Élet-Stílus

Belső mozit csinált Frei Tamás – interjú

admin
admin

2010. 10. 17. 18:10

Több mint egy hete jelent meg Frei Tamás A megmentő című könyve, amely három nap alatt eladási rekordot döntött. A FigyelőNetnek adott interjúban többek között az írói példaképeiről, s ennek a Magyarországon még új műfajnak a legfontosabb eszközeiről is beszélt. Sőt azt is bevallotta lapunknak, hogy ha ismét a televíziózáson gondolkodna, milyen jellegű tévéműsorban próbálná ki magát.

Hogyan lesz egy tévésből regényíró?

A dolgok természetes útján-módján. Sokan kérdezik ezt tőlem, pedig én úgy élem meg, hogy ez egy természetes folyamat. Sok helyen jártam, négy különböző országban tanultam újságírást és televíziózást, de nagyon meghatározó élményem a két amerikai tanulmányútból a második volt, amikor a Tennessee Állami Egyetemen klasszikus broadcasting-ot tanultam. Az egész televíziós pályafutásom során azokat az elveket próbáltam követni, amiket ott belém vertek, mint például a karakterépítés, a drámai struktúra, a forgatókönyvírás különböző eszközei, a feszültségnövelés, a váratlan csavarok és fordulatok. Ha ilyen szempontból nézzük, a Frei Dossziéban ugyanazokat az eszközrendszert használtam, amit egy akcióregényben is használ az író.

A műfajról
Ez egy akcióregény, konspirációs thriller.

Belül ugyanúgy élem meg a televíziózást és az írást, csupán az a különbség, hogy eddig 50 percig kellett érdekesnek maradnom, és fenntartanom a figyelmet, most körülbelül 3 hétig, amíg az ember elolvas 600 oldalt, de az eszköz, ha nagyon sarkítok, ugyanaz. A Dosszié kellős közepén „belementem” egy reklámblokkba, tehát cliffhanger-es véget (függőben maradó cselekmény-szerk.) kellett csinálnom, azaz a levegőben kellett valamit hagynom, hogy a kérdőjel ott legyen a néző fejében, és a reklámblokk után is jöjjön vissza. A könyvolvasás esetében pedig az olvasó egy fejezet végén leteszi a könyvet az éjjeliszekrényre, következik a reklámblokk, azaz a másnapi munka, s nekem az a célom, hogy 24 órával később újra kézbe vegye a könyvet, tehát ugyanúgy kíváncsivá kell tenni az olvasót.

Nem túl elcsépelt itthon, hogy egy volt tévés vagy médiaszakmában dolgozó könyvet ír?

Szakmai szempontból kívülről persze úgy tűnik, „jaj, eddig tévézett, most regényt ír”, ez olyan másnak tűnik, pedig egyáltalán nem az. Én úgy élem meg, hogy ez egy komplexebb, még nagyobb falat, hiszen a 3 hét hosszabb idő, mint az 50 perc. Ez a nyugati világban egy természetes pálya, nagyon sok olyan akcióregény-, konspirációs thrilleríró van, aki korábban tévés vagy újságíró volt, például a New York Times újságírója Irakban sok mindent látott, a közölnivalója túlfeszítette a 4 flekket, ezért „átment” akcióregény-íróba. Az elmúlt két évtizedben nekem is nagyon sok közölnivalóm képződött, és 50 percbe már nem tudom elmondani mindazt, amit szeretnék. Ráadásul a fikció teret ad egy csomó dolognak, ha azt írom, hogy a képzeletbeli magyar miniszterelnök, akkor ezzel elhárítom azt a problémát, hogy ez most Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc?, vagy pedig a Gazprom főnök szájába beleadhatok olyat, amelyet soha az életben nem fog a kamerába elmondani, de esetleg amikor kikapcsolom a kamerát, elmondja. Nagyon sok olyan izgalmas felület jön elő ebben a műfajban, amelyet más műfajban nem kap meg az érdeklődő. Az akcióregény, konspirációs thriller egy új műfaj, ezt Magyarországon eddig nem csinálták, feltehetően azért nem, mert például több éves kutatómunka szükséges hozzá, valamint egy olyan előpálya – az, hogy ennyi felé jártál -, ami nekem megvan. Tehát számos oka van annak, hogy miért az én kezemből jön ki egy ilyen típusú könyv Magyarországon.

Idehaza nagyon sok példa van arra, – mondhatnék neveket, de nem akarok-, akik évente 2-3 könyvet írnak. Engem nem kitettek a tévéből, hanem én mondtam fel a még 2 évig érvényes szerződésemet, mert már annyira szerettem volna ezt csinálni. Kicsit zavar, hogy ilyen megélhetési könyvkiadás alakult ki Magyarországon, amelyet bizonyos televíziós szereplők az évi 2-3 könyvükkel inflálnak, nekem pedig magyarázkodnom kell. Bízom benne, hogy ha az olvasó kézbe veszi, akkor érezni fogja a különbséget, különösen azt, hogy ez a szenvedélyem. Nekem ugyanis tényleg nem arról szól az írás, hogy holnap nem tudok tejet vásárolni magamnak, hogy ha én most ezt a könyvet nem tudom eladni. Ha erről szólna, akkor nem írtam volna olyan műfajt, amiben 2 évig dolgoztam. Természetesen szeretném, hogy sikeres legyen a regényem, de mégsem volt a tudatomban egyfajta megélhetési könyvírás.

