Retro burger csalamádéval, az Ördög jobb és bal keze, Az éjjel nem érhet véget, és persze Kevin.
A ma emberének elemi igénye van a nosztalgiára és a retróra, hisz a „régi, szép dolgok” felidézése biztonságot, nyugalmat nyújtó búvóhelyként szolgálhat a folyton változásokkal riogató világ elől. De retro-e a retro, ha állandóan elérhető, velünk van? Valóban nosztalgikus érzések járnak át minket, amikor karácsonykor ismét leülünk megnézni a Reszkessetek betörőket?
Grafton Tanner amerikai filozófus szerint a XXI. században folyamatosan velünk van a múlt, ezért felesleges vágyódni utána, a nosztalgia pedig eltűnőben van. Tanner a múlt állandó jelenlétét a foreverism fogalommal írja le, amit körülbelül „örökkévalóságizmusnak” lehetne fordítani. A filozófus tavaly év végén megjelent könyvében azt írja, a szórakoztatóipartól kezdve a politikán át a nagyvállalatokig sokan próbálják kielégíteni a nosztalgia iránti vágyunkat azzal, hogy nemcsak megidézik, de folyamatosan elérhetővé teszik a múltat, így az örökkévalóság élményét kínálva húznak hasznot belőlünk.
A nosztalgiát gyógyítani kell, mert gyilkossághoz is vezethet
Az az időszak, amikor a nosztalgiáról alapvetően pozitívan gondolkodtunk, csak egy nyúlfarknyi és kivételes fejezet volt a történelemben, az idő nagy részében tűzzel-vassal üldözték ezt az érzést.
A 17. században még úgy gondolták, hogy sátáni erők játszanak velünk, Johannes Hofer svájci orvos elmélete szerint a nosztalgia egy idegrendszeri betegség, amit a démoni erők mozgatnak. Magát a fogalmat is Hofer alkotta meg a görög nostos (hazatérés) és agos (fájdalom) szavakból. Az orvos a nosztalgiához közelinek tartja a honvágyat is, ami szerinte károsan hat például a katonák teljesítményére egy háborúban, a haza vagy az otthon utáni sóvárgás ugyanis hosszú távon álmatlanságot vagy akár alultápláltságot is eredményezhet, ezek miatt pedig visszaeshet a katonák teljesítménye.
A nosztalgia később is üldözendő, gyógyítandó dolog volt, még a 18-19. században is elmegyógyintézetbe kerülhetett valaki, ha átjárták a melankolikus érzések, úgy is, hogy sokáig meg sem született a nosztalgia hiteles definíciója. Hans Gross azt is állította, hogy ha nem képes valaki csillapítani a nosztalgiát, az állapot elfajulhat és a „beteg” akár gyilkossá is válhat.
Without a true etiology, nostalgia drifted from bodily to mental disease. It was picked up by criminal psychologists at the turn of the 20th century. Check out this passage from Hans Gross’ 1918 text, Criminal Psychology pic.twitter.com/x2tUL30Xv5
— Grafton Tanner (@GraftonTanner) September 24, 2021
Edmund Smith Conklin pszichológus az 1941-es tanulmányában azt írta, hogy a honvágy érzése ellenőrizhetetlen bűncselekményekhez, gyújtogatáshoz vagy gyilkossághoz vezethet, az ötvenes években Alexander R. Martin pszichoanalitikus még mindig azt tartotta, hogy a nosztalgia káros.
A XX. század második felében ez az érzés is sokkal elfogadottabb lett, idővel már nem orvosolandó nyavalyaként tekintettek, hanem kifejezetten vágytak rá az emberek, a 20. század vége pedig már a nosztalgikus ember időszaka volt, és ez azóta is csak fokozódik.
A retrómániás bőség zavara
Grafton Tanner szerint a múlt háborítatlannak tűnő biztonságára a koronavírus-járvány vagy a gazdasági válság alatt még inkább megnőtt az igény. Az emberek azt érezhették, hogy elvesztették az irányítást az életük felett, és szerették volna felidézni az időket, amikor még úgy volt (vagy legalábbis úgy érezték), mintha az ő kezükben lenne a sorsuk. Ez az igény viszont folyamatosan ki lett és van elégítve, hisz a „retrómániás” bőség világában szinte végtelenül hozzáférhetünk a tartalmakhoz, állandó múltidézésben élhetünk.
A nosztalgia általában valami hiányából fakad, amikor viszont az a dolog folyamatosan jelen lesz az életünkben, a hiányérzet, így a nosztalgikus érzések is enyhülnek vagy megszűnnek. Már az időtlenség szelleme uralkodik, vagy ahogy Tanner megfogalmazta,
Tanner szerint a szórakoztatóipar mindenkinél korábban felismerte, hogy pénzre tudja váltani az emberek elvágyódását.
