Amikor megbeszéltük az interjút, azt mondta, bizalmatlan azokkal az emberekkel, akiket nem ismer. Miért nem szereti, ha idegenek látogatnak a tanyára?
Sok rossz tapasztalatot szereztem, az embereknek furcsa elképzeléseik vannak arról, mit és hogyan kellene tenni az állatvédelemben úgy általában, illetve mit kellene nekem tennem. Aki segíteni akar, az már vagy eljött hozzám, vagy bizalmat szavazott nekem korábban, de sokan már egy-egy kép alapján kritikákat fogalmaznak meg. Követhetetlen, mi kerül ki a világhálóra, és annak milyen hatása lesz. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy kegyetlen világ az internet és egyre durvább, védekezni pedig nem nagyon lehet. Nekem ez nem hiányzik. Magamat nem féltem, de az állataimat nem akarom kitenni ennek. Én nem menhelyet működtetek, csak egy magánember vagyok, aki több állatot tart a saját birtokán.
Amikor távol van, ki foglalkozik a kutyákkal, macskákkal?
Alapvetően az állatokkal élek, de ha dolgoznom kell vagy valahova mennem, a szomszédom besegít. Most, hogy jöttem, össze is számoltam, volt olyan év, hogy 365 napból 268 alkalommal voltam állatorvosnál. Ez nekem fel sem tűnt, csak amikor az orvosunk kimutatását átnéztem. Összefolynak a napok. De nem szabad leállni, most is van egy cicám, akinek naponta kétszer ki kell nyomnom a vizeletét. Nincs mese.
Mikor volt utoljára szabadságon?
Nem tudom megmondani… Talán a mentés elején, 2010 körül. Azóta nem.
Más szervezettel, befogadóval nem tudja megosztani a terheket?
Mindenki túlterhelt. Én nagyjából tizenegy évvel ezelőtt kezdtem el állatot menteni, akkor már Papamaci idős kutyákat mentett, illetve fogadott be utolsó idejükre. Hivatalosan csak mi ketten foglalkoztunk akkor ezzel, de azóta vannak mások is, akik hospice-t folytatnak, csak ők nem szerepelnek nyilvánosan, vagy nem annyira ismertek. Papamaci sokat segített nekem az indulásban, például, hogy honnan tudok olcsón ételt szerezni, hogyan jutok adományhoz, és úgy általában hogyan is kell ezt csinálni.
Ezek szerint nincs túl sok lehetőség a gazdátlan idős, beteg állatok ellátására.
Legtöbbször az állatmenhelyekre hárul a feladat. Nem nagyon lehet elválasztani a gazdásítható és a „beragadó” állatok befogadását, hisz az állatmentés nincs túl jó helyzetben Magyarországon, sok állat öregen, betegen ott marad a menhelyeken a haláláig. Akarva-akaratlanul kell, hogy foglalkozzanak vele.
Nehéz feladatnak tűnik, ön mégis akarva vágott bele. Mikor dőlt el, hogy öreg, beteg állatokat fog menteni?
Nem rögtön vágtam bele, kezdetben csak befogadóként segítettem. Először még a megboldogult iWiWen keresgéltem, a közösségi oldalon rengeteg kutyát hirdettek. Elsőként egy pulit vittünk haza onnan, később viszont már kóbor kutyákat is mentettem. Sorsfordító volt, hogy teljesen véletlenül találkoztam a Demény, a kötsög oldalával. Deményék éppen az etyeki menhely rendezvényén vettek részt, és én is oda látogattam.
Volt a menhelynek egy 16 éves kutyája, kinéztem magamnak a menhely oldalán, és ott egyszerűen bementem mellé a kennelbe. Nagy szó volt, hogy beengedett, állítólag senkit sem fogadott el. Csodálkoztak, amikor mondtam, hogy ezt a kutyát el fogom vinni. Így is lett. A kutya azért volt fontos szereplő az életemben, mert ő volt az első, akinek területet építettünk, azaz megtettük az első lépést a magánmenhely felé. Utána macskák ideiglenes befogadója lettem. Gyűltek az állatok, de itt még mindig nem volt szó életvégi ellátásról. Volt egy időszak, amikor elkezdtek megjelenni a Facebookon is az idősebb állatok, olyanok, akik nem kellettek senkinek. Sokáig nem jelentkezett értük senki, én viszont többet be tudtam fogadni. Nagyjából így indult a történetem.
