Élet-Stílus

Heller Ágnes: “Egy hülye nő vagyok”

admin
admin

2010. 01. 31. 06:30

A Széchenyi-díjas filozófus rántott csirkéről, egy ÁVH-s fotóról és holokausztélményeiről is mesélt a fn.hu-nak. Interjú videóval!

Előzetes telefonbeszélgetésünk során említette, hogy nem használ internetet. Azt gondolnám, hogy a tájékozottsághoz manapság már elengedhetetlen a net. Mi az oka, hogy ön kizárja az életéből?

Semmi elvi oka nincs, egyszerűen nincs rá időm. Olvasnom kell, fordítanom, könyvet, újságcikkeket kell írni, televízióba kell menni, leköt a sok közéleti tevékenység is. E-mailt használok, napi másfél óra az is, míg azokra felelek.

Honnan tájékozódik?

Reggelente, tornázás közben nézem a politikai beszélgetéseket. A tornázás unalmas, a politikai beszélgetések unalmasak, a kettő összekapcsolva végül is eléggé szórakoztató lesz. Szelektálva olvasok egy-két újságot, illetve Amerikában minden nap elolvasom a New York Timest, az tovább tart, mert több érdekes van benne.

Hosszú évekig élt New Yorkban, hol érzi magát igazán otthon?

Nagyon nehéz kérdés. Leginkább Magyarországon, pontosabban Budapesten. Itt éltem majdnem ötvenéves koromig, ezekbe a falakba van beleépítve az életem története, itt érzem magam igazán otthon. Ez nem jelenti azt, hogy New Yorkban ne érezném magamat otthonