Írtunk már a hidakról és a benzinkutakról, az otthonkákról és a csíkos ruhákról, a jellegzetes utcai padokról és persze a kirakatokról is. Építményekről és egyszerű tárgyakról, amelyek a maguk módján évtizedeken, de akár századokon át is meghatározói a város- és utcaképnek. De hogy is mehetnénk el szó nélkül a kirakati babák mellett? Minket igyekeznek megjeleníteni, csak lecsupaszítva, végtelenül leegyszerűsített formában. Ezért figyelünk fel rájuk, ezért hozhatnak bennünket zavarba – mindig érdekes, ha tükröt tartanak elénk.
Az első, mai társaiknál jóval kisebb fababák még az uralkodói udvarokban jelentek meg, a korabeli sztárszabók mutatták be rajtuk a ruhaterveiket. A butikok kirakatait úgy a 19. században népesítették be az életnagyságú bábuk. Huzalból, vesszőből, papírmaséból is készültek, és mivel „e munkák teljesen a valóság illúzióját képesek a nézőben felkelteni”, sokáig tartották magukat a viaszbábok, viaszfejek is. Pedig egy napfényben úszó, meleg kirakatba alkalmatlannak bizonyultak…
A viaszbabák karrierje korábban, a 18–19. század fordulóján indult, amikor Madame Tussaud viaszszobrász utazó majd állandó kiállítást rendezett kora kiemelkedő személyiségeinek modelljeiből. A tárlaton rettegett bűnözők, gyilkosok figurái is szerepeltek. A viaszbábuk bonyolult készítésével még az 1920-as években is sokan foglalkoztak, főként Amerikában és Franciaországban. A párizsi gipsz (plaster of Paris) „nedves tömegét a modellre, egy pompás testalkatú fiatal leányra csapkodják, s mihelyt az megszáradt, az üres formákat viasszal töltik meg, az így elkészült szobrokat pedig később kifestik. A szem nyílásába üvegszemet, a koponya részre parókát raknak.”
Nemcsak az anyagok, hanem a dizájn és a méretek is változtak, a gyártóknak elvégre a kor ideálját kell visszatükrözniük a babákkal. Vagyis, ha elég trendik vagyunk, az üveg túloldalán állókban akár saját magunkra is ismerhetünk. Sűrűn változtak az arckifejezések, a testtartás, a frizura. A századelő lószőrrel hatalmasra tömött keblű és csípőjű mannequin-jei, vagy ahogy hívták, bábalakjai évről évre karcsúbbak lettek, 1926-ban „az »isteni« Greta Garbónak az alakját és pikáns arcocskáját mintázták meg kirakatbabának”.
Tíz évre rá ismét hízni kezdtek a bábuk, ahogy a nők is mind inkább elutasították a szélsőségesen sovány testideált. A Textil Ipar a Hollywoodban halálos áldozatokat is szedő, túlerőltetett soványító kúrákkal magyarázta a redizájnt, és írt a német világsztárról, Lilian Harvey-ről is, akit kis híján tönkretett a fogyókúra. De a cikk szerint Lilian időben kapcsolt, és „azért vett magának Magyarországon, Tetétlenen birtokot, hogy a jó magyar koszt segítségével állítsa meg a testi sorvadást.”
A bábuk a képzőművészek képzeletét is megmozgatták, feltűntek többek között Bortnyik Sándor munkáin is. És, miután minden vevő más testalkatú, de mindenkit meg kell szólítania a kirakatnak, a tervezők idővel rájöttek: jobb, ha a bábuk bizonyos fokig elvontak, stilizáltak, pont olyanok, mint a művészek munkáin látott figurák.
A nagyvilágból ismerhetünk híres mannequin készítő manufaktúrákat, Magyarországról kevésbé. Készített ugyan ilyesmit mifelénk is néhány cég, kisiparos, később ktsz, de mind a háború előtt, mind a szocializmus idején áradt a panasz a lapokból, hogy igazán vevőcsalogató figurákat méregdrágán, külföldről lehet csak szerezni. Ahogy írták, ebben a szakmában nemigen voltak „haladó hagyományaink”.
A múlt századfordulón Rosenberg Ignácz első magyar próbababagyárosként hirdette Károly körúti készletét, egész alakokat maché vagy viasz fejjel. A Compactor könyvkötészeti, papíripari és babagyár reklámjai pedig egy évtizeden át követhetők, ezekben azt írják, hogy ők honosították meg Magyarországon a papírmasszából készült kirakatbabák gyártását. (1943-ban magától felgördülő elsötétítő LÉGO rollóval egészítették ki a kínálatot.)