Ma hogyan jutnak el önhöz az állatok?
iWiW már nincs, és a Facebookot sem figyelem ebből a szempontból. Legtöbbször vagy egy gyepmester keres meg, vagy egy gyepmesteri telepről mentő egyesület, hogy van egy öreg és betegecske kutyájuk, macskájuk, és ha nem muszáj, nem altatnák el. De sok állatot a gazda tesz ki – és akkor vagy egy privát állatmentő összeszedi az utcán és szól, vagy az állatorvos hív fel, hogy lenne egy kutyus, akit el kellene altatni, de nálam lehetne még akár néhány jó éve. Volt, hogy felhívott az állatorvos, hogy tudnék-e fogadni egy kutyát. Altatni hívták ki, mondván, már rossz állapotban van az állat, aztán kiderült, hogy a kutya már nem ugatta meg a postást. Elmentem hozzájuk, a gazda még büszkén mutatta is nekem, hogy már megásta a kutyája sírját. Én megmentettem. Átvettem, átneveztem és még hosszú ideig gondoskodni tudtam róla. Volt, hogy egykori gazdái meglátogatták, és látták, hogy él és virul a kutyájuk, de az állat sírt az elmenetelük után. Amikor másodszor jöttek, a kutya ki sem jött a házából. Meg kell érteni, hogy a kutyának is rosszat tesznek azzal, ha úgy tekintenek a tanyára, mint egy szeretetotthonra, ahol időközönként megsimizhetik a kedvencüket.
Mennyire sikerül meghosszabbítani egy olyan állat életét, akit a betegsége vagy idős kora miatt akarnak elaltattatni?
Ez változó, de az kijelenthető, hogy fontos napokat, hónapokat tudunk adni az állatoknak azzal, ha életük utolsó szakaszát is méltó körülmények között élhetik le. Sokan mondták, akik nálam jártak, hogy „hihetetlen, hogy nálad mennyire megváltoznak az állatok”. Nem egyszer fordult elő, hogy olyan kutyát hoztak, akire még az állatorvos is azt mondta, hogy napjai vannak hátra, de a tanyán felépült, és még hónapokig eléldegélt.
Azt nem tudjuk megállapítani, hogy mennyi ideje van még hátra egy állatnak, ahogy azt sem, hogy az életvégi ellátás nélkül mennyivel hamarabb halnának meg, de számos példám van arra, hogy ez a fajta gondoskodás csodákra lehet képes.
Mindig is úgy érezte, hogy életvégi ellátással kell foglalkoznia?
Édesapám és édesanyám is daganatos betegségben haltak meg, és volt korábban egy tanítványom, akit még 15 évesen tanítottam és 18 évesen meghalt rákban. Akkor éreztem és tapasztaltam is, hogy Magyarországon kevés ember tud bekerülni a hospice-ellátásba, és nekem feladatom ezzel foglalkozni. Jelentkeztem is hospice-képzésre, de aztán az élet elsodort. Akkoriban egy második diplomát csináltam éppen, a közgazdász után egy villamosmérnökit, és a vizsgáim egybeestek az önkéntes képzés időpontjával. De közben szépen lassan nőtt a csapat. Innen hoztunk egy kutyát, onnan egy macskát, majd kialakítottuk a területét, szépen lassan kialakult a tanya. Ma tizennyolc ilyen területem van kutyák számára, amit a szomszédom segítségével a saját kezemmel építettem. És egy külön ház a macskáknak.
Nem bánta meg, hogy az emberek helyett a kutyák, macskák felé fordult?
Egyáltalán nem, nekik is szükségük van valakire. Az állatok nem nagyon tudnak segítséget kérni, nincs kihez fordulniuk életük utolsó napjaiban. Pedig tényleg segítségre van szükségük. Én meglátom az állaton, hogy mit szeretne. És valahogy megérzem a halál közelségét.
Jelenleg hány állatról gondoskodik?
Huszonhét kutyám és húsz macskám van. A kutyák közül csak négyen fiatalabbak nyolc évesnél, a többiek életük vége felé járnak.