(forrás: Ulpius-kiadó)

A szerző az egyik szudáni helyszínen (forrás: Ulpius-ház)

Két évet dolgozott a könyvön, szakértőket szólaltatott meg, tényleg nem volt szempont, hogy ez a nagy ráfordítás kifizetődik-e a könyv eladásaiból?

Ha megfilmesítenék
Ez egy 70-80 millió dolláros költségvetésű hollywoodi film lenne.

Ha szempont lett volna, akkor nem születik meg ez a könyv. Kilenc országban játszódik a regény. A helyszíneknek a bejárását tekintve szerencsés vagyok, hiszen a kétharmadát a tévés pályafutásom során már volt alkalmam felkeresni, néhányra persze visszamentem, mert akkor egészen más szemmel jártam ott. A regény helyszíneinek körülbelül egyharmada olyan, hogy előtte konkrétan nem jártam ott, de elmentem, mert el kellett menni. Ezek magyar helyszíneket is jelentenek, mint például a zsanai gázmező, ahol a regény egyik legköltségesebb jelenete játszódik, ha megfilmesítenék. Viccelve azt szoktam mondani: ha ebből forgatnának egy filmet, akkor egy olyan filmet kellene az olvasóknak maguk elé képzelni, mint a Bourne-ultimátum. Például Teheránban van egy akciójelenet, amelyre, ha filmproducer lennék, azt mondanám: ezt nem lehet 10 millió dollár alatt lefilmezni. Ez tehát egy 70-80 millió dolláros költségvetésű hollywoodi film, amit most elolvashatnak az emberek.

Lehet, hogy egyszer még filmvászonra is kerül A megmentő?

Merjünk nagyot álmodni. Visszatérve a zsanai gázmezőre, több napot is eltöltöttem ott, még a pipacsokról is többszáz fotót készítettem, direkt abban az évszakban, hónapban (májusban) jártam ott, amiről a könyvben szó van, mert mindennek jelentősége van a könyvben, én pedig realisztikus akartam lenni. Tehát a szereplők mind fiktívek, de a helyszínek, a cégek, az utolsó utcasarok, minden valódi, még az a kávécsésze is, amit megemelnek, ugyanúgy néz ki a nizzai kávézóban, pontosan olyan színe van, mint a regényben.

A könyvről
Ez nem egy Jókai-regény, nem is Esterházy-irodalom, ez egy belső mozi.

Ha már a mozi szóba került, ez egy olyan műfaj, és ebben is szerintem újszerű, amit úgy hívnak az akcióregényírásban, hogy olyan regény, ami egy belső mozit segít az olvasóban létrehozni. Tehát ez nem egy Jókai-regény, nem is Esterházy-irodalom, ez egy belső mozi, mert szerintem ebbe az irányba fejlődik a regényírás. Ez nem más, mint papír és tinta, közben pedig azoknak az embereknek az idejével versenyzünk, akik egyébként bemehetnek a moziba, és 3D-ben nézhetnek filmeket. Tehát egy vizuális világba varázsolod el – reményeid szerint, ha sikeres vagy – az olvasódat, aki maga előtt látja a helyszíneket és a szereplőket. A helyszínek is ily módon vannak kiválogatva, például Szudánban a Meroé piramisoknál zajlik az egyik jelenet, amelyet nagyon látványos helyszínnek érzek. Itt nem lehetett „elmaszatolni”, hogy valahol Afrikában játszódik. Nem, mert az olvasó annyira látja maga előtt még a homok színét, azt is, hogy mennyire puha, elsüpped-e benne az autó vagy nem. Nekem az a dolgom, hogy segítsem az olvasónak elképzelni ezt a belső mozit, ehhez pedig realisztikusnak kell lenni. Ezért volt fontos minden helyszínre elmenni.

Akkor tömegével jönnek majd a könyvturisták...

Viccel?! Én kétszer is forgattam a Da Vinci kód kapcsán az egyik Dossziénak, végigmentünk a könyv helyszínein. A Louvre-ban konkrétan nincs olyan vécé, amelynek ablakából ki lehetne dobni az ablakon a forgalomba, egy kocsira a szóban forgó GPS-es jelzőt.

És ön szerint ettől csalódik az olvasó?

Nem csalódik. De az én esetemben azt gondolom, hogy minden nagyon stimmel. A regényben van egy jelenet, amely Budapesten, a Hármashatár-hegyen játszódik, pontosan kiléptem a távolságokat a kis régi templomtól a kőkeresztig és a tölgyfáig. Benne van a pakliban, hogy egy-egy helyszínt érdeklődésből meg akarnak majd nézni az olvasók, én ezt nagyon élvezném.

Nem érzi negatívumnak, hogy esetleg “úti könyvvé” válik a regény a könyvturisták számára?

Dehogyis. Szerintem ez kifejezetten jó, ez egy ilyen műfaj, ahol az az izgalmas az olvasó számára, hogy igazából már nem is tudja, mi a fikció és mi a valóság.

(forrás: Ulpius-kiadó)

A regény egyik leglátványosabb helyszíne – a Meroé piramisok

(forrás: Ulpius-ház)

Csak magyarországi kiadás lesz?

