Az ökológiai válság nem csak a természeti erőforrások kimerülésének problémája, tehát nem csupán természettudományos, technikai vagy gazdasági, hanem egyben kulturális kérdés is. Komoly filozófiai vitákat váltott ki a 60-as években a természeti kincsek szűkösségének veszélye, s ezek a diskurzusok ma sem csitulnak. Két alapvető nézet kristályosodik ki a vitákból:
Az egyik iskola szerint nem tartható tovább az európai kultúrára jellemző antropocentrikus természetszemlélet, ami az embert eleve a természet fölé helyezi. Ennek a szemléletnek a gyökerei egyes filozófusok szerint a zsidó-keresztény vallási hagyományban keresendők, amely profanizálja, deszakralizálja a természetet, ellentétben a keleti természetvallásokkal, amelyek a természetet szentnek tekintik. Ennek a nézetnek egyes képviselői azt vallják, hogy egy újfajta “környezetetikai” szemléletváltásra van szükség, ami némi leegyszerűsítéssel annyit tesz, hogy a természettel kapcsolatos felelősségünk nem saját érdekeink szem előtt tartásából, hanem a természet önértékéből következik.
Ezzel szemben más gondolkodók azt állítják, hogy nincs szükség a hagyományos és jól bevált etika normáinak megváltoztatására. Szerintük az antropocentrikus érvek is elégségesek egy felelős magatartás ki-alakítására, hiszen a környezet szennyezésével, az erőforrások pazarlásával igazságtalanságot követünk el ma élő és később születő embertársaink ellen. Alapvető szemléleti változás szükségessége mellett tesz hitet a Liget című, havonta megjelenő folyóirat is. Horgas Béla író, költő, a lap egyik szerkesztője a Figyelőnek elmondta, ez az orgánum abból az eszméből született, hogy szembe kell fordulni azokkal a jelenségekkel, amelyek az eltűnés irányába mutatnak. Eltűnésről azonban nem csak a természetről szólva lehet beszélni, hanem sajnos erről szól a kortárs kultúra is. Sőt, akkor is szembe kell néznünk a bennünket érintő kérdésekkel (ez esetben például az eltűnéssel), ha nem tudunk rájuk választ adni. Az alapvető szemléleti változás abban állna, ha megtanulnánk a dolgokat öko-logikusan, tehát a maga egész-ségükben szemlélni. Félő azonban, hogy az ember, aki nehezen érzékel hosszú távú, átfogó problémákat, csak akkor tud majd változtatni szemléletén, ha visszafordíthatatlan katasztrófa történik vele. Ehhez szükséges az ökológiai kultúra fogalmának megalkotása, az ökológiai kultúra nyelvének megteremtése. A szókapcsolat, abszolút értelemben véve problematikus, hiszen a kultúra szó minden jelzője egyben a fogalom hígítását jelenti. A jelenlegi világállapot azonban olyan, hogy külön hangsúlyt kell fektetni az egységes, a dolgokat a maguk egészében megmutató szemléletre. Az, hogy világunk paradox, hogy fejlődésünk (ökonómia) ellentétben van megmaradásunkkal (ökológia), nem szabad, hogy elriasszon bennünket megoldások keresésétől.
