Miután a Hallstein-doktrina érvényét vesztette, s az NSZK felvette a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, Münchenben ülésezett a német-magyar kormányközi bizottság. Ahogyan Otto Schlecht, a grémium akkori német ügyvezető elnöke visszaemlékszik, jó néhány üveg bor elfogyasztását követően a kapatos magyar miniszterelnök-helyettes azt javasolta a bajor miniszterelnöknek, hogy Magyarország és Bajorország egyidejűleg lépjen ki a Varsói Szerződésből és a KGST-ből, illetve az NSZK-ból, majd Ausztriával közösen alapítsák meg a Dunai Köztársaságot. Franz-Josef Strauß azt válaszolta: kár, hogy nem 1945-ben vetődött fel az ötlet…
A nyugalmazott államtitkár története – amelynek valóságtartalmához túl nagy kétség nem férhet – nem azért jellemző a német-magyar kapcsolatokra, mert egy eleddig ismeretlen kiugrási kísérletre utal (komolyan senki nem hihette akkor egy ilyen ötlet kivitelezhetőségét). Annyiban mégis érdekes ez az anekdota, mert megmutatja, hogy a konzervatív bajor politikus és a kommunista magyar apparatcsik között létezett egy láthatatlan kötelék, amely a közös történelmi múltra vezethető vissza. Ez a közös tradíció a magyarázata annak is, hogy a rendszerváltás után Németország – s azon belül a déli katolikus tartományok – egyre nagyobb szerepre tettek szert a magyar gazdasági életben: Németország utcahosszal vezet a legfontosabb kereskedelmi partnereink listáján, s onnan érkezett a legtöbb működőtőke is. S akkor még nem esett szó különböző segélyprogramokról, valamint a szövetségi, illetve tartományi hitelekről.
A kapcsolatok sokrétűségét mutatja, hogy két héttel ezelőtt a DaimlerChrysler, a legnagyobb német – a világranglistán pedig a hatodik – vállalkozás kétnapos Magyarország-konferenciát rendezett. A világcég a közép- és kelet-európai térséget, s ezen belül Magyarországot kiemelten fontos partnerként kezeli, ezért feladatának tekinti, hogy részt vállaljon a kapcsolatok kiszélesítésében. A küszöbön álló magyar honvédségi beszerzések, amelyekből jelentős üzletet remél a DaimlerChrysler, csak erősítették a késztetést, hogy a cég megrendezze a fórumot. Klaus Mangold, a konszern e térségért felelős igazgatósági tagja úgy jellemezte a rendezvényt, hogy az társadalmi és politikai indíttatású, de nem lenne ellenére, ha eredményeként néhány Airbus eladásáról is megegyezhetnének. Alapvetően azonban tapasztalatátadásról volt szó.
„Mindenben szívesen átadjuk tapasztalatainkat magyar barátainknak, de azt hiszem, jobban járnak, ha az adórendszerünket nem tekintik példaképnek” – mondta a rendezvényen Siegmar Mosdorf, a német gazdasági minisztérium politikai államtitkára. A szociáldemokrata politikus ezzel azokra a heves vitákra utalt, amelyek az elmúlt egy-két évben a németországi – általában félbehagyott – adóreformok körül robbantak ki, a kisebb polémiát kiváltó és még csak nagyon homályosan körvonalazódó magyar adóreformról valószínűleg fogalma sincs. Ennek ellenére szimbolikus jelentőségűnek tekinthető, hogy a két ország mennyire hasonló problémákkal küzd, noha gazdasági fejlettségük között óriási a különbség. A társadalombiztosítás átalakítása is párhuzamos kihívás, s Németországban árgus szemekkel figyelik, mi lesz a magyar nyugdíjreform sorsa.