Remélem nem. A jogok egy holland jogdíjkezelőnél vannak. Az angol mellett szerintem még oroszra és franciára is le kellene fordítani, mert nagyon sok minden játszódik a mai Oroszországban és Franciaországban. De attól, hogy lefordítják és felteszik a könyvesboltban a polcra, még nem fogják venni, hiszen külföldön nem ismernek engem. Az a tény, hogy a könyvem 3 nap alatt megverte Ken Follett könyvét viszont nagyon komoly siker lehet a későbbi nemzetközi eladás tekintetében, mert jelenleg csak két olyan európai ország van, ahol Follett könyvét bármi is megverte. A hollandok azt mondták, hogy olyan szempontból érdekes a regényem, hogy a posztkommunista Kelet-Európát (Oroszország, Magyarország) láthatóan bennfentesebb szemmel lehet érzékelni, hihetőbben és alaposabban, mint mondjuk, amikor egy amerikai szerző New Yorkban elképzeli, de nem élt itt, nem élt Moszkvában, nem beszéli a nyelvet, nem érzi a rezdüléseket. Tehát vannak előnyeim, ami eladható tenné a könyvet Magyarország határain kívül is.

Változott-e valamit a szemlélete attól, hogy két éve külföldön él?

Az unióról
Komolyan veszem azt, hogy az Európai Uniónak vagyunk a tagjai, ezzel nagyon sok rossz dolog jár, de csomó jó is.

A szemléletem nem változott, Nizzában is úgy élek, hogy azért gyakran hazajárok Magyarországra. Én úgy fogalmaznék, hogy több időt töltünk ott, mint Magyarországon, ez az itthon, az az otthon. Én tényleg komolyan azt gondolom, hogy kitágultak a határok. Komolyan veszem azt, hogy az Európai Uniónak vagyunk a tagjai, ezzel nagyon sok rossz dolog jár, de csomó jó is. A rosszat megéljük, de a jót viszont alig élvezzük, például azt, hogy senki sem állít meg a határnál, hogy ugyanaz a plasztikkártya adja a pénzt Budapesten, mint ott, hogy egyébként az árak teljesen kiegyenlítődtek. Az már semmiképpen sem áll, hogy azt mondogatjuk: “Kelet-Európában vagyunk, döcög ez az ország, kevesebbet keresünk, no de legalább olcsóbb az élet”. Az a rossz hírem van, hogy kevesebbet keresünk, de az élet semmivel sem drágább kint, tehát emiatt senkinek sem kell visszatartania magát, hogy ne menjen külföldre, vagy ne tágítsa ki az életterét, és ne élvezze ki azt a fantasztikusságot, amit tényleg Európa okoz, hogy ez egy micsoda ingergazdag, változatos kontinens. Én élvezem, hogy van különbség Budapest és Nizza között, nem pedig lecseréltem Budapestet Nizzára. Úgy látom, hogy csak sopánkodunk az európai uniós dolgokkal járó negatívumokon, az előnyeit pedig nem használjuk ki.

Frei Tamás párjával Nizzában (forrás:Ulpius-kiadó)

Frei Tamás párjával Nizzában (forrás:Ulpius-ház)

De ez nem azt jelenti, hogy úgy érzi, kinőtte az országot?

Nem, dehogyis, csak az országhatár lett tágabb. Csupán kihasználom, kiélvezem a lehetőségeket, mert ki tudja, mi lesz öt év múlva.

Ha jól tudom, már készül a következő regénye. A folytatás egy év múlva jelenik meg?

Már dolgozom rajta, most építem a sztori vonalait. A következő regényben Milánó, London és Torino lesznek az európai helyszínek Budapest mellett, s aztán főleg New York, illetve Közép-Amerika, vagyis egy egészen másik országcsoport, mint ebben a regénynek. Ha „leveszem” a két évnyi munkából azt a fél évet, ami a tanulásra ment rá, hiszen felkerestem olyan neves írókat, mint például Robert Littelt, és tanácsot kértem tőlük, akkor ez a félév most nem lesz a következő könyvnél. Lehet, hogy gyakorlottabban írok majd, de összecsapni semmiképpen sem fogom.

Frei Tamás és Robert Littel (forrás: Ulpius-kiadó)

Robert Littelt is felkereste (forrás: Ulpius-ház)

De mindenképpen lesz folytatás?

Igen. Sok sikerélményem volt az elmúlt napokban, ezek jól esnek, motiválnak, tehát ha most kérdezi, biztos megírom a következő regényt. Az olvasók láthatóan kíváncsiak rá, én imádom írni, akkor miért ne.

Nem túl sok egy év a folytatásra?

Szerintem nem az számít, hogy milyen sűrűn jön ki egy-egy szerzőtől könyv, hanem az, hogy jó legyen. Ha ez sikeres volt, akkor biztos egy vagy két év múlva is fognak rá emlékezni.

Kiket olvas szívesen? Vannak olyan írók, akiktől ellesett pár technikai fogást?

