Az egykori Jugoszlávia véres széthullása, majd a Szerbia és Montenegró elleni ENSZ-szankciók az egész régió gazdaságát megviselték. A károk mértéke, valamint a válság leküzdésének esélye az egyes utódállamokban nagyon különböző. A legnagyobb kihívásokkal Bosznia és Szerbia kényszerül szembenézni.
Már az egykori Jugoszlávia gazdaságát is egy meredek északnyugat-délkeleti lejtő jellemezte, két végén a gazdag Szlovéniával, illetve az elmaradott Macedóniával (és a Szerbiához tartozó Koszovóval). Az utóbbi években azonban már valamennyi köztársaság hanyatlást élt át, amit nem lehet kizárólag a háborúra visszavezetni. A válságot fokozta a Jugoszlávia felbomlásához kapcsolódó gazdasági dezintegráció, amely robbanásszerűen szétvágta a tagköztársaságok közötti szoros összefonódásokat, valamint az ENSZ-szankciók, amelyeket csak 1995. november végén függesztettek fel. Mind-ezekhez jön még a keleti kereskedelem összeomlása, valamint az önigazgatásos szocializmus belső ellentmondásai, amelyek Jugoszláviát már a politikai széthullás előtt is alacsony hatékonyságú, súlyosan eladósodott, hiperinfláció által fenyegetett gazdasággá tették.
Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy ma az összes utódállam GDP-ben mért gazdasági ereje jóval az 1989. évi szint alatt van. Ezen belül azonban Szlovénia tovább tudta növelni viszonylagos előnyét, míg Bosznia és a maradék Jugoszlávia visszaesett Macedónia mögé. Szerbiában, Montenegróban és Macedóniában a termelés visszaeséséhez még egy jelentős szerkezeti eltolódás is társult. Vladimir Gligorov, a Bécsi Nemzetközi Gazdasági Összehasonlítások Intézete (WIIW) szakértője szerint e három köztársaság jellemzően autarkká vált: a gazdaság szerkezete a mezőgazdaság, az energiatermelés, néhány alapvető termék (ruházat, cipő és hasonlók), valamint az árnyékgazdaság javára tolódott el. Szerbiában ezzel egyidejűleg a gátlástalan csempészcégek és blokádtörők problematikus “mocsárvilága” is kifejlődött. Mindez egyes köztársaságok fejlődését évekre, másokét évtizedekre visszavetette.
A daytoni békekötéssel, a szankciók és a görög blokád feloldásával Horvátország és Macedónia gazdasági kilátásai is erősen javultak, de Boszniában és a maradék Jugoszláviában a legnagyobbak a változások. A legsúlyosabb háborús károkat Bosznia-Hercegovina szenvedte el. A Világbank becslései szerint az egy főre jutó belföldi össztermék 1990 óta mintegy 80 százalékkal, az ipari termelés több mint 95 (!) százalékkal esett vissza. A bosnyákok 90 százaléka legalább részben humanitárius segélyekből él, a lakások 63 százaléka károsodott, a villamosművek 78 százaléka ment tönkre vagy kényszerült leállásra.
Ami Szarajevó gazdaságpolitikáját illeti, az elvben a monetáris stabilitás fenntartását, a gazdaság élénkítését, egy szociális alapbiztosítást és a nemzetközi (pénzügyi) kapcsolatok normalizálását helyezi előtérbe. Ezt azonban nehezíti a béke-megállapodás ellentmondásossága: Boszniának mint egységes államnak központi külgazdasági és pénzpolitikát kell fenntartania, miközben az országot egy bosnyák-horvát föderációra és egy szerb köztársaságra osztották fel. Az egyelőre rejtély, hogy ilyen feltételek mellett lehet-e, és hogyan lehet egy egységes vám- és valutarégiót létrehozni. Ráadásul eddig négy különböző valutát (német márka, bosnyák dinár, jugoszláv dinár, horvát kuna) és több párhuzamos, részben ellentmondó vám- és adórendszert alkalmaztak egymás mellett.
A Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszlávia nagyrészt még a nyolcvanas években bevezetett gazdasági reformokat is lebontotta, és a gazdaságot szoros állami pórázra fogta. Avramovics 1995 végén egy 15 pontos tervvel leértékelést, a külkereskedelem, az árak és a kamatok liberalizálását, a bankok konszolidálását és a vállalatok privatizálását javasolta. Eddig azonban csak a leértékelés és néhány, a külkereskedelmet liberalizáló intézkedés valósult meg. A valódi tulajdonreform az uralkodó Szocialista Párt és a befolyásos kommunista Jul Mozgalom ellenállásába ütközött. Mivel azonban az önigazgatásos szocializmus maradványai és egy államilag ellenőrzött háborús gazdaság jelenlegi keveréke sem gazdasági fellendülést nem tesz lehetővé, sem nyugati hiteleket és befektetéseket nem fog vonzani, a szocialisták aligha kerülhetik meg a gazdaságpolitikai korrekciókat.
