Az idő számítása már a legősibb emberi civilizációk számára is nagyon fontos volt: a természet, az időjárás ciklikus váltakozása alapvetően határozta meg életüket. A miénket is, de erről nagy jólétünkben gyakran megfeledkezünk. A változásra készülni kellett, a kedvező körülmények kihasználását pedig előre tervezni – nagyon hamar eljutottunk a jól mérhető ciklus, az év egzakt meghatározásáig.
Innentől kezdve pedig egyéni döntés kérdése volt, hogy mi legyen a kezdőpont, azaz újév napja. Ahány ház, annyi szokás volt érvényben, és mivel az új év új kezdetet jelentett, az északi féltekén adta magát a tavasz kezdete, illetve a téli napforduló környéke. Utóbbi a fény újjászületésének ünnepe, nem véletlenül határozták meg Jézus Krisztus születését is ekkorra.
Kiskarácsony
A január 1-jei évkezdést a rómaiaknak, egészen pontosan Julius Caesarnak köszönhetjük. Naptárreformja okán ő tette ide, a kétarcú Janus isten napjára az évkezdetet, a mulatozás idejét. A kereszténység sokáig eltért ettől, de XIII. Gergely pápa végül 1582-ben visszaállította a kezdőpontot január 1-re: jó egy évszázad kellett hozz, mire általánossá vált a nyugati világban.
Ma már december 31. az újévváró féktelen bulik napja, szilveszter. Ezen a napon hunyt el Szent I. Szilveszter pápa 335-ben, vagyis ezen a napon született újjá a mennyekben. Népszokásokban szilveszter is bővelkedik, ám ezek tartalmát, hiedelemvilágát, hangulatát mind újévtől kölcsönzik.
A középkorban is köszöntöttek
Attól függetlenül, hogy Gergely pápa naptárreformja előtt az újév karácsonykor kezdődött, XIII.századi okleveleink beszámolnak az itáliai eredetű szokásról, a január elsejei ajándékozásról és jókívánságokról. Galeotti, azaz a Budán is jártas humanista Galeotto Marzio írja:
Januárius elsején, Krisztus körülmetéltetése napján, szokás a magyaroknál strenát, azaz ajándékot adni a beállott év jókívánásáért. A királytól úgy kérik ezt, hogy ki-ki mestersége szerszámait nyújtja felé…
Hasonló szokások éltek még a XIX-XX. század fordulóján is. A kendilónai Teleki-udvarban, amikor a cselédség-boldog újévet kívánt, a kovácsok vitték az üllőt és a kalapácsot, a kocsisok kezében pattogott az ostor, mindenki a maga mesterségét színlelte. Erdélyben a falusi bérlők udvarában szolgáló béresek ostor pattogtatásával, kolompok zörgetésével, állatterelő szavak kiáltozásával csaptak lármát újév reggelén. A zajt mindaddig folytatták, amíg pénzt nem kaptak – ez a zajkeltés.
Vénlányok a szűzgulyában
Sok helyen kapcsolódott újév napjához a vénlánycsúfolás. Nem volt valami szép dolog: az eladósorban lévő, ám férjhez nem ment lányokra leggyakrabban fatuskót kötöttek, amelyet bizonyos távolságra el kellett húzniuk. Volt, ahol hangosan végigvonultak a falun, máshol a lányok ablaka alatt lármáztak.
Újév napjához az egykori karácsony évkezdő hagyományaiból is számos hiedelem és szokás kapcsolódott. Mint karácsony napjának reggelén, első látogatóként a fiúgyermeket várták, az újévi ebéd ételeihez gyakran fűződtek bőségvarázsló hiedelmek, szerelmi és időjóslások. Utóbbiból például, hogy amelyik lánynak először viszi el a kutya a kocsonyacsontját, az megy férjhez a leghamarabb.
A kapolyi gyerekek újév reggelén így köszöntek be a házakhoz:
Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy butykos pálinkát.
Ezután énekeltek.
(Kiemelt kép: Fortepan/Császy Alice)