A nosztalgia évek óta fontos részét képezi a marketingnek, a cégek próbálják újrateremteni és elérhetővé, megfoghatóvá tenni azt az időszakot, amikor még könnyű és örömteli volt az élet. A múlt erős érzelmi töltete olyasmi, amire – bár nem feltétlenül mindig kellemes, de – folyamatosan vágyik az ember, ezért fogyasztja is az ilyen érzéseket kiváltó tartalmakat. A technológia fejlődésének, a közösségi média előretörésének vagy akár a retrokultúrának köszönhetően bármikor hozzá is juthat.
De a filozófus szerint ma már több kell az embereknek: a folytonosság élményéhez nem elég megőrizni, hanem meg kell javítani, fejleszteni kell, újragondolni azt, ami volt, azaz fel kell számolni a nosztalgiát. Már nem a nosztalgiát adják el, hanem a múltat árulják és fejlesztik, hogy az emberek ne nosztalgiázzanak többé.
A foreverizmus egyfajta marketingstratégia, amely a régi dolgokat visszahozza, a jelenbe helyezi, majd megakadályozza, hogy valaha is eltűnjenek
– mondta Tanner a Tech Won’t Save Us podcast egyik adásában.
A szórakoztatóiparban a digitális helyreállítás csak egy opció a sok közül, a folyamatosan táguló filmes univerzumok, spin-offok, előzménytörténetek, élőszereplős/nem élőszereplős verziók, vendégszereplők, cameók mind a végtelenség érzetét erősítik – ahogy a felélesztett karakterek, az új történetszálak vagy a képregény-adaptációk is.
A streamingplatformokon (majdnem) minden film elérhető, a gyártók akár új megközelítéssel, értelmezéssel is nyújthatják az időt, mint például A kis hableányban, rosszabb esetben a cancel culture alakítja át a történetet. A Star Wars- vagy Bosszúállók-filmek esetében is tudjuk, hogy hamarosan érkezni fog a következő rész, és a végtelen hosszúságú szappanoperák vagy sitcomok is a folytonosság és állandóság érzetét keltik.
Építeni múltat, jövőt
Ebből az öröklétből nehéz is kiszakadni. Mivel a történetmesélés a korlátlanság élményét nyújtja a nézőnek, a befejezés kényelmetlen és sokszor nem kívánatos esemény. Olyan nagy érzelmi kötődés alakul ki a nézőben, hogy egy-egy sorozat befejezése után depressziós állapotba kerülhet, amit úgy hívnak, hogy Post Series Depression (PSD).
Ezt a nem kívánatos eseményt mindenki el akarja kerülni, az írók, fejlesztők ezért minden irányban próbálkoznak. Például a folyamatos visszacsatolásoknak köszönhetően a Bosszúállók vagy a Star Wars megteremti a saját múltját is, így a történet időben két ellentétes irányban is majdnem a végtelenségig fejleszthető.
Tanner a foreverism bástyáinak tartja az online teret és főleg a közösségi médiát, amik eközben a való világot is kiszélesítették. Már mindenhez hozzáférünk, állandóan elérhetőek lehetünk, képesek vagyunk idegeneket is berántani a világunkba egy-egy poszttal, bárkivel kommunikálhatunk a föld bármely részéről, és közben folyamatosan előkerülhetnek régi ismerősök is a múltunkból, miképp az elhunyt hozzátartozónk Facebook-profilja is örökké élhet.
Már nem az fáj, ha visszaemlékezünk, hanem az, ha nem vagyunk jelen, ráadásul a posztmodern ember olyan dolgokra is sajgó szívvel gondol, amiket át sem élt. Az ezt leíró FOMO-érzés (Fear of Missing Out), azaz a végtelen kulturális térből való kiszakítottság miatt érzett kellemetlen érzés jelzi, hogy mennyire tud hiányozni az örökkévalóság.
A politikus visszaadja azt, ami elveszett
A kínálati oldal úgy húz hasznot, hogy pont azt adja, amire az emberek vágynak – természetes, hogy a politika is felismerte, hogy szavazatokra tudja váltani az örökkévalóság érzetét.
Tanner Donald Trumpot hozza fel példának. A volt amerikai elnök a Make America Great Again szlogennel kampányolt, amit az Egyesült Államok dicsőséges korszakából emelt át, és egy olyan világot kínált, ami felidézi a régiszépidőket és búvóhelyet biztosít a maicsúnyaidők elől.
Trump is ezt kínálta fel választóinak. És minél több a veszély, annál inkább felértékelődik a nosztalgikus védőháló szerepe, így egy politikusnak érdekében állhat ellenségképeket kreálni, majd megvédeni az embereket, azaz biztonságos, otthonos közeget kínálni számukra, és megóvni őket minden zavaró változástól.
