A büdös salaktól a fedőn át a partiig: így csináltak évente 617 milliárd forintot hozó üzletet

1907-ben született New Hampshire-ben, egy farmon Earl Silas Tupper, akinek nevéhez egy – de tulajdonképpen kettő, sőt három – olyan fejlesztés köthető, ami a második világháborút követően nagy hatást gyakorolt a világ több mint 100 országára.

Fasebészként dolgozott, igen jól is ment neki, de aztán a nagy világválság miatt csődbe ment 1936-ban. Úgyhogy más munka után nézett, és elhelyezkedett a DuPont egyik műanyaggal foglalkozó üzemében mintagyártóként, a kutatás és fejlesztésnél. Otthon is dolgozhattak, amit Tupper kihasznált, és a fröccsöntő gépek helyett saját konyhájának tűzhelyét vette igénybe. Ehhez azt is megengedték neki, hogy hazavigyen a gyárból polietilént, az olajfinomítás egyik melléktermékét, gyakorlatilag ipari hulladékot, egy zsíros, csomós, ráadásul büdös salakanyagot.

Tupper és fia viszont a konyhájukban megtalálta a megfelelő hőfokot és nyomást, amelyen a polietilént a megfelelő formában és vastagságban tudták előállítani. Így már nem is volt rossz a szaga, sőt az áttetsző és előkelőnek tűnő műanyag színezésének módjára is rájött. Alison J. Clarke a Tupperware: a műanyag ígérete az 1950-es évek Amerikájában című könyvében (Tupperware: The Promise of Plastic in 1950s America) arról ír, hogy

Tupper az általa kifejlesztett polietilént talán a Ford T-modellre reflektálva úgy nevezte: „Poly-T: a jövő anyaga”.

Fedő

A DuPonton keresztül már a második világháborúban is bevetették, Tupper polietilénjéből könnyű és törhetetlen poharakat, tálakat, sőt még gázmaszkokat is készítettek. Nem ez jelentette azonban a nagy áttörést, hanem az, hogy 1947-ben a konzervdobozokból kiindulva tervezett egy tetőt, ami sokkal jobbnak bizonyult, mint az alufólia és a zuhanysapka, amit a háziasszonyok addig használtak a maradék étel lefedéséhez. A műanyag tető böfögő hanggal, légmentesen zárta le a dobozokat, vagyis semmi sem tudott belőle kifolyni, kiborulni. Erre a hangra még reklámokat is alapoztak:

Ja, és ezzel Tupper 1948-ban megalapította – talán már kitalálták páran –

a Tupperware nevű céget.

Parti és a nők

Noha forradalmi ötlet volt, a boltok polcairól nem igazán kapkodták a Tupperware-termékeket, csak a por szállt rájuk. Tupper azonban nem csak feltaláló volt – további találmányairól az Atlantic állított össze egy cikket –, hanem viszonylag jó üzletember is, és észrevette, hogy egyéni árusok elég ügyesen adnak túl termékein a háziasszonyoknak tartott „hostess partikon”, amelyeken háztartási termékeket, például porszívót, hűtő- és mosógépet árusítottak.

Két nő különösen eredményes volt az rendezvények megtartásában, Tupper egyikőjükkel, Brownie Wise-zal fel is vette a kapcsolatot, aki aztán a hostess partikat továbbfejlesztve létrehozta a Tupperware-partikat, hogy a műanyag termékek még kelendőbbek legyenek. Wise rájött, hogy a csomagolások, dobozok tulajdonképpen szórakoztató árucikkek. A kertvárosi háziasszonyoknak a technika fejlődésével több lett az idejük, de szociálisan elszigetelődtek.

Az ilyen eseményeken összejöhettek szórakozni, elfogyasztani pár frissítőt, falatot, játékokat játszani, és nem mellesleg a Tupperware termékeit megvásárolni.

A felszabadult idő pedig azt is lehetővé tette, hogy az asszonyok csatlakozzanak, mint a piramis modell viszonteladói. Ezzel egyben szórakozást, munkát és pénzt is adott nekik, amit elkölthettek, például Tupperware-árucikkekre.

Wise egyáltalán nem talált ki új dolgot a házalással, de ahogy ő csinálta, az sokkal hatékonyabb volt, mint bárkinél előtte. Az ötvenes években a Tupperware népszerűsége és eladásai robbanásszerűen emelkedtek, nem kis részben Wise a viszonteladó nőkre tett hatásával és a különböző nagyszabású, évfordulós ünnepségekkel.

Tupper azonban 1958-ban kirúgta Wise-t a cég üzleti folyamataiban tapasztalható vitáik miatt. Hivatalosan azt kifogásolta, hogy túl sokat költ a Tupperware ünnepségeire Wise, aki akkor már marketing-igazgatóhelyettes volt. Valójában viszont az volt a gond, hogy a nő Tupper útjában állt. Egy nő, a főként nőket foglalkoztató, és talán őket még kicsit fel is szabadító vállalatnál. A cég alapítója ugyanis tudta, hogy több cég is érdeklődik a Tupperware után, kivásárolnák őt, ő pedig attól tartott, hogy ez nehezebb lesz, ha a cégvezetésben ül egy nő is. Még ebben az évben el is adta Tupper a Rexall nevű cégnek vállalatát.

Nem sokkal ezután Tupper elvált feleségétől, adózási okokból lemondott amerikai állampolgárságáról és vett egy szigetet nem messze Costa Rica partjaitól.

Művészet, pénz, jövő

Az alapítóval szemben a Tupperware ettől még nem tűnt el, sőt a New York-i Modern Művészeti Múzeum kiállított tárgyai között is ott vannak például a poharai, táljai, tárolódobozai és kancsói. Alison J. Clarke a már említett könyvében azt írja, hogy Tupper termékei megszemélyesítik a modernizmus

ízléses, visszafogott és tömegesen előállított műalkotásának eszményét, hiteltelen és indokolatlan díszítés nélkül.

Ehhez a Clarke-ot a Conversationön idéző Marsha Bryant azt is hozzátewtte, hogy a Tupperware termékeinek műanyaga „egyszerre esztétikusan kellemes, értelmes és tartós.”

És ha az utóbbi években volt is valamennyi visszaesés, a márka termékei mai napig vásárolhatóak a világ csaknem 100 országában, már nem is csak Tupperware-partikon (2011-ben 2,6 millió nőt foglalkoztattak, főként olyan országokban, mint Kína, India, Indonézia, Latin-Amerika és Dél-Amerika), hanem egyszerű boltokban is,

2017-ben például 2,2 milliárd dolláros, azaz 617 milliárd forintos bevétellel.

Bár az utóbbi éveket nézve tendenciának tűnik, de hogy ez tovább csökken-e, még kérdéses. Bryant szerint az ilyen, biológiailag nem bomló műanyag még évszázadokig része lesz a Föld jövőjének. És a Tupperware szerencséjére, szemben az egyszer használatos zacskókkal és szívószálakkal, újrahasználható.

Kiemelt kép: Alain Jocard / AFP