Mindenkit másért olvasok szívesen. Azért írtam egy ilyen műfajt, akcióregényt, konspirációs thrillert, mert én magánemberként imádok ilyeneket olvasni. Én e-bookon olvasok, most például John Grisham legújabb könyvét, ami pár napja jelent meg. Grisham ritmusa, dramaturgiai tempója nekem nagyon tetszik. John Le Carré könyveiben nagyon kedvelem a csörte jellegű párbeszédet, ahogy a karakterei beszélgetnek, vívnak, csatáznak a vitáikban, az valami zseniális. Bár a könyvei nincsenek annyira tele akcióval, bizonyos szempontból lassúak, tehát a tempója inkább Grishamnek tetszik. Alex Berenson könyveit is nagyon szeretem. Ő inkább kémregényt ír, az én könyvemben is szerepel egy-két kém, de nem mondhatjuk az enyémre, hogy kémregény. Berenson egy olyan típusú író, aki nagyon érdekes, egzotikus helyszíneken jár, és zseniálisan műveli az előbb említett, úgynevezett belső mozit. Robert Littelt is nagyon szeretem, minden regényét elolvastam. Őt különösen a konspiráció miatt kedvelem. Ludlumot is olvasom, a regényeiben az akciójelenetek leírása zseniális. Tehát az egyiktől a tempóját, a másiktól a párbeszédkezelést, a harmadiktól a helyszínek látványos leírását, a negyediktől a harci jelenetek átérezhetőségét, az ötödiktől a konspiráció agyasságát lestem el, persze azt szeretném, hogy az én regényen mindenből a legjobbat hozza.

Kiknek ajánlja a könyvet? Milyen konkrét olvasótáborra gondolt?

Mindenkire. Azt mondom erre a regényre, hogy olyan, mint egy dobostorta, különböző rétegei vannak. Ha valaki csak arra vágyik, hogy esténként 10 percre kikapcsolódjon, akkor ennek a tortának csak a legfelső rétegét fogja megkapni, amely egy akciódús, kalandos szerelmes regény. Abszolút egy könnyed szórakozás. Ez volt a cél. Ha viszont egy hétvége alatt kiolvassuk, akkor mélyebb összefüggések is előjönnek. Például a gázfüggőségünk, hol a helye Magyarországnak, ne gondoljuk azt, hogy a magyar miniszterelnök személyén olyan sok múlik, mert az oligarcha rég eldönti a hajóján a franciával tárgyalva, hogy mennyi lesz nekünk holnapután a törlesztőrészlet. Tehát van ennek egy nehezen emészthető komplexitása is, azaz nagyon sok réteg van ebben a regényben.

És mire készüljünk a folytatásban?

A következő regényről
Az IMF-kérdés, Magyarországnak a színfalak mögötti mozgástere lesz a regény nagyon mély rétege.

Azt szeretném, ha az olvasó úgy tegye le ezt a 600 oldalt, hogy sok információt is szerzett például a gázügyről, az energiabiztonságról, arról, hogy kik lehetnének a világban az új szövetségeseink, jóban kell-e lennünk Ausztriával vagy Franciaországgal, mire számítsunk az oroszoktól, tehát egy kicsit komplex külpolitika. A „helyünk a világban”-kérdéskörről is sok információ van ebben a regényben. A következő, amelynek a címe A bankár, a bankvilágban, a nemzetközi pénzügyi világban játszódik. Ha nagyon aktualizálni akarnám, akkor ez az IMF-kérdés, Magyarországnak a színfalak mögötti mozgástere lesz a regény nagyon mély rétege, a felszínen pedig lesz megint szerelem, kaland, meg sok minden.

Ha szabad kezet kapna egy tévécsatornánál, milyen jellegű tévéműsort készítene?

Nekem például rettenetesen tetszik Andrew Marrnak, a BBC újságírójának a vasárnap délelőtti beszélgetős műsora, ahol a hét különböző témái kerülnek szoba, és hol Putyin, hol David Attenborough, hol egy neves író, hol pedig egy hollywoodi színész ül bent a stúdiójában. Ez egy olyan intelligens, értelmes műsor, amiből imádom Marrnak a világlátását, kitekintését és széles perspektíváját. Valami hasonlóval színesen megpróbálkoznék. Nagyon mással, mint amit eddig csináltam, de amiben lehetne kamatoztatnom, hogy hány nyelven beszélek, mi mindent láttam – esetleg ilyet csinálnék a tévében. Amikor már nem számít, hogy ötszázan nézik, de abban az ötszáz emberben tombolva feszít, hogy „érteni akarom, ami körülötte történik, érteni akarom a világot”.

Hogyan látja a magyar kereskedelmi tévécsatornák mai helyzetét?

Magyar tévéműsort két éve nem láttam, sőt egyik lakásomban sincs tévé. Nagyon internetfüggő vagyok. Célirányosan nézek egy-egy tévéműsort, de ezeket igazából már nem kábeltévén, hanem online nézem.

