A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) évekkel ezelőtt kiadott egy dokumentumot, amely szerint több mint 250 millióan fociznak a világon. Ennek a tömegnek persze csak a töredéke jut el a profi karrierig, de ez a szám azt jelenti, hogy elképesztően nagy tömegből merít a sportág. A nagy számok törvénye alapján ma már nem egy nyíltan meleg ikonnak kellene a pályán szaladgálnia, ám ennek ellenére a legtöbben még csak megnevezni sem tudunk meleg játékosokat.
Összeszedtünk öt meleg játékost, akik sokat tettek azért, hogy egyszer az aktív sportolók bátran felvállalhassák magukat.
Glenn Burke
A hetvenes évek végén Glenn Burke és Dusty Baker, a Los Angeles Dodgers két játékosa történelmet írt azzal, hogy végrehajtották az első nyilvános high five (ötös) pacsit. Kevesen tudják, de ezt a sporttörténeti tettet félig egy meleg sportolónak köszönhetjük, Glenn Burke-ről ugyanis mindenki tudta a környezetében, hogy a férfiakat szereti. A 70-es években a meleg közösség helyzete teljesen más volt, mint manapság, így már az is hatalmas dolog volt, amikor a Dodgers akkori kapitánya, Davey Lopes azt mondta, hogy senki nem foglalkozott Glenn „életvitelével”, csak az érdekelte őket, hogy hogyan játszik. Glennt később egyébként eladták, nem teljesedhetett ki a pályafutása.
Ryan O’Callaghan
Az NFL-ben két csapatnál is megforduló védő, Ryan O’Callaghan élete pont úgy alakult, mint ahogy azt minden amerikai fiatal szerette volna: egyetemi csapat, NFL-draft, profi szerződés. A játékos ennek ellenére soha nem volt maradéktalanul boldog, mert azt érezte, nem illik a képbe, mert ki hallott már olyanról, hogy meleg focista?! O’Callaghan tinédzserkorában annyira nem találta a helyét, hogy többször is eszébe jutott az öngyilkosság gondolata.
Ezt már felnőtt korában, a profi pályafutása után nyilatkozta egy 2017-es videóban, amelyet a múltbéli önmagának készített. O’Callaghan megemlített olyan nehéz pillanatokat is, amikor azt kellett elviselnie, hogy családi körben, a szerettei buziznak. Bár a védő nem ért el nagy sportszakmai sikereket, annyit azért mégis letett az asztalra, hogy a ma játszó, önmagukkal is hadakozó sportolók ne érezzék annyira egyedül magukat.
Thomas Hitzlsperger
Nagyon sok mindent elárul a fociban uralkodó LMBTQ-helyzetről az, hogy a legismertebb coming outoló futballista az a Thomas Hitzlsperger, aki világviszonylatban is inkább jó játékosnak számít, mintsem szupersztárnak. A középpályás, aki 52 alkalommal a német válogatottban is játszott, a pályafutása jelenetős részét Angliában és Németországban töltötte. 2007-ben Bundesligát nyert a Stuttgarttal, majd egy rövid olaszországi kitérő után visszatért Angliába, ahol 2013-ban az Evertonban fejezte be az aktív labdarúgást. Hitzlsperger a visszavonulása után döntötte el, hogy nem titkolózik tovább és előbújik. A német játékos azt is hozzátette, hogy coming outjával szándékosan támogatni szeretné azokat a profi sportolókat, akik nem merik felvállalni magukat. Hitzlsperger a nevével és az eredményeivel azt szeretné elérni, hogy az emberek a melegekre ne puhányként vagy gyengeként gondoljanak.
Billie Jean King
A legendás teniszezőt minden idők legjobb női sportolójának tartják, ráadásul nem véletlenül: King a pályafutása alatt összesen 39 (12 női egyéni, 16 női páros és 11 vegyes páros) Grand Slam-győzelmet aratott. Az ő nevéhez fűződik a híres nemek harca is, amely során megmérkőzött az akkori férfi bajnokkal, Bobby Riggsszel, akit végül nagy csatában le is győzött. 1981-ben ő lett a világ első élsportolója, aki a nyilvánosság előtt is felvállalta, hogy a saját neméhez vonzódik. A szüleivel ezt csak 1994-ben tudta megbeszélni, miután végleg lerakta az ütőt. King a sikerei és a sporton kívüli tevékenysége okán rengeteget tett a meleg közösségért, ő és az egyik legjobb barátja, Sir Elton John sokszor vettek részt eseményeken, amelyeken az LMBTQAIP+ közösségeket támogatták.
Justin Fashanu
A labdarúgás első coming outját a brit labdarúgó, Justin Fashanu hajtotta végre, mikor 1991-ben kiállt a csapata, a családja és a barátai elé és elmondta: a férfiakhoz vonzódik. A 90-es években a foci még közel sem úgy nézett ki Angliában, mint ma. Akkor még nem ment végbe a szurkolói reform, voltak még rácsok, kordonok a pályák mellett, a veszélyes, szélsőséges szurkolói csoportok, akik később a rögbipályákra lettek száműzve, még szabadon gyűlölködhettek a Premier Leauge-ben. Fashanut ezek a csoportok gyorsan meg is találták, folyamatosan megalázták, kifütyülték. De a fiatal játékos magánélete sem alakult jól, sokan elfordultak tőle, kirekesztették. A focista a sportba sem tudott menekülni: az edzői szándékosan mellőzték, éveken keresztül csak szenvedett, a csapatok rendre csak továbbadták, sehol nem játszott rendszeresen.
Justin Fashanu tragédiája ma már nehezebben fordulhatna elő, rengeteg szervezet létezik ugyanis, amelyek kifejezetten az olyan fiatalokon segítenek, mint a halálba menekülő focista. Ehhez persze kellett az ő bátorsága, hogy felvállalja saját magát egy olyan közegben, ahol pontosan tudta: nem sok támogatásra számíthat.
