A jövő évi költségvetés tervezetének ismeretében a Jegybanktanács – a Figyelő értesülései szerint – november 17-én véglegesíti az 1999. évi monetáris politikai irányelveket. Annyit már most biztosra lehet venni, hogy a Magyar Nemzeti Bankot (MNB) elsősorban az államháztartás majdani hiányának finanszírozhatósága izgatja. Főként azért, mert e tekintetben is akad némi bizonytalanság. Arra lehet számítani, hogy jövőre az elmúlt években megszokottnál nagyobb kamatkülönbözet jelenik meg – akár az inflációhoz, akár a forint csúszóleértékelési üteméhez viszonyítunk. S nemcsak az MNB viszonylatában, hanem az állampapírpiacon is. Ennek oka egyrészt, hogy nem várható olyan mértékű külföldi tőkebeáramlás, amelyet a jegybanknak – a birtokában lévő állampapírok értékesítésével – folyamatosan sterilizálnia kell. Másrészt nagy valószínűséggel az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) sem tudja eredeti finanszírozási elképzeléseit érvényesíteni.
Korábban még élt a remény, hogy a tőkebeáramlás átváltása akkora forintlikviditást teremt, amelyből nemcsak a folyó fizetési mérleg hiányának fedezése válik lehetővé, hanem az állam adott évben lejáró külföldi kötelezettségének visszafizetéséhez szükséges összegeket is belföldről sikerül előteremteni. Jelenleg azonban valószínűbb, hogy a devizában lejáró adósságállományt devizában kell megújítani. Ez pedig azt jelenti: jobb esetben a külső adósságállomány szinten marad, rosszabb esetben viszont – az elmúlt három és fél év erőteljes csökkenését követően – ismét növekedésnek indul. Az, hogy végül melyik verzió valósul meg, egyfelől annak a függvénye, mekkora külföldi tőke tér vissza Magyarországra. Másfelől meghatározó, hogy az export esetleges csökkenése – s rögtön tegyük hozzá: a belföldi fogyasztás miatt növekvő import – miatt mennyire romlik a külkereskedelmi, s azzal összefüggésben a folyó fizetési mérleg egyenlege.
Ugyanakkor félő, hogy az exportőrök elmúlt években dicséretesen javuló versenyképességét kedvezőtlenül érintheti a forint csúszóleértékelési ütemének esetleg túl korai csökkentése. Ez ugyanis a kivitelben érdekeltek számára kedvezőtlen mértékben felértékelheti a hazai fizetőeszközt a külföldi devizákkal szemben. Ezt az aggodalmat csak erősíti, hogy augusztusban még az MNB is úgy ítélte meg: a leértékelés havi üteme legkorábban 1999 januárjától mérséklődhet 0,7 százalékpontra, s csak a jövő év második felében lehetséges újabb egytized százalékpontnyi lefaragás (Figyelő, 1998/33. szám). Ám az említett mérték már októbertől „beállt”, sőt, januártól a 0,6 százalék az irányadó – ezt jegybanki körökben azzal a ténnyel magyarázzák, hogy az augusztusi adatok összesítésekor kiderült: a forint reálértékben nem értékelődött fel.
Ha az emelkedő fogyasztás mellett az export gyarapodása 1999-ben kevésbé járul hozzá a gazdaság növekedéséhez, akkor a belső felhasználás által vezérelt fejlődés túlzottá válik. Ekkor a nemzetközi helyzet okán amúgy is viszonylag magasan tartott kamatszinttel kell a megtakarítási hajlandóságot megőrizni, s ezzel párhuzamosan lehűteni a fogyasztási hitelek iránti keresletet.