—-Olvasson bele Frei Tamás könyvébe!—-

Frei Tamás: A megmentő (Részletek a regényből)

Monrovia – Libéria

A töltény a puskacsőben arra várt, hogy végre megtehesse nyolcszázméteres, halálos útját. A napsütéstől szinte megolvadva készült a másfél másodperces száguldásra, hogy aztán alagutat vájhasson a puha agysejtekben…

A forró afrikai levegő még a helyieket is fullasztotta. Libériában már három hónapja nem esett az eső, a fővárost púderszerű homok borította. Lelassult az élet, mint ilyenkor Afrikában mindig.
A földszintes, bádogtetős, golyó szaggatta Monroviában nem volt áram, ezért a plafonokról lógó ócska ventilátorok mozdulatlanul porosodtak. Néhány benzinkútnál, ahol generátor és mélyhűtő is üzemelt, amerikai dollárért adtak ugyan jégkockákat, de ez a luxus alapvetően csak a seftes helyiek vagy a valamilyen okból idekeveredett külföldiek kiváltsága volt. Főleg az ENSZ-katonáké. Hideg italt az elmúlt hetekben csak ők ittak.
A nyomorban vergődő libériaiak többsége viszont közben egyre jobban szomjazott, mert a homokos talajban mélyére ásott kutak idén is kiszáradtak. A műanyag kólásüvegekben hónapokkal ezelőtt félretett víz mostanra már megposhadt. A kórházak – csakúgy, mint tavaly ilyenkor – ismét megteltek, a bejáratok előtt felpuffadt hasú gyerekek feküdtek. A nemzetközi segélyszervezetek kezdtek kifogyni a vitaminsűrítményekből. Mindenki arra várt, hogy végre megjöjjön az esős évszak.
A gyémántkereskedők utcája a Hadügyminisztérium sarkán kezdődött, a főváros kellős közepén, a legforgalmasabb csomópontban. A környező mellékutcákban az ajtó nélküli boltok koszos falának tövében, az árnyékba húzódva, színes lepedőkbe csavart nők guggoltak. A belőlük áradó fülledt bűz elárulta, hogy a kutak kiszáradása óta nem mosakodtak. Előttük, a földön régi varrógépek porosodtak, vagy összehajtogatott újságpapíron fésűk és ollók hevertek. Ők voltak a helyi szabók és fodrászok…
A kereszteződésben – állandó hangzavart okozva – ócska japán autók dudáltak.
Vezetőik hangosan kiabálva próbálták elterelni az útból az összevissza lődörgő embereket, miközben még a beszakadt aszfalt gödreit is kerülgették. Néhány autó ennek ellenére „megfeneklett”. A soha ki nem javított út kátyúi néhol ugyanis már olyan mélyek voltak, hogy az embersűrűben egyetlen rossz kormánymozdulat is elég volt ahhoz, hogy valamelyik autó alváza felüljön. Ilyenkor ott ragadt a gödör szélén, és ezzel még nagyobb káoszt okozott.
A kocsik tulajdonosai, akik ezüstnek tűnő, vastag alumíniumláncokat és errefelé ismeretlen amerikai baseballcsapatok mezét viselték, azonnal kihúzták az ablakkeretbe feszített rozsdás szögeket, és kiszálltak. Libériában a portól eltömődött zárak helyett szögekkel tartották csukva a kocsiajtókat. A vezetők kikászálódtak, és a hatalmas szögekkel hadonászva a többi dudáló sofőrtől követelték, hogy azok segítsenek nekik kiemelni az autó megsüllyedt oldalát a kátyúból.
Afrika mindennapjai itt így teltek, ilyen feszült, mocskos, ragadós káoszban.

A gyémántkereskedők utcájában csak a szürke betonfalakra festett feliratok jelezték, hogy az üzletekben mivel is foglalkoznak. A Hadügyminisztérium sarki épületét védő rohamsisakos, terepruhás katonák ujjukat mindig a gépfegyvereik ravaszán tartották, és fél szemmel állandóan azt figyelték, hogy mi történik a jobb oldali utcában, a gyémántüzletekben.
A kereskedőktől ugyanis az „álcázott” védelemért naponta több pénzt kaptak, mint amennyi havi zsoldot a libériai hadsereg fizetett nekik. Így aztán inkább védték a polgárháborús övezetekből ide csempészett „véres gyémántokkal” üzletelő ékszerész bűnözőket, mint magát a minisztériumot. Oda sem figyeltek arra, hogy a rozsdás vasrácsokkal körbezárt épület legtetején, a hatodik emeletet lezáró betontetőn már órák óta mozdulatlanul fekszik a „magyar”.
Nem tudtak róla, mert nem vették észre, amikor az éjszaka sötétjében feljutott.

