Gyászos rekordot ért el tavaly a magyar élelmiszeripar. A rendszerváltás utáni legrosszabb évben változatlan áron számolva több mint 7 százalékkal, 100 milliárd forinttal lett kisebb a belföldi értékesítés, miközben az átlagkeresetek reálértéke 5 százalékkal nőtt. A tizenhat, rendkívül különböző élelmiszer-ipari alágazat között csupán kettő – a hús- és a tejfeldolgozás – akadt, amelyben a nagyon szoros mezőgazdasági kapcsolódás miatt nem érvényesült nagyobb visszaesés. A legdrámaibb piacvesztést a takarmánygyártás és a szeszipar szenvedte el: az előbbiben csaknem 30 százalékkal, az utóbbiban 27 százalékkal maradt el a termelés az 1996-ostól. A kivitel tavalyi 2 százalékos növekedése sem a dinamizmust, pusztán az egyetlen lehetséges „ösvényt” jelentette az értékesítésben. Mindez tovább rontotta a gazdaságossági mutatókat; a kapacitások kihasználtsága az iparági átlagban nem haladta meg a 60-70 százalékot.
Meglepetéssel szolgált ezek után az idei első hat hónap, amely már szolid növekedésről tanúskodott. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar együttes termelése változatlan áron számolva 2,4 százalékkal haladta meg a bázist. (A kereslet az élelmiszer-ipari alágazatokban átlagosan 3-4 százalékos termelésnövekedést indukált.) Az értékesítés árbevétele 2,7 százalékkal nőtt; ebből a belföldi eladás 4,8 százalékkal gyarapodott, az export azonban 3,9 százalékkal csökkent. Szinte nem volt olyan terület, amelynek kivitele zavartalan lett volna.
Megfordult tehát az 1997 végéig három éven át érvényesülő trend, amikor is egyre nagyobb mértékben csökkent a belső fogyasztás, és részben emiatt, „menekülésszerűen” növekedett az export. A belső élelmiszer-kereslet a féléves adatok szerint 4-5 százalékkal élénkült – igaz, a gyenge tavalyi bázishoz képest. Ezt a változást a szakma ugyanúgy nem tudja egyértelműen megmagyarázni, mint ahogyan a múlt évi drámai visszaesést sem. Több tényező játszhatott benne szerepet, egyebek között az életszínvonal emelkedése.
A magyar gazdaság kivitelének tükrében váratlan kudarc az élelmiszerexport szerény első féléves teljesítménye, amit a rossz érdekeltség, a romló árversenyképesség is magyarázhat. A kereslet alapján ennél sokkal nagyobb lehetett volna a kivitel, még akkor is, ha a környező országok piacvédelmi intézkedései nehezítik a hazai termékek kiszállítását. A második félévben drasztikus hatása lesz a magyar exportra az orosz pénzügyi válságnak.
A fiaskóért Piros László, az Élelmiszerfeldolgozók Országos Szövetségének (ÉFOSZ) főtitkára elsősorban az eddigi szabályozást hibáztatja. Szerinte előre látható volt, hogy – a piactól függetlenül – milyen következményekkel jár a támogatásokkal, mesterségesen magasra emelt termelői árakkal bővített agrártermelés. A feldolgozóipari nyersanyagok felvásárlási ára az év elején az inflációnál nagyobb mértékben növekedett. Az Európai Uniót (EU) is beleszámítva Magyarországon lett a legmagasabb például a sertés felvásárlási ára (igaz, ma már meredeken lefelé tartanak az árak). A túl sokba kerülő nyersanyagból sok esetben már csak külföldön eladhatatlanul drága élelmiszert lehet előállítani. Ezek után nem meglepő, hogy a feldolgozóipar egyre több cége a hazai helyett az olcsóbb, esetenként jobb minőségű import nyersanyaggal dolgozik, mert még az ezekre kirótt vámmal együtt is versenyképesebb terméket képes így előállítani.
Rossz üzenet az ÉFOSZ főtitkára szerint a feldolgozó cégeknek, hogy az agrártermelést a támogatásokkal növelik, de a piacra jutást nem támogatják ugyanolyan mértékben. Nem az a baj, hogy a termelő közvetlenül kapja a támogatások 60 százalékát, hanem az, hogy ez mégsem javítja a késztermék versenyképességét. Pedig ez lenne a támogatási rendszer hatékonyságának fokmérője. A magyar áru esélyei a kedvezőtlen árfolyamváltozások miatt is vészesen romlanak. Az exportpiacokon – különösen az EU-ban – az élelmiszerek árszintje stabil, az infláció arányában évente legfeljebb 0,5-1,5 százalékkal növekszik, miközben a forintleértékelés a jelenlegi csúszó rendszerben jócskán elmarad a valós inflációtól. Érdekeltség nélkül a cégek óvatosak, nem termelnek eleget. A raktárak kiürültek; csak a már jó előre megkötött szerződéseket teljesítik, egy dekával sem többet. Nincs szabad árualap az új termésig ahhoz sem, hogy a cégek többet szállítsanak az időközben javított érdekeltség hatására. Ezt tükrözi az export első félévi csökkenése. A gabona-, a baromfi- és a húspiacon máris tűzoltó intézkedéseket kellett hozni az exportképesség javítására. Ezért különösen fájdalmas, hogy az előző kormány önként vállalta az exporttámogatások alacsony szintjét. A módosított GATT-megállapodás ugyanis lehetővé tenné e dotációk bővítését; eszerint 14 termék helyett 180 kivitelét támogathatná közvetlenül a tárca, ráadásul 18 milliárd helyett 35 milliárd forint szubvencióval, de ezzel az előző vezetés nem élt. Eközben például a prosperáló gyümölcsléexport azért került veszélybe, mert idő előtt elfogyott ez erre elkülönített keret.
Szabályozási hiba következménye az ingadozó alapanyag-termelés is. Azokban az alágazatokban, ahol nem szoros a termeltetői kapcsolat – mint például a tartósítóiparban -, ott egyik évről a másikra szélsőségesen változik a felkínált termésmennyiség, ezért nehezen lehet előre tervezni. A cégek zöme így már nem az export növelésére, legfeljebb szinten tartásra vállalkozik. A kivitel gerincét adó állattenyésztési ágazatokban sincs jele a dinamizmusnak. A belföldi szükségletre termelő cukoripar ugyanakkor tetemes, 150 ezer tonnás feleslege miatt akár a veszteséges kivitelre is rákényszerül.
Élelmiszer-feldolgozói nézetek szerint mindez azt jelzi, hogy alapvetően piaci alapokra kell helyezni az agrárpolitikát, és ehhez kell igazítani a szabályozást. Ezért pozitív, hogy az új agrárkormányzat felismerte a termékértékesítés jelentőségét: szerződéses kapcsolatokon nyugvó, szervezett árutermelés nélkül nem lehet agrármegújulás sem. Általános feldolgozói vélemény, hogy a mai koalíció az elmúlt ötven napban már többet tett a végtermékek értékesítéséért, mint elődje az egész ciklus alatt. Így az élelmiszer-ipari lobbynak nem koncepcionális, csupán módszertani vitái vannak a piac szabályozásában. Ilyen például, hogy a szerződéses kapcsolatok kialakításában érdekeltté kell tenni a termelőket, feldolgozókat egyaránt. Ehhez egyebek között az agrárárrendszert is újra kell értelmezni. A cél érdekében olyan bevált eszközöket ajánlanak, mint például a szerződéses felár vagy a szerződéses védőár.
Azt még nem tudni, hogy a kormányváltással mekkorát fordul a szabályozás kereke, mi vár a második félévben az élelmiszeriparra. A lassú belpiaci növekedés mindenesetre tartósnak ígérkezik. A növényolajiparban például a tavalyi gyenge év után az idén átlagon felüli, 20 százalékos bővülés várható. A mezőgazdasági termeléshez lazábban kötődő alágazatok – például a szesz-, üdítőital- és édesipar – piaca bel- és külföldön továbbra is dinamikusan növekszik. A söripar az előrejelzések szerint már az idén kikerülhet a kátyúból. A kivitelt illetően azonban kellemetlen meglepetéseket tartogathat az orosz kormányzat, illetve a környező rendszerváltó országok jó néhány importot korlátozó lépése. A húsexporthoz például az Oroszországban augusztusban bevezetett 3 százalékos pótvám hatását kilogrammonként 10 forintos támogatással kellene ellensúlyozni, amely mintegy 1,5 milliárd forint költségvetési többletkiadást igényelne. Eközben az EU kétszer is emelte a sertéshúshoz adandó exportszubvenciót a FÁK-térségbe. Kilónként 100 forint többlettámogatás kellett volna, hogy a magyar áruk versenyben maradjanak, de a büdzsé mindössze 72 forintot tudott kipréselni.
