Magabiztos zseni és labilis, önmarcangoló lélek. Reálpolitikus reformer és több nyelven beszélő, feltűnő megjelenésű társasági ember, a női szívek hódítója. Egy gróf, aki szakított az arisztokrácia klasszikus életvezetésével. Külföldi útjai során nem elvágyódása, hanem épp a hazáért való tenni akarás erősödött benne. Nem volt tudós, mégis alapított egy akadémiát. Nem volt anyanyelve a magyar, mégis megírta az egyik legnagyobb magyar könyvsikert, a Hitelt. Bár kóros téveszmék kínozták, rohamok gyötörték, “a döblingi odúban” mégis valóságos sajtóközpontot szervezett. Közvetlenül halála után alakját szabályosan mitizálták, de volt korszak, amikor inkább sötét árulónak, vagy “osztálykorlátait meghaladni nem tudó” főnemesnek tartották. Széchenyi életútja tele van ellentmondásokkal.
A Széchenyi világai tettein, sorsán és az utókor – nem ritkán görbe – tükrén keresztül mutatja be a grófot. Nem katalógusszerűen sorolja fel életútjának fontos eseményeit, inkább jelentős csomópontok köré szervezve, tematikus rendben mutatja be Széchenyi István világait.
A tárlat öt terme közül az első a zseni indulását, a második az álmait megvalósító reformert mutatja be, középpontba állítva élete fő művét, a Lánchidat. Külön szoba idézi meg Széchenyi döblingi világát és két terem foglalkozik a halálával, a kortársak gyászával és az elmúlt 150 évben a személyéhez kapcsolódott kultusz változásaival, megnyilvánulási formáival. Hiszen a mai nemzedék Széchenyi-képében szétválaszthatatlanul egybeforrnak a legnagyobb magyar egykori tettei, gondolatai és az, ahogy az utókor az általa ránk hagyott szellemi örökséget megítélte, használta, vagy éppen felhasználta.
A több mint 400 történeti emléket felvonultató tárlatban látható Széchenyi István számos személyes tárgya, például egy levél, amit Széchenyi 12 évesen írt édesapjának, gyermekkori széke, útlevele. Megtekinthetők a nevéhez kapcsolódó létesítmények – köztük természetesen a Lánchíd – eredeti tervrajzai. A Nemzeti Múzeum állandó történeti kiállításából átkerült a tárlatba többek között Barabás Miklós 1864-ben festett hatalmas történelmi tablóképe, a Lánchíd alapkövének letétele és az alapkőletételnél használt vakolókanál. A Lánchíd egyik eredeti láncszeme hatalmas méretével és 250 kilós súlyával meglepő, míg a gróf halála napján viselt ruháinak látványa megrázó élményt nyújt a látogatók számára. A kiállítás legmisztikusabb helyisége a Széchenyi Döblingben töltött utolsó tizenegy évét megidéző, szőnyegpadlós, fekete falú, kerek szoba, melynek közepén látható annak a karosszéknek, a “gondok székének” a rekonstrukciója, melyben ülve számtalan éjszakát virrasztott át démonaival küzdve a gróf. A teremben a kiállított tárgyak mellett színek, hangok és zörejek idézik fel a szanatóriumi lakosztály atmoszféráját.
A Széchenyi alakjáról, arcairól, világairól bennünk kialakult képet a kiállítás interaktív elemei teszik még teljesebbé. Bárki felpróbálhatja a reformkor magyar viseletét idéző gyönyörű ruhakölteményeket vagy Liszt Ferenc zongorája szomszédságában – amely korábban Beethoven zongorája volt – belehallgathat a magyar zeneszerzőnek abba a zeneciklusába, aminek egy darabját a Liszt által rendkívül nagyra becsült Széchenyi István alakja ihlette. Az óriáskirakó és a hibakereső segítségével pedig a kiállításban látható festmények és rézkarcok részleteit ismerhetik meg közelről a játékos kedvű felnőttek és gyerekek.
Öt hónapig tart nyitva a kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint egyfajta felfedező útra invitálja a látogatókat. Csorba László úgy fogalmazott: “aki fölfedező útra indul bennük, a modern Magyarország születésének sok ragyogó pillanatával éppúgy találkozik, mint az elmúlt százötven esztendő történelmének sok igazságával és hazugságával, a magyar nemzettudat jó néhány egészséges virágával és kóros nyavalyájával. És megsejt valamit egy különleges lángész hatásának emberi titkaiból is.”
