Ahogy arról tegnap itt írtunk, a lázgörcs egyike a legijesztőbb és legrémisztőbb gyerekbetegségeknek, amivel a szülők találkozhatnak. Rettenetes tüneteket produkál, a gyerek egy szempillantás alatt tűzforróvá válik, görcsölni kezd, felakad a szeme, és olykor még az eszméletét is elveszti.
A Rellablog szerzője a közelmúltban élte át ezt a borzalmat, tapasztalatairól pedig bejegyzést írt „Azt hittem, meghal a lányunk” címmel. Most, néhány nappal később a blog szerzője megírta a történet folytatását is, amiben részletesen beszámol arról a négy napról, amit lányával töltött a kórházban. Íme egy részlet:
„A nővérek és az orvosok többsége nagyon kedves, megnyugtató, figyelmes és emberséges volt, de sajnos még mindig akadnak olyan egészségügyi alkalmazottak, akiknek nem biztos, hogy ezt a pályát kellett volna választaniuk. Értem én, hogy kritikán aluli a fizetésük és majd megszakadnak a tengernyi munkától. Azt is tapasztaltam, hogy néha nincs rosszabb egy aggódó szülőnél, aki olyannyira idegesítő tud lenni, hogy azt nehéz szó nélkül hagyni.
Nyilván én sem voltam ideális kísérő, de kikérem magamnak, hogy a nagyvizit előtt kiterelték az összes szülőt a folyosóra, a gyerekeket (inkább babákat) pedig egyedül kellett hagyni a felhúzott rácsos ágyban. Senkinek nincs joga elszakítani tőlem a kiskorú gyerekem! Természetesen én nem mentem ki a szobából, amire az volt a válasz, hogy akkor miattam nem kezdik el a vizitet. Igen, rám várt egy rakás orvos és még több nővér. Jobban mondva arra, hogy hagyjam ott a gyerekem, aki idegen környezetben van, beteg, és fogalma sincs ki az a tizenöt ismeretlen fehérruhás ember, aki vetkőzteti, nyomkodja, piszkálgatja. Végül engedtem a parancsszónak és én is kimentem a folyosóra.
Hettit pont láttam az üvegajtón át. Fél órán keresztül néztem, mit csinál egyedül és komolyan mondom, majd megszakadt a szívem. Nem sírt, nem hisztizett, nem ijedt meg, pedig sokan hangosan sírtak mellette. Csak üldögélt az ágyában, játszott a játéklaptopjával és telefonálgatott. Majd egyszercsak felállt, megkeresett a szemével, elnevette magát és integetni kezdett nekem. Alig láttuk egymást, mert két üvegablak és húsz méter is lehetett közöttünk, de csak integettünk egymásnak, mosolyogtunk a másikra. Én könnyek között, ő vidáman.”
Szeretné tudni a történet folytatását, kíváncsi arra milyen becenevet kapott a kislány a gyerekneurológustól? Olvassa el a történet folytatását a Rellablogon.
Önnel is megtörtént? Van véleménye? Ossza meg velünk kommentben!