A külpiaci hatásokat is beleszámítva az élelmiszeriparosok az elmúlt esztendei termelés-visszaesés után az idén 2-4 százalékos ágazati növekedésnél nem számítanak többre, s ezt is keresztülhúzhatja az orosz válság (Figyelő, 1998/36. szám). A pénzügyi folyamatok egyébként nem igazán kecsegtetőek, 1996-97-ben ugyanis az ágazat cégei a jegyzett tőke felélésével ellensúlyozták veszteségeiket; mintegy 40 milliárd forinttal csökkent az ágazat vagyona. Növekedett a feldolgozóipar függősége a kölcsöntőkétől, miközben a nyersanyagszállító szektor kétszer 50 milliárd forint kedvezményes tőkepótló hitelt kapott, de termelése mégsem nőtt. Az élelmiszeripar harmadik éve tartó koncentrációja erősödik, csak a tőkeerős cégek képesek tartósan talpon maradni.
A távlatok talán szebb jövőt ígérnek. A termelés 80 százalékát adó, 180 tőkeerős közepes és nagyvállalatból álló élmezőnybe az elmúlt évek során mintegy 200 milliárd forintot invesztáltak a többségében külföldi tulajdonosok. E kör akár alighanem egy azonnali EU-csatlakozás esetén sem jönne zavarba. Az utóbbi négy évben végrehajtott műszaki fejlesztéssel kiváló termékeket képes előállítani a feldolgozóipar; az esetleges belépéssel ehhez a hazainál olcsóbb nyersanyaghoz jutna a közösség egységes piacáról, s az értékesítési korlát, az átlagosan 30 százalékos vám is megszűnne a számára. A csatlakozás előkészítésének legfontosabb feladata a belföldi cégek magyar piaci részesedésének megőrzése lenne. Az életszínvonal növekedésével a jelenlegi 93 százalékos szint bizonyosan lecsökken, ám 80-85 százalékos részesedés megtartása reális cél lehet.
A piaci részesedésért vívandó versenyben a jelenleginél nagyobb szerepe lesz az élelmiszerek minőségének, noha az már ma sem rossz. Ezt bizonyítja a belpiacon az import mindössze 7 százalékos aránya, pedig a behozatalnak már nincs adminisztratív akadálya. Még sikeresebb lehetne a magyar élelmiszer, ha a nyersanyagok használati értéke is jobb lenne. Ez azonban – a tejet kivéve – az elmúlt nyolc év során a mezőgazdasági cikkekre nem volt jellemző. Gyenge nyersanyagból pedig csak drágán lehet jó minőségű készterméket előállítani. Mégis, a minőség javítása érdekében egyre több élelmiszer-feldolgozó szerzi meg a minőségbiztosítási tanúsítványokat. Mindez azonban akkor lehetne teljes értékű, ha kiterjedne a nyersanyag-előállításra is, amelynek minősítése még gyerekcipőben jár. Az élelmiszer ugyanis bizalmi cikk, piaci sikereiben a jogrendnek is nagy szerepe van. A német vevő például azért választja a belföldi terméket, mert a mögötte álló jog biztonságot ad arra, hogy ez az élelmiszer nem ártalmas, fogyasztása semmilyen káros következménnyel nem jár, míg más országból származó termékről mindezt csak feltételezhetik. (Például nem tudni, hogy az import ennivaló gén- vagy hormonkezelt, veszélyes szerekkel védett növényekből, állatokból készült-e, vagy sem.) A magyar fogyasztóknál még nem nagyon érvényesül az élelmiszerek kiválasztásánál a nemzeti öntudat, a döntést ma még inkább az ár befolyásolja, ám az életszínvonal emelkedésével ez változhat. Fontos lesz a jogi háttérrel megerősíteni a feketegazdaságból származó, bizonytalan eredetű borokkal, tésztákkal, ólmozott paprikával, ételízesítővel és más hamisított élelmiszerekkel megtépázott hírnevet.
Az élelmiszer-gazdaság jövője a szakma szerint most a kormány kezében van. Kérdés, a kabinet a kitart-e a jelenlegi termelőközpontú agrárpolitika – s vele az ismétlődő piaci zavarok – mellett, avagy a piacorientált árutermelést választja. A törvénybe is foglalt Nemzeti Agrárprogram és benne az élelmiszer-gazdasági stratégia ugyanis még az előbbi jegyében született. A mezőgazdasági és a feldolgozói lobby kemény harca várható tehát a kormányszakértők meggyőzésében. A termelők a foglalkoztatási és szociális érveket sorolják majd, az élelmiszeriparosok a piaciakat. Hirdetői szerint azonban a piaci forma sem áll szemben a szociális szempontokkal, s a foglalkoztatást is segíti: több adóforintot hoz, ráadásul a kevesebb állami beavatkozás okán eleve olcsóbb, így többet lehet fordítani vidékfejlesztésre, s akár nem mezőgazdasági munkahelyek létesítésére is.