Tanner idézi Jim Hougan írót, aki szerint a „radikális nosztalgia” erejével élő, főleg szélsőjobboldali politikusok először meggyőzik támogatóikat arról, hogy mindent elvettek tőlük, majd megfogadják, hogy visszaadják nekik, ami elveszett. Nosztalgikus érzelmeket szítanak fel diszkriminatív retorikával, bűnbakká tesznek egyes csoportokat, akiket gyakran azzal vádolnak, hogy tönkreteszik a jelent. Sokszor akkor is, ha ezek a csoportok már évek óta nincsenek döntési pozícióban, hisz a jelenlétük a fontos a narratívában.
Trumphoz hasonlóan Orbán Viktor is az örökkévalóságot kínálja a választóinak a politikai elemző szerint.
„Ma milliók élhetnek az orbáni rezsimnek mint folyamatos jelennek az érzésével. Milliók kelnek azzal a képzelettel, hogy nem lehetséges 2026, vagy azzal, hogy a Novák- és pedofilügy sem „üti meg a rendszert”.
A négy évről négy évre folyamatosan kitáguló orbáni idő az időtlenség terét és képzetét teremtette meg
– írja Böcskei Balázs, az IDEA Intézet politikai elemzője az Élet és Irodalomban Az időuralás mint politikai cselekvés című publicisztikájában. Böcskei „szüntelen azonnaliságról” ír, ami párhuzamba állítható Tanner foreverismjével.
Orbán Viktor is beemelte már a múltat egy-egy szlogennel, ami egy szép kort idéz meg, ilyen például a Kölcsey Ferenctől kölcsönzött A haza minden előtt, amit a legfrissebb politikai szereplő, Magyar Péter is elmondott egyik beszédében – csak hogy érezzük a folytonosságot. De az olyan történelmi ihletésű, de újragondolt alkotások, mint a Most vagy soha! úgyanúgy az időtlenséget biztosíthatják, mint Nagy Feró puszta jelenléte.
A foreverism veszélyei
Tanner szerint a foreverism veszélyes is, hisz megszünteti a lezárás, eltemetés, elfelejtés élményét. Nem tudnak a helyükre kerülni a dolgok, nem adja meg a befejezés érzését, és így nehezebb is továbblépni.
Az ember akár ugyanúgy azt érezheti, hogy megrekedt, nem halad, mint a koronavírus-járvány idején. A politikának vagy a vállalatoknak ezért a haladás élményét is meg kell adniuk. Tanner az időről-időre megjelenő új iPhone-okat hozza fel példának, amelyeken mindig csak egy kicsit fejlesztenek, hogy a következő szériában is legyen fejleszteni való. A vásárlók tudják, hogy hamarosan jönni fog az új sorozat, így lezárásélményük is lehet a váltáskor. Ez az örökkévalóságizmus másik veszélye: azaz hogy elfelejteti velünk, hogy mit jelent, ha hiányzik valami.
Tanner szerint akár az emlékeink vagy az emlékezésünk is átalakulhatnak a végtelen időben, az eredeti élmény elhomályosodhat vagy akár gyengülhet is. Kathleen Kennedy producer, a Star Wars-filmeket gyártó Lucasfilm elnöke mondta, hogy egy idő után már nem volt olyan jó móka az új Star Wars-filmeket készíteni, és egyre kevésbé szerette a történetet. Tanner is azt mesélte, hogy arról számoltak be egyetemi tanítványai, hogy sokszor már fárasztja őket szeretett sorozatuk, filmjük állandó újraindítása.
Ezek a veszélyek azonban elhanyagolhatók az anyagi haszonhoz képest, ezért a politikusok vagy a marketingesek továbbra is vadászni fognak érzelmeinkre, hogy az örökkévalóságizmus jegyében pénzre, szavazatra váltsák azokat. A foreverism fogalmának megalkotója szerint viszont a nosztalgia sem fog eltűnni, bármennyire is próbálkoznak, csak sokkal egyedibb és privátabb élmény lesz.
De hiányzik egyáltalán valakinek ez a sajgó érzés?
Korábban azért üldözték a nosztalgiát az orvosok, mert kellemetlen érzéssel járt, ami rossz hatással volt a katonákra, és ma is azért idézik fel folyamatosan a múltat, hogy kevesebbet nosztalgiázzunk, és fájdalom helyet örömöt érezzünk. Egy másik, a nosztalgia jövőjével foglalkozó elmélet szerint viszont az örök múlt nem feltétlenül jelent fájdalommentességet.
Svetlana Boym szerint kétfajta nosztalgia van, de csak az egyik jár szomorúsággal: az, amelyik akkor tör ránk, ha képtelenek vagyunk elengedni a múltat, vagy szeretnénk azt újraalkotni. Ha már le tudjuk zárni, helyre tudjuk tenni a dolgokat és megtörténtként tekinteni rájuk, akkor nem a fájdalmas érzés jelenik meg, hanem a hála. Tehát rajtunk múlik, hogy az örökkévalóságizmust az anyagiak mellett máshogy is megszenvedjük-e.