A boszniai béke-megállapodás szerint egy bizottságot kell felállítani az egykori Jugoszlávia vagyonának és kötelezettségeinek felosztására, miután az ezzel kapcsolatos korábbi tárgyalások eredménytelenek maradtak. Eddig az egyik legfőbb akadály Belgrádnak az összes érintett által vitatott álláspontja volt, mely szerint a többi köztársaság “elszakadt Jugoszláviától”, ezért az egyetlen jogutód a mai Szövetségi Köztársaság lenne.
Az aktívák oldalán a válási mérlegben főleg az egykori szövetségi devizatartalékok, külföldi tulajdon (követségi épületek és hasonlók), az egykori szövetségi szervek és a hadsereg vagyon, valamint az egyéni igények (például más köztársaságok polgárainak elkobzott házai) körül folyik a vita. E tételek értékéről különböző összegek forognak közkézen. A vagyoni tárgyalások szlovén delegációjának vezetője, Mejak szerint a szövetségi keményvaluta-tartalékok (arannyal együtt) 1990 végén 6 milliárd dollárt tettek ki (ehhez járult még a klíringrubel-állományból átszámított 2 milliárd dollár), míg Marendic horvát fődelegátus “4 milliárd dollár feletti” összegről beszél, de hangsúlyozza az aranykészlet erősen alulértékelt voltát. A valóságot leginkább az tükrözi a legjobban, hogy Mejak becslése szerint a legnagyobbrészt a belgrádi központi bankban kezelt aranyvagyonból már csak 1 milliárd dollár van meg.
A passzívák oldalán a keményvaluta-adósságok állnak az előtérben, amelyek 1990 végén körülbelül 16 milliárd dollárt tettek ki (az adatok itt is ingadoznak). Mivel e hitelek nagyobb részét közvetlenül az akkori tagköztársaságok valamelyike kapta, csak a szövetségi adósságok felosztását vitatják. Ezek nagysága (a forrásoktól függően) 3,0 és 4,1 milliárd dollár között lehet. Mivel új hitelekhez csak a régi kinnlevőségek szabályozása után juthatnak, eddig három utódállam önállóan egyezett meg egyes hitelezői csoportokkal, és ennek során átvállalta a szövetségi tartozások egy részét is. Az első kiindulási hely a Nemzetközi Valutaalap, amely a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság mellett valamennyi utódállamot új tagként vette fel tagjai sorába. Ezenkívül Szlovénia, Horvátország és Macedónia megállapodott a közhitelezőkkel (Párizsi Klub), míg a kereskedelmi bankok először Szlovéniával kötöttek megállapodást, és Horvátországgal kezdtek konkrét tárgyalásokat. A tárgyalási alap mindenkor az a felosztási kulcs, amelyet az IMF dolgozott ki a jugoszláv kvótának az utódállamok közötti felosztására.
Bosznia újjáépítése igazi herkulesi feladat, amit a Világbank nemrégiben 5 milliárd dollárra becsült. Ennek egytized részét egy kétnapos konferencián, amelyet 1995 utolsó napjaiban tartottak, különböző országok és a Világbank azonnali segélyként ígérték az 1996. év első három hónapjára. Az 500 millió dolláros azonnali segélyből a legsürgősebb közlekedési, áram- és gázellátási munkákat szeretnék finanszírozni. Emellett a pénzt mezőgazdasági gépek és vetőmagok beszerzésére fogják felhasználni, hogy a drasztikusan visszaesett élelmiszer-ellátást javíthassák. További prioritás az egészségügyi ellátás és aknakutató készülékek beszerzése. A Világbank, amelynek bekapcsolódásától az európaiak további országok jelzéseit várják, 150 millió dollárt előlegez meg, az EU-költségvetés 114 millió dollárt mobilizált, az USA pedig 63 millió dollárt vállalt magára. Németország és Hollandia együtt mintegy 70 millió dollárt, Svájc pedig 21 millió dollárt ad.
A kezdet kezdete tehát megtörtént – a többit azonban még homály (vagy még inkább a pusztulás hamuja) fedi.