A hasonlóságok mellett természetesen a különbségek is számottevőek, s szokatlan az a helyzet, hogy a közös rendezvényeken inkább a németek panaszkodnak, miközben a magyar résztvevők pozitív eredményekről számolnak be és bizakodóan tekintenek a jövőbe. Például a GDP idei kilátásait illetően a magyar hivatalos prognózisok szerint 4 százalékot meghaladó mértékű lesz a növekedés (kritikus független szakértők is 3,5 százalék fölötti szinten húzzák meg várakozásaik alsó határát). Ezzel szemben a néhány hete 2 százalékosra lefelé módosított német hivatalos gazdasági bővülési előrejelzések máris tarthatatlannak tűnnek, általában 1,5-1,7 százalékosra teszik mostanában a GDP idei alakulását, de a legpesszimistábbak szerint az 1 százalékot alig meghaladó szint sem elképzelhetetlen (lásd írásunkat a 13. oldalon).
Német partnereiknél összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben vannak a magyar gazdaság irányítói a munkanélküliség kérdésében, s nem elsősorban azért, mert a hazai ráta több mint 3 százalékponttal marad el a 10,6 százalékos németországi szinttől. E téren az elvárások is mások az Orbán-kormánnyal szemben, mint a szociáldemokrata vezetésű Schröder-kabinet esetében: a német kancellár megválasztásakor azt ígérte, hogy gyors javulást fog elérni a foglalkoztatás terén, s munkájának ez lesz a mércéje. Látványos eredményekről azonban eddig szó sincs, s ezért szakszervezeti oldalról egyre nagyobb nyomás nehezedik a „Brandt-unokára”, miközben a befolyásos üzleti és gazdasági körök a tavaly októberi választás óta keményen sakkban tartják Gerhard Schrödert.
A problémák és a pillanatnyi gazdasági helyzet összehasonlítása azonban nem érzékelteti kellően, mennyire nagy a két ország egymásra utaltsága. Valószínűleg sokan legyintenek, s azt mondják, hogy egyoldalú a függőség, csak Magyarország számára sorsdöntő fontosságú a német kapcsolat. Ám a valóságban Németország egyre nagyobb mértékben függ azoktól a közép- és kelet-európai országoktól, amelyek közé Magyarország is tartozik. Tavaly a német statisztikai adatok szerint (a magyar és a német statisztikák eltérősége miatt bizonyos esetekben más következtetésre jutnak Bonnban és Berlinben mint Budapesten) a térség országaival bonyolították le a német külkereskedelem 10 százalékát (172,7 milliárd márkás összforgalommal), s a kereskedelmi mérleg többletének egy nyolcada, 15,7 milliárd márka szintén e relációból származik. Magyar statisztikai adatok szerint az 1998-as német-magyar árucsere-forgalom után 1,1 milliárd dolláros magyar többlet keletkezett, míg a német számítás szerint 0,7 milliárd márkás német többlet. Az eltérés elsősorban arra vezethető vissza, hogy csak a magyar összesítésnél veszik figyelembe a vámszabad területek forgalmát. A számok igazán csak akkor tesznek szert jelentőségre, ha összehasonlíthatóak. Statisztikai adatok nélkül vetette össze Siegmar Mosdorf Magyarországot más fontos kereskedelmi partnerekkel, s valóban sokat elárul, hogy a német import tekintetében olyan államokat előzünk meg, mint a Németországgal szomszédos Dánia, Írország – az unió eminense – vagy Kanada.
Lehet, hogy csak a bonni beszédíró fantáziátlansága az oka, de Mosdorf főnöke, a szövetségi gazdasági és technológiai miniszter alig egy héttel később ugyanezzel a példával szemléltette a német-magyar kapcsolatok fontosságát. Werner Müller azonban más fontos területeket is kiemelt a Német-Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara székházavatásán, így a befektetéseket, amelyek szintén közös érdeknek számítanak. „Magyarország jól kiválasztott telephelye a német vállalatoknak, mert rendelkezik felvevőképes piaccal, földrajzi elhelyezkedése kedvező, nyitott a külföldi működőtőke felé és jól képzett a munkaerő.” Amit a szövetségi miniszter nem hangsúlyozott a jobbára magyar hallgatóságnak, de odahaza gyakori szófordulata a gazdaság irányítóinak: a magyarországi (közép- és kelet-európai) befektetések német munkahelyeket biztosítanak, mert az olcsó és egyre hatékonyabb termelés újra versenyképessé teszi a német cégeket, amelyek központjaikban a magas járulékos költségeik miatt egyre inkább szenvednek.
