A hajdani Közös Piac működését meghatározó Római Egyezmény 100. cikkelye megengedi, hogy egyes országok a közösséginél is szigorúbb szabványokat érvényesítsenek határaikon belül. Németország, Hollandia és Dánia előszeretettel él e lehetőséggel. Az átlagosnál szigorúbb szabványok kimutatható kereskedelmi előnyt hoznak alkalmazóiknak. Példaként a német csomagolási törvényt szokták emlegetni. Ez a szállítókat arra kötelezi, hogy gondoskodjanak a csomagoló anyagok újrafeldolgozásáról. A ködösen megfogalmazott feltételek erősen protekcionista jelleget kölcsönöznek ezeknek az előírásoknak. A legújabb elképzelés szerint például az EU-ba behozott késztermékeknél megszabnák, hogy a szállító a bőrgyári munkákhoz milyen leveket használjon és milyen egyéb munkafeltételek mellett készítse termékét. Elő kívánnák írni azt is, hogy milyen szennyvíztelep működjön a szállító bőrgyáraknál és keresztes hadjáratot indítanának a gyártásnál nem pótolható trópusi keményfák használata ellen. Ugyancsak kitűnő importelhárító sorompót jelentenek a szigorú német DIN és az angol BSI minőségi szabványok a cipőiparban. A helyzet azonban nem teljesen reménytelen, hiszen tavaly megszületett az EU munkavédelmi lábbelikre vonatkozó közös szabványa, amely nemrégiben lépett hatályba. E szabványon már nem változtathatnak önkényesen az egyes tagországok, így e világos feltételrendszernek a magyar gyártók is meg tudnak felelni. Az EU-n belüli önvédelmi reflexek tehát lazulnak. A görcs oldódásával egyre jobban körvonalazódnak a csatlakozás előnyei is. A cipőgyártók például abban bíznak, hogy a belépés után részesülnek majd a Közösségi Támogatási Rendszer (CSF) áldásaiból. Támogatás nyújtható például, ha olyan területre kívánnak cipőgyárat telepíteni, ahol a nehézipar hanyatlóban van. Címzett „termelési pénz” adható a veszélyeztetett helyzetbe kerülő, foglalkoztatási szempontból fontos cipőgyártónak.