Sohasem tartotta vissza, hogy előbb-utóbb szükségszerűen végleg el kell búcsúznia egy állattól?
Nem. De azt gondolom, nem mindenki képes ezt így végigcsinálni, erre születni kell. Van, akinek meghal az egyetlen kedvence, és nem tud már többet befogadni, mert úgy érzi, nem tudná újra átélni az elvesztés fájdalmát.
Ön hogyan kezeli ezt?
Megsiratom, eltemetem, átmegyek a gyász minden fázisán, de közben tudom, hogy feladatom van a többi állattal, és azt csinálni kell. Nem szabad, hogy a gyász elhatalmasodjon rajtam. Nem is az a legnehezebb, ha el kell engedni egy kutyát vagy macskát, hanem, ha túl hirtelen jön el ez a pont. Ha békés, hosszú a folyamat, akkor fel lehet rá készülni, de a hirtelen halált még nekem is nehéz kezelnem. Ilyenkor elkezdek gondolkozni, hogy vajon megtettem-e mindent, hibáztam-e valahol, vagy esetleg valamit nem vettem észre. Akkor rossz, ha azt érzem, nem tudtam segíteni.
Ezért sem vagyok már jelen a műtéteknél. Régen sokat asszisztáltam, ma már nem. Ha nem muszáj, nem is fogadok műtéteseket. Nehezebben kezelem a félelmeimet, mióta az egyik cicám nem ébredt fel műtét után.
Hibáztatja magát, ha egy állat túl hamar megy el, nem akkor, amikor számít rá?
Igen, minden alkalommal. Volt olyan, hogy én magam kértem boncolást, hogy derítsük ki, pontosan mi történt. De csinálni kell, mert nem tudhatjuk, mennyi idő adatik még meg. Volt, hogy egy foxi került hozzám, úgy nézett ki, hogy le fog bénulni a gerince. Aztán nyaktól lefelé teljesen béna lett. Egy neves ortopédsebésznek köszönhető, hogy a speciális betegsége (polineuropátia) kiderült. A kutya lebénult, mindenki azt mondta, hogy meg is fog halni, de Jennike élt, evett, vécézett, csak megmozdulni nem tudott. Aztán eltelt négy hónap és egyszer csak felállt. A következő télen ez ugyanígy lejátszódott. Az orvos azt mondta, ilyet még nem látott. Tehát sokszor nem egyértelmű, hogy mi várható. Például a hirtelen bénulási tüneteket mutató kutyáknál egy orvos azt mondta, hogy maximum öt szteroid injekció, ha ennyitől nem kezd el mozogni, akkor el kell engedni.
Ezt is meg kellett tanulnom, hogy hol a határ. Hálás vagyok az állatorvosomnak, tanácsokat ad, de nem utasít, mit tegyek.
Az állatok fájdalmait, szenvedéseit hogyan kezeli?
Nem engedem, hogy egy velem élő állatnak folyamatosan csillapíthatatlan fájdalmai legyenek. Az már nem méltó élet. Olyankor az orvossal egyeztetve az állatot el kell engedni.
Át is vesz feladatokat az állatorvostól?
Nem. Viszont apróbb dolgokat el tudok látni. Hólyagnyomás, infúzió beadása bőr alá, egyes sebek kezelése, ilyesmiket végzek. De a diagnosztizálást, kezelést csak orvos végzi. Az utóbbi tizenegy évben az állatok maximum tíz százalékát kellett elaltatni.
Mi történik az elpusztult állatokkal?
Van, ahol hamvasztanak, nekem nagyon drága lenne ennyi állat esetében. Ezért temetés van. Fejfák nincsenek, csak virágok, amik tavasszal mindig a sírokon nőnek először a kertünkben.
Az állatok észreveszik, ha egy társuk távozni készül?
Többnyire igen. Volt egy eset, amikor az első kutyám a gyerekem kezében halt meg. Adott egy síró hangot, akkor az összes bent lévő cica odament hozzá és körbevették. Igen, odamennek és megnézik, de olyan is van, hogy észre sem veszik.
Hogyan búcsúznak?