A „magyar” nagy szórású lőszert választott, mert a célpont – ezt lemérte távcsővel – több mint nyolcszáz méterre ment be az ajtón. Első pillantásra még így, fegyverrel a kezében sem gondolta volna róla senki, hogy pár évvel ezelőttig deszantos katona, idegenlégiós volt. Hosszú, zongorista ujjak. Mélyen ülő, sötétbarna és állandóan figyelő szem. Még nem volt negyvenéves, de hátrasimított hajába már pár ősz hajszál vegyült.
Nyúlánk alkata sem árult el a múltjából semmit, mert a ruháját nem feszítették edzőtermekben felpumpált szivacsizmok. Az erős, kőkemény testet csak a nagyon ritkán ölelt nők fedezték fel. Közülük a legtapasztaltabbakat aztán rabul ejtette néhány seb és apró izom olyan pontokon, ahol korábbi férfikalandjaiknál ezek a nők semmit sem tapintottak. Ilyenkor pár pillanatra megérezték, és ez nagyon izgatta őket, egy, számukra rejtélyes élet tréningjét.
De most már hosszú-hosszú évek óta egyetlen nő sem került olyan közel hozzá, hogy a testéből kérdéseket „kiolvasva” válaszokat is kaphatott volna…
A bőre a nap elől bújó, de a trópusokon láthatóan mégis sokat időző férfié volt. A szabadban, az afrikai természetben töltött évek „egymásra égett” barnasága. Az élet unalmától és a napi robottól megszabadult értelmiséginek gondolta volna bárki, főleg ha valamelyik európai kávéház teraszán találkozik vele kigombolt, hófehér gallérú ingben. Ami persze néha előfordult, mindig francia újsággal a kezében, de nem ma…
Ma itt volt, és azért választott nagy szórású lőszert, mert ez a töltény ekkora távolságban is megtartja az „energiáját”. Vagyis a becsapódása nyolcszáz méter után is halálos. Hátránya viszont, hogy „szóródik” – a legkisebb szél is eltéríti a röppályáját. Fejlövést a légiósok ötszáz méter fölött ezzel a lőszerrel ilyen erős szélben, mint amilyen ma fújt, nem is vállaltak volna. De hát ő volt a „magyar”, a legpontosabb. Egy másik életben – francia kiképzőtisztje az idegenlégióban mindig ezt mondta neki –, egy másik életben valószínűleg aranyérmekért versenyzett volna céllövészetben. De neki nem volt másik élete, neki ez jutott, a meggyilkolt üzlettárs, az eltűnt család, menekülés Magyarországról, egy műanyag kisautó állandóan a zsebében, a francia idegenlégió és most, még most is, évekkel az egész szörnyűség után, a célkereszt itt, egy ajtóra irányítva, amin majd nemsokára kilép egy orosz fegyverkereskedő, a „halál boltosa”…
A puska mellett szélerősségmérő és digitális hőmérő feküdt. Az orosz férfi még mindig bent volt az épületben, bent, az ajtó mögött, most már órák óta. Föntről, a minisztérium tetejéről jól lehetett látni a zsúfolt utcát, a homokos járdán céltalanul hömpölygő Afrikát. Egész Libéria munkanélküli, mégis mindenki elfoglaltnak látszik. Egymásnak próbálnak eladni félig rohadt gyümölcsöt, ócska napszemüveget, kínai cigarettát, de persze senkinek sincs pénze, ezért aztán az egésznek nincs semmi értelme, mint ahogy az életnek sincs Afrika nagy részén semmi értelme. Az emberek mégis minden nap újra próbálkoznak rendületlenül. André – mert így hívták a magyart – nem értette őket. Innen, a magasból csak apró, színes, cikázó pontokat látott, és mozdulatlan ajtót.
Aztán hirtelen pirosan kezdett villogni a szelet érzékelő műszer. Az eddigi, húsz kilométeres erősségű szél újabb négy kilométerrel gyorsult, úgyhogy most már huszonnégy kilométeres sebességgel fújt keresztül a poros Monrovián.
Az Atlanti-óceán felől jött, és André azonnal tudta, hogy ettől most hirtelen minden nagyon bonyolult lesz. Ekkora távolságból ugyanis ez a szél több mint egy méterrel viszi majd félre a lövedéket, ez volt a tapasztalata. Válthatna töltényt – gondolta –, betehetne nehezebb lőszert, mert azt nem tudja ennyire elsodorni a szél.
De a nyolcszáz méter nagyon sok, nagyon messze van az ajtó, a súlyosabb lőszer lelassulna, erejét veszítené, és a találat esetleg nem lenne halálos… Úgyhogy maradt a „szóródó” tölténynél, és a célkereszt odébb siklott, egészen a ház széléig. André lepillantott, kalkulált, röppályát számolt, és aztán még egy kicsit igazított. Az emberi fej nincs húsz centi széles…
Most már majdnem két méterrel kellett mellé céloznia, hogy eltalálja! És ekkor meglátta a hőmérőt is. Újabb baj! A szél meleg levegőt is hozott. Most három fokkal többet mutatott a hőmérő, mint pár perccel ezelőtt. Ez nyolcszáz méteren húsz centit emel majd a találaton. Az „esés” miatt viszont André már eddig is fölé célzott, majdnem három méterrel az ajtó fölé. Úgyhogy most újra kalkulált, még erősebben átfutott rajta, hogy mégiscsak töltényt kellene cserélnie, de aztán mégsem.
A célkereszt megint megmozdult, André most néhány centit lefelé billentette. Tudta, hogy mit kell eltalálnia, hogy mi a cél. Az ajtó felső közepe, ahol majd kilépéskor a „halál boltosának” a feje lesz, de a távolságbecslő a tuningolt, sokszorosan nagyító távcső közepén, a fekete kereszten most a gyémántkereskedés tetejét, az épület felső szélét, az ereszcsatornát látta. Az igazi cél, az ajtó, lefelé, balra, a távcső képének majdnem a szélén látszott csak. Április volt, libériai helyi idő szerint épp elmúlt dél.
Ha nyílik az ajtó, meghúzza majd a ravaszt, és bár szinte a tető szélére céloz, ebben a szélben, ekkora távolságból és harminchét fokos hőségben fejtalálat lesz belőle. Így kell lennie, hiszen így szokott lenni…