1955-ben a Belkereskedelem című lap könyörtelenül kipakolt egy nagy cikkben: kevés a baba a pesti vitrinekben, és ami van, az is csúnya, a húszas évek Rákóczi úti ízlését tükrözi. Itthon jó babák nem készülnek, rosszak annál inkább, a kereskedelem át sem hajlandó venni azokat. Az illetékesek ezután az NDK-ba küldtek szakembereket, mert ott „fejlett iparág foglalkozott a korszerű igényeknek megfelelő, vonzó külsejű plasztiktestű babák gyártásával.” Pár év múlva új hazai modellek jelentek meg: „A babák technikai megoldása jobb lett, mint az előző évieké, művészi kivitelük – az üvegszem, a haj és színezés – már vitatható.”
1959-ben cikk jelent meg egy Vasvári Pál utcai, akkor már több mint fél évszázada működő kis műhelyről. A tulajdonos azt mondta, hogy a szakmája iránti érdeklődés az elmúlt években éledt fel igazán. A babák – korábban merev, de ekkoriban már mozgatható – testét a MÉH-től vásárolt hulladékpapírból készítette. Elmondta, hogy nyolcszor-tízszer is elmegy egy-egy szép kirakat elé gyönyörködni, amelyben a babái állnak felöltöztetve. Friss munkája azonban nem emberi alak volt: „egy bűbájos állatcsoporton dolgozunk, Walt Disney rajzai alapján, a Verseny Áruház húsvéti kirakata számára.”
A hatvanas évekre sokat javult a helyzet, már nem „merev panoptikumfigurák ijesztgették a közönséget”, az új magyar modellek „mozdulatai már illúziókeltőek”. Persze mindig jelentkeztek új kihívások. „Ha mozgást, forgást akarunk érzékeltetni, akadályokba ütközünk (…) azért is, mert egyetlen elektrotechnikusunk van, az is csak másodállásban. Márpedig a mozgó bábu mindig is a legnagyobb vonzerőt jelentette” – mesélte egy kirakatrendező. Az igazán lelkes díszítők olykor még meg is mosatták a bábukat, és berakatták a fodrász szövetkezetnél a műhölgyek parókáját.
Botrányok is fűződtek a figurákhoz. 1935-ben a híres kirakatrendező, Csoó János egy alkotását kellett megváltoztatni, mert afrikai bennszülöttjei csupán háncskötényt és gyöngyöt viseltek, és valaki feljelentette a felháborító jelenetet. ’37-ben a Nemzetközi Vásáron tettek panaszt három cég, az Emergé, a Compactor és a Vajda József-féle kirakatbabagyár ellen, mert szeméremsértő meztelen kirakatbabákat állítottak ki. 1964-ben viszont Londonban úgy kapták el az áruházi betörőket, hogy a Scotland Yard emberei éjjel kirakati babaként álltak lesben az üzletben.
A viaszfejek is népszerűek voltak egy időben, a fafejek pedig nélkülözhetetlenek bizonyos mesterségekhez. A könnyű műanyagok megjelenéséig korántsem lehetett olcsón hozzájutni ilyesmihez, az ötvenes-hatvanas években pedig hiánycikknek számítottak. Kalaposok, parókakészítők, kisiparosok, színházak kerestek állandóan fejeket apróhirdetésben. Courtenay Pollock viszont sok pénzt kereshetett a találmányával, egy női fejjel, ami egy londoni kirakatban cigarettázott, mosolygott, kacsintott és dühös arcot is tudott vágni.
A műanyag előretörésével, és mert az 1970-es években nagy divat volt a paróka, a műanyag parókatartók idővel elárasztották a boltokat. Ekkortájt bővítette „érdekes cikkel műanyag készítményeinek választékát a balatonkenesei Sirály Szövetkezet: polisztirol habból emberfej alakú parókatartókat készítenek.”
És hogy a babák csak a kirakatban lehetnek hasznosak? Kérdezzük csak Erich Kästnert és Az Emberkét. A történetben Mágus Márkus bűvész azért veszi meg és állítja fel hotelszobájában Fafejű Valdemár kirakati bábut, hogy apró bűvészinasa azon gyakorolhassa a trükköket. „A szép Valdemár mereven bámult a semmibe, s nem érzett az egészből semmit.” Esténként pedig, amikor lámpát oltottak, „az ablakon bevilágított a hold. A szép Valdemár a szoba közepén állt; aludt álltában.”
A cikkben Erich Kästner Az Emberke című regényéből Bor Ambrus fordításában közlünk részleteket.
Az íráshoz korabeli napi- és hetilapok cikkeit használtuk fel, amelyeket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemléztünk.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/probababa
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