Ezt nem nagyon lehet észrevenni. Persze, ha együtt éltek, akkor némelyik szomorú, hogy elment a társa. Szerintem az állatok az emberekhez jobban kötődtek. Ha egy olyan kutya kerül hozzám, akinek meghalt a gazdája, az egész éjjel sír. De olyan is volt, hogy nem sokkal a gazdája után meghalt a kutya, nem tudta feldolgozni a bánatot. Nehezen állnak át arra, hogy nekik máshol kell lenniük.
Volt, hogy el is vittek állatot a tanyáról?
Néha egy-egy szervezet segített gazdásítani. A németek például kedvelik az idős állatokat és gyakrabban fogadnak be, a magyarok inkább kölyköket vagy fiatalokat szeretnének.
Említette, hogy a gyász és az elengedés nem viseli meg annyira, részben a sok feladat, részben adottság miatt, de hogyan kezeli a haldoklás/halál látványát?
Ez már nehezebb dolog. Az egyik legszörnyűbb, amit meg kellett szokni, az az, hogy például nagyon sok macska sikít, mielőtt meghal. Egy utolsó sírás az életben, a halál hangja. Aki azt valaha meghallja, soha nem felejti el. De maga a halál nem kell, hogy szörnyű legyen.
Mármint úgy gondolja, hogy a halál nem nyomasztó?
Nem feltétlenül kell annak lennie. Szerintem mi, emberek csináltunk a halálból egy ilyen szomorú, nyomasztó dolgot. Régen, ha valaki haldoklott, a család körbeülte, együtt búcsúztak. Otthon halt meg a családtag. Ma pedig eldugjuk a haldoklót, próbálunk nem tudomást venni a halálról.
Mi lehet ennek az oka?
Szerintem a saját halálunktól félünk és attól, hogy egyedül maradunk. Sokan nem is azt siratják, aki elment, hanem hogy itt maradtunk egyedül. Sokszor félünk attól, hogy ugyanannyira fogunk szenvedni, és ezzel azonosítjuk az érzést. Én is félek ugyan a haláltól, de valójában attól tartok, hogy túlságosan fájni fog az addig vezető út, meg attól, hogy vajon meg tudtam-e mindent csinálni, amit terveztem, tudtam-e volna jobban, mi az, amit itt hagyok, és hasonlók.
Közel ötven állatról gondoskodni anyagilag is megterhelő lehet. Miből tartja fenn a tanyát?
A fizetésem nagy része erre megy. És a Facebookon kialakult egy állandó támogatói kör. Van, aki konkrét állat fenntartására utal, és van, aki az általános költségekre. Nélkülük nem is tudnám ezt csinálni.
Teljesen letett már róla, hogy emberekkel foglalkozzon?
Még nem. De nem lehet tudni, mit hoz a jövő…
A tanyával hogy tervez? Meddig lehet, tudja, szeretné ezt csinálni?
Nehéz kérdés. Néha érzem, hogy nem lesz erőm, vagy nem lesz elég támogatás. Ismerek olyat, aki ki tudott szállni az állatmentésből, de vannak, akik az állataik mellett haltak meg. És ott van bennem a kérdés: ha én nem leszek, akkor ki fog foglalkozni a sok állattal? Az állataim többségét el kellene altatni, mert minden menhely tele van. Egyelőre nem látom a végét. Még mindig van olyan állat, amelyik megérint. egy poszt, egy kérés, egy fotó… Reménykedek, hogy hátha valaki majd jelentkezik érte, de nem kell senkinek. Azt szoktam mondani, akit nekem szántak, az úgyis hozzám kerül. Elég fárasztó a munka, fizikailag nehezebben bírom. Forgatni, emelgetni, ez a nehéz, és ez a feladat legtöbbször rám hárul. És erre jönnek még rá a kezelések, vagy akár az utolsó napok fájdalma.
Abba tudná hagyni egyik pillanatról a másikra?
Annyira hirtelen nem, de szépen lassan leépíteném. Bár edzett vagyok, azért az én lelkemen is nyomot hagynak az elbúcsúzó állatok. Ha minden héten lenne egy olyan élményem, hogy gazdásítottam valakit, az sokat számítana, de itt minden hónapban el kell valakit engedni. Ami rosszabb, ha a szívedhez nőtt. Sok a tizenegy év: az nagyon sok halál.