Viktor Bulakin érezte, hogy mennie kellene. Már órák óta alkudozott a libanoniakkal, számára szokatlanul hosszú ideje. Ő ennél sokkal gyorsabban szokott üzletet kötni, még ilyen hatalmas tételben is. A hatvanéves orosz férfi kényelmetlenül ült a monroviai ékszerészet pultjánál. Százhúsz kilós, túlsúlyos ember volt. Vastag tokája megnyújtotta felpuffadt arcát, fenekét pedig nyomta az egyszerű szék, amire a tárgyalás kezdetén leült. A betonpadlójú, lefüggönyözött, fülledt helyiség sarkában barnára festett hatalmas páncélszekrény állt, azt az illúziót keltve, mintha itt tényleg gyémántokkal kereskednének. Nem pedig háborúkkal és életekkel…
A széf melletti asztalt összekarcolt üveglap borította. Rozsdás, régi ventilátor állt rajta. Nem működött persze, hiszen a városban ma sem volt áram. A fal mellett négy, fehér köpenyes, burnuszba öltözött libanoni ült, de Bulakinnal csak egyikük beszélt. Az arab férfi makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a „halál boltosa” egyszerre két rakétaelhárító rendszert is szerezzen nekik, mert ők iráni megbízóik utasítását követve csak és kizárólag így hajlandóak üzletet kötni vele…
Az orosz férfi egészségtelen, stresszes élet nyomait viselte az arcán. A libériai száraz por nemcsak a cipőjét és karján a vörös szőrszálakat borította be, de gondozatlan bajuszát is. Ránézve senki sem hitte volna, hogy a CIA becslése szerint ez az ember hatmilliárd dolláros vagyonnal rendelkezik. Senki nem gondolta volna, hogy ő az, aki 2002-ben Afganisztánban egyszerre szállított fegyvert az egymással harcoló Északi Szövetségnek, a táliboknak és az amerikaiaknak is.
Vagyonokat keresett vele.
De pár évre rá Kelet-Kongóban is alig volt olyan lázadó, aki nem az ő fegyvereivel lövöldözött. Közben ellátta Kolumbiában a FARC-gerillákat éppúgy, mint Libanonban a Hezbollahot.
Az orosz katonai hírszerzés egykori tábornokából mára hat ország útlevelét cserélgető milliárdos lett, aki tíz, hatalmas Antonov repülőgéppel szállított bárhová fegyvert, ahol csak szükség volt rá. Legutóbb – miután korrupt francia hivatalnokoktól még időben értesítést kapott – a levegőben regisztráltatta át föld-levegő rakétákat csempésző gépét Egyenlítői-Guineába, ahol korábban pár millió dollárért megvásárolta az államfő „barátságát”. A diktátor a most már guineai gépnek személyesen adott leszállási engedélyt, úgyhogy a francia titkosszolgálat értelmetlenül és reménytelenül várt rá az eredeti célországban, Sierra Leonéban…
– A Kharg-szigetet éppúgy félti az ajatollah, mint a Teherán környéki földalatti létesítményeket – mondta a libanoni, láthatóan nem engedve abból, hogy az orosz egyszerre két PMU2-es légvédelmi rakétarendszert szerezzen és adjon el nekik.
A „létesítményeket”, mosolyodott el alig észrevehetően Viktor Bulakin. Iránban tehát így hívják a világ elől elrejtett és letagadott, de nemsokára elkészülő atomrakéta-silókat… létesítményeknek. És most már csak benne bíznak… Pár hónapja, amikor titokban és illegálisan felkínálta az ajatollahnak a nagy hatótávolságú orosz PMU2-es rakétaelhárító rendszert, nos, akkor még szóba sem álltak vele. Inkább hivatalosan vették meg Moszkvától a célnak aligha megfelelő, sokkal gyengébb TOR M-1-est, a rövid hatótávolságú orosz légvédelmi rendszert.
Pedig az irániaknak a Bulakin által felkínált PMU2-es kellett volna, csak azt, hiába volt orosz fegyver, Moszkva legálisan nem adhatta el nekik. Tiltották a nemzetközi szerződések. A külvilág számára úgy tűnt, hogy Moszkva azért beszélte rá az ajatollahot a gyengébb fegyverekre, mert legálisan akart üzletelni vele, és legálisan csak azt adhatta oda.
Oroszország újabban ugyanis mindent megtett azért, hogy „szalonképessé” váljon a világ közvéleménye előtt és kiszorítsa a nemzetközi fegyverpiacról a Bulakin-féle elszabadult ügyeskedőket.
Az orosz elnöknek láthatóan ez volt a célja. A kőolajlelőhelyek után most már a fegyverexportot is vissza akarta venni orosz állami kézbe. Ilyen szelek fújtak mostanság Moszkvából. Ahogy tilos volt olajmezőket privatizálni, úgy most már nem volt szabad orosz fegyverekkel sem magánüzleteket kötni. Mert az amúgy fejletlen orosz gazdaságnak lényegében csak ez a két „keményvaluta”-bevétele maradt, a nyersanyagok és a fegyverek.
Bulakin felfogta ugyan az orosz elnök szándékát, hiszen tiszta képlet volt, de nem vette komolyan. Egyszerűen azért nem, mert bár az orosz elnök értett az olajhoz, de Bulakin szerint nem sok köze volt a fegyverekhez. A neki ellentmondó oligarchákat – a többi tolvaj olajmilliárdost megrettentve – letartóztathatta és atomhulladék-temetőkön épített börtönökbe zárathatta, de a nemzetközi szerződéseket titokban kijátszó fegyverüzleteket mégsem államosíthatta vissza.
Mert mit tudott Oroszország legálisan Iránnak ajánlani? Nem azt, amire Iránnak valójában és igazából szüksége lett volna, vagyis a nagy hatótávolságú PMU2-es rendszert. A hivatalos orosz állami fegyverkereskedelem legálisan csak a célra, az atomlétesítmények védelmére lényegében alkalmatlan rövid hatótávolságú rendszert adhatta el Iránnak.
Amivel az irániak nem is mentek semmire.
Az iráni atomprogramot nem sikerült megvédeniük, mert ezt az ócskább rendszert – ahogy Bulakin előre megjósolta – nemrégiben könnyedén kikerülték az izraeli robotrepülőgépek és ballisztikus rakéták…
Úgyhogy most mégis csak az ő pajzsa, az ő védelmi rendszere kell, megszegve minden létező fegyverzetkorlátozási szerződést és embargót. Ezért ültek ők most itt, a világ végén, Libériában, ebben a koszos lyukban, és ezért közvetítettek az Afrika zsidóinak tartott libanoniak, akik pénzért bármire képesek voltak. Bulakin persze pont ezért szeretett velük dolgozni, mert magából kiindulva értette a logikájukat. Nekik is csak a pénz és csak a nyereség számított. Jobban hitt az ő szavukban, mint az iráni főpapok ígéreteiben.
A hófehér burnuszba, az arabok hosszú, patyolattiszta köpenyébe öltözött libanoniakat hallgatva Bulakin azt gondolta, hogy az iszlám forradalom vérgőzös irányítói Teheránban nagyon megijedhettek. A legutóbbi izraeli légicsapás óta a jelek szerint már nemcsak az atomprogramjukat, hanem most már az Irán olajtartalékának nyolcvan százalékát rejtő Kharg-szigeteket is nagyon féltik.
– Majréznak a főnökeitek, ugye? – kérdezte váratlan nyerseséggel a hangjában, mert ki akarta zökkenteni a tárgyalást az órák óta sehová sem tartó zsákutcából. – Egyetlen rendszert indítottam csak útnak, egyetlen PMU2-est. Egyelőre nincs másik – hazudta teljes természetességgel, és felállt.
Mennie kell!
Ennyi időt nem tölthet itt, ez kezd veszélyessé válni. Libériában nem volt útlevélkontroll, de mégiscsak itt állomásozott az ENSZ. Egy rakás szerencsétlen kék sapkás pakisztáni, de akkor is, nem kell kísérteni a sorsot, a várost telerakták ellenőrző pontokkal. Ezt a játszmát úgyis elhúzza még pár hétig, mert az idő neki dolgozik. A második rendszert így másfélszer annyiért fogja majd eladni, mint az elsőt. Bulakin biztos volt ebben, mert ha egy vásárló ennyire nyilvánosan megszorul, mint most az irániak, nos, akkor mindig így szokott lenni. Fizetni kell a korábbi tévedésekért… Ezért volt már természetesen mindkét szállítmány napok óta és egyszerre úton.
– A hajó merről érkezik? – kérdezte szinte csak mellékesen az a libanoni, aki az ajatollahot képviselte. Ügyes, gondolta Viktor Bulakin, és miközben rátette a kezét a kilincsre, hogy kilépjen a forró afrikai utcára, hátrafordulva csak ennyit mondott:
– Ahonnan a fát szállítják. – Aztán kinyitotta az ajtót…

