40,5 milliárd eurót. Ezen belül a CAP kiadásai 2003-ig nőnének, hiszen ekkor kerülne sor az árcsökkentések kompenzálásának folyósítására. Ugyanakkor a vidékfejlesztési kiadások, illetve az 1992-es reform kiegészítő intézkedéseinek költségei (például előnyugdíjaztatás, fiatal gazdák támogatása) gyakorlatilag változatlanok maradnának. A fenti megszorító intézkedések betartásával, illetve a bővítés agrárköltségeinek más forrásból való finanszírozásával tudnák elérni azt, hogy az unió fennállása óta először csökkenne az agrárkiadások költségvetésen belüli részaránya 40 százalék alá (lásd a táblázatot).
A csatlakozás előtt álló országok számára a berlini csúcs egyik legörvendetesebb fejleménye, hogy az Agenda 2000-ben lefektetett alapelveknek megfelelően az EU költségvetésén belül elkülönítették a felvételre aspiráló országok támogatására szánt összegeket. Ennek értelmében az ezredfordulótól 2006-ig tartó időszakban évi 3,12 milliárd eurót szánnak a szóban forgó 10 állam támogatására. Ebből 520 millió euró, vagyis az összes ráfordításnak mindössze 16,6 százaléka fogja az agrárszektor támogatását szolgálni a Sapard-program keretében. Ez az összeg, figyelembe véve a csatlakozandók erőteljes agrárorientációját, nem túl sok, de mégis 20 millió euróval több, mint az Agenda 2000-ben szereplő előirányzat. Évi 1,04 milliárd eurót a strukturális alapok által képviselt célok finanszírozására használhatnak fel az előcsatlakozási időszakban a tagjelöltek, míg évi 1,56 milliárd euró a Phare-program keretében kerülhet elköltésre.
A csúcs további kedvező üzenete, hogy habár nem tartalmaz konkrét dátumot a csatlakozás időpontjára vonatkozóan, a költségvetésben azzal számolnak, hogy 2002-től fogják az új tagok a kibővített büdzsében előirányzott összegeket felhasználni.
A taggá váló hat ország a 2002 és 2006 közötti időszakban összesen 45,6 milliárd euró támogatásra számíthat (ez 4,4 milliárddal kevesebb az Agenda 2000-ben előirányzottnál). Ebből 12,4 milliárd eurót szánnak az új tagok mezőgazdaságának támogatására, 33,2 milliárdot pedig a strukturális célok megvalósítására (az évenkénti összegekről lásd a táblázatot).
A fenti sarokszámok értelmezéséhez tudni kell, hogy ezek bruttó összegek; szembenálló tételként a csatlakozást követően az új tagoknak is lesznek befizetési kötelezettségei (GDP alapú befizetés, vám- és áfa-bevételek egy részének befizetése és így tovább). Másrészt a nyújtott támogatások 25, esetenként 50 százalékos társfinanszírozási igénnyel párosulnak, vagyis felhasználásuk a nemzeti költségvetés kiadási oldalát is terheli. Nem beszélve arról, hogy lehívásuk – a Phare-pénzek felhasználásához hasonlóan – nem lesz automatikus, a támogatás odaítéléséhez alaposan kidolgozott pályázatokat kell készíteni.
A berlini csúcs egyik legnehezebb feladataként arra kellett megoldást találni, miként lehet a CAP-ot úgy megreformálni, hogy az agrárkiadások ne emelkedjenek, de a farmerek jövedelme se csökkenjen, ugyanakkor az EU agrártermékeinek világpiaci versenyképességét is javítani lehessen, s a Kereskedelmi Világszervezetben (WTO) vállalt kötelezettségeket is be lehessen tartani. Mivel az EU agrárrendtartása elsősorban a gabonafélék, az olajnövények, a marhahús és a tej termékpályájának szabályozására irányul, a változtatások ezen termékekre vonatkoznak (lásd külön anyagunkat a 34. oldalon). Ha a lépéseket összevetjük az 1992-es McSharry-féle agrárreform intézkedéseivel, illetve azokkal a hatékonysági és versenyképességi elvárásokkal, amelyeknek az EU mezőgazdaságának meg kellene felelnie, akkor a berlini csúcson elért agráreredményeket és -engedményeket aligha lehet radikális reformként értelmezni. A gabonafélék és a marhahús intervenciós árának a tervezettnél kisebb mértékű csökkentése, a kompenzációs kifizetések és az állatprémiumok emelése, valamint a tejszektor reformjának elhalasztása aligha segíti elő a közösségi agrártermékek versenyképességének erősödését, a túltermelési gondok és a költségvetési nyomás enyhülését. Értékesítési gondokkal és az exportszubvenciós igények magas szinten maradásával akkor is számolni kell, ha a kompenzációs kifizetések termeléskorlátozó intézkedésekkel párosulnak.
Habár a radikális reform elhalasztása megnyugvással töltheti el az EU fő agrártermelőit – mindenekelőtt Franciaországot -, ez a helyzet csak ideig-óráig lesz fenntartható. Az 1999 végén elkezdődő újabb WTO-forduló az uniót agrártámogatásai és exportszubvenciói további leépítésére, valamint a kompenzációs kifizetések csökkentésére, esetleg – amerikai nyomásra – felszámolására fogja kényszeríteni.
A berlini csúcs agrárhatározatainak közvetlen üzenetértéke is van: az EU intervenciós árainak csökkentése, a világpiaci árszinthez való közelítése azt eredményezi, hogy egyre inkább mérséklődik a különbség a közösség, illetve a csatlakozni szándékozó országok, köztük Magyarország agrárárai között. Következésképpen az EU azon érvelése, hogy a jelentős árdifferencia akadályozhatja az agrárcsatlakozást, egyre inkább érvényét veszti.
Mivel az EU agrárpolitikájában a jövőben is kiemelt szerepet és jelentős pénzösszegeket szán a kompenzációs kifizetéseknek, ezekről – az esélyegyenlőség jogán – az új tagok sem mondhatnak le. Már csak azért sem, mivel ezek a kifizetések nem szerepelnek az új tagoknak szánt csatlakozási agrártámogatásokban.
Örvendetes fejlemény, hogy nem került sor a moduláció bevezetésére, vagyis arra, hogy a támogatásokat bizonyos üzemméret, illetve termelési érték felett csökkentenék, illetve megszüntetnék. Ez azt jelenti, hogy nem állja meg a helyét az a sokat hangoztatott érvelés, hogy a közösség a nagygazdaságokat kevésbé támogatná. Annál is kevésbé, mivel az utóbbi években az EU birtokstruktúrájában is erőteljes koncentráció zajlott le.
Ugyancsak kedvező, hogy (francia nyomásra) elvetették a renacionalizálás elvét, vagyis azt, hogy az agrártámogatások egy részét a nemzeti költségvetésből finanszírozzák. Csak remélni lehet, hogy ez az ötlet nem a bővítés kapcsán fog újraéledni.
Csatlakozását követően minden bizonnyal Magyarország is kedvezményezettje lesz a Strukturális Alapok első számú célkitűzésének, hiszen az egy főre jutó GDP-je aligha fogja elérni az akkori EU-átlag 75 százalékát. Szem előtt kell viszont tartani, hogy 2003-ban felül fogják vizsgálni a Kohéziós Alap jogosultsági kritériumát.
(A szerző az MTA Világgazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa)