A német gazdasági miniszter elégedettséggel szól arról, hogy az összes külföldi működőtőke közel 30 százaléka Németországból áramlott ide. S elégedettsége, ha lehet még fokozódik, amikor azt fejtegeti, hogy ezzel jelentősen maguk mögé utasították vállalataik amerikai és francia konkurenseiket. Sőt arra is ígéretet tesz, ha rajtuk múlik, e helyzet így is marad. A német cégek képviselői, a kamara tagjai udvariasan tapsolnak: összességében egyetértenek a miniszterrel. Négyszemközt azonban már nem annyira optimisták, bár többségük, úgy tűnik, jól érzi magát nálunk (Figyelő, 1999/14. szám).
A hozzávetőleg 25 ezer vegyes vagy teljesen külföldi tulajdonú magyarországi cég közül 6 ezerben van jelen német tőke. Ennek zöme a privatizáció keretében jött ide; kevesebb volt a zöldmezős beruházás, mint a többi befektető ország esetében. A magánosítás azonban a végéhez közeledik, ami megmutatkozik a működőtőke-beáramlás visszaesésében – német viszonylatban is. A budapesti Gazdasági Minisztérium (GM) hivatalos állásfoglalása szerint „a német befektetők érdeklődése nem lanyhul, bár más reformországok piacai felértékelődtek”.
A GM egyik magas beosztású tisztviselője azonban nem látja ilyen rózsásnak a helyzetet, szerinte a mai napig nem született meg a befektetésösztönzési koncepció. A német gazdaságpolitikai viták kulcsszava a kilencvenes években szerinte a „Standort” volt, amit jobb híján telephelynek fordítanak, de valójában nincs megfelelője. Ez nem egyszerűen nyelvészeti, hanem sokkal inkább felfogásbeli probléma, hiszen az egyetlen lehetséges sikeres befektetésösztönzés a jó „Standortpolitik”. Ez pedig azt jelenti, hogy a befektető minden téren a lehető legkedvezőbb feltételeket kapja: alacsony (járulékos) költségek, magasan képzett munkaerő, minimális bürokrácia, korrupciómentesség, kiszámíthatóság.
A jugoszláv háború pedig tovább rontja a magyar esélyeket a működőtőkéért folytatott globális küzdelemben – véli az egyik német beruházó régióért felelős igazgatója. A beruházások visszaesése azért aggasztó – hangzik a további fejtegetés -, mert anélkül megtörik a magyar konjunktúra. S ez visszahat az üzletmenetre, hiszen – ellentétben a többséggel – a szóban forgó nyilatkozó a helyi piacra termel.
A megtelepedett német vállalatok általában exportálási szándékkal jöttek Magyarországra, s számukra kevésbé az újabb délszláv háború, sokkal inkább a nyugat-európai és német konjunktúra megtörése jelent(het) problémát. Ezt a veszélyt azonban elhanyagolhatónak tartják a GM-ben, mert az itt gyártott termékek nemcsak magyar, de még a német kereslettől sem függenek. A német cégek a legmagasabb színvonalat képviselik, termékeik a „világpiacon” kelnek el. E tétel bizonyítására talán a győri Audi a legalkalmasabb: annak ellenére, hogy a TT Coupe gyártására a kapacitást éves szinten 10 ezerrel felemelték, még mindig kevés készül belőle: nem ritka, hogy a német márkakereskedők csak egyéves határidővel vállalják a szállítást.
