Az egész azzal kezdődött, hogy a Baromfi Terméktanács előállt azzal a kezdeményezéssel, hogy pályázatot hirdet fiatal művészeknek, libafestésre. Volt már hasonló, ha még emlékszünk rá, először 2006-ban borzolták csiricsáré, tarka állatok a kedélyeket. A Cowparade Budapest keretében akkor tehenek, aztán néhány évvel később elefántok lepték el a főváros forgalmas pontjait. A művészek feladata akkor is az volt, hogy egy teljesen egyforma, sablon állatot pingáljanak ki saját kedvükre.
A szobrokból baj már akkor is volt. Rövid úton azzal telt meg minden létező hírcsatorna, hogy – addig Európa-szerte példátlan módon – a jótékonysági célt szolgáló (igen, az elárverezett műalkotásokkal többek között beteg gyerekeket támogattak) szobrokat Magyarországon törik-zúzzák. A szervezők akkor még kampányt is indítottak, hogy megóvják a köztér újdonsült lakóit. Hiába. Persze mondhatjuk, hogy a budapestiek és úgy egyébként is mi magyarok, még nem voltunk hozzászokva – felkészülve? – az efféle, látszólag öncélú, a jól megszokott „tér-kép”-et átformáló akciókhoz. Meg azt is, hogy azóta lefolyt már egy csomó víz a Dunán…Aztán meg…
Libatrip
Szóval, amikor jött a sajtóanyag, hogy november 7-től 13-ig óriás libaszobrokkal színesítik a köztereket, úgy gondoltam, egyik nap fogom magam és egy kedélyes, persze novemberiesen didergős városnézés közben, megnézem magamnak ezeket az ember nagyságú jószágokat és teljesítem a „libatripet”. Miközben az útvonalat tervezgettem, jól elképzeltem azt is, hogy milyen szép, színes anyagot írok majd az emberes madarakról, a köztéri kultúráról, annak változásáról, a Márton-napról és a libasültről.
A Deákon már liba sincs…
Fotó: Kummer János
Figyelmen kívül hagytam a „Blahán lévőnek már nincs is feje” – jellegű megjegyzéseket, és nagy bátran nekivágtam a Nyugatinak, a Móricznak, a Blahának és a “Széllkálmánnak”, meg a Kálvinnak, a Deáknak és a Lánchíd pesti hídfőjének. Szép sorjában.
Bottal ütöttem
A Nyugatinál kezdtem, Vadnai Ágnes „Géplibájával”, ami nevéhez hűen, – talán még most is – rendíthetetlenül ott áll a forgóóra alatt. Ahogy a Kálvinon ott áll még Erm Emília „Diszkólibája” is, és szerencsére nem csak engem emlékeztetett a diszkógömbbé alakított betonkeverőre, néhány évvel korábbanról.
Isten bizony szerettem volna látni azt is, hogy mit szántak az alkotók a Deákra, nagyon. De… Szóval a szárnyas két lábnyomán kívül nem volt ott semmi. Ahogy a Blahán is csak hűlt helyét találtam a madárnak. A Széll Kálmánon meg a Móriczon legalább azt meghagyták. Még akkor is, ha a madár már nem állt meg a saját lábán – mivel letörték.
És aki ott volt…
Arról tényleg kár lenne most vitatkozni, hogy a kiállított szobrok szépek-e. Vagy, hogy illenek-e a városképbe. Nyilván ahány ember, annyiféle válasz, és ez így is van jól. (Akinek kedve van, a legjobbra egyébként még mindig szavazhat az esemény Facebook-oldalán.) De azt hiszem, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy kíváncsi voltam mindenre, meg arra, milyen ötletei vannak manapság a fiatal alkotóknak. Függetlenül attól, hogy libák-e vagy sem, szépek-e vagy sem, illenek-e a városképbe meg a Márton-naphoz vagy sem. Így viszont ugyancsak szomorúan és csalódottan álldogáltam a Deákon az egyik üres dobogó előtt, miközben arra gondoltam, kettőnk közül legalább az egyik liba (az, amelyik azt hitte a Cowparade óta sok minden változott Budapest köztér-kultúrájában) itt van.