A távcsőben megmozdult a kilincs, aztán az ajtó is, de csak pár centit, utána megállt. A „magyar” éberen figyelt, jobb szeme a távcsövön, a testsúlyát – miközben hasalt – lassan a bal könyökére helyezte. Az ajtó nyílt tovább, André mély levegőt vett, aztán benntartotta. A fegyver most már meg sem mozdult a kezében, lassan húzni kezdte a ravaszt, bal szeme pedig közben elnézett a távolba, hogy lássa a teljes képet. Egy villanásra mintha észrevette volna, ahogy a színes emberkavalkádból határozottan az ajtó felé lépnek eddig sehol sem volt fehér emberek, mintha látta volna a porfelhőt is, amit a gyémántüzlet előtti utcából fújt be hirtelen egy erősebb széláramlat, de akkor már a jobb szeme a távcsőben észlelte a kilépő nagytestű, kövér embert. Az ujja már húzta, feszítette a ravaszt, innen már nincs visszaút, csak a rutin sugallata, hogy az a porfelhő, az a szellő majd még oldalba löki a töltényt, úgyhogy a benntartott levegő utolsó préselésével kicsit odébb állította a cső végét, de ez már nem számolás, röppálya-kalkuláció volt, egyszerűen csak ösztön, érzés, tapasztalat, és a golyó elindult másfél másodperces, hosszú útjára…

a megmentő

Konspiráció, szerelem, hatalom, pénz, tündöklés és leszámolás. A napjainkban játszódó „kőkemény” thriller kitalált szereplőkkel, de valós helyszínekre röpíti el az olvasókat. A könyv izgalmas „utazás” egy szövevényes összeesküvés kulisszái mögé. Oligarchák, miniszterelnökök, exlégiósok, Londonban élő magyar modellek és párizsi kémek a főszereplői a Teherántól Budapesten át egészen a francia fővárosig ívelő történetnek. (kiadó: Ulpius-ház)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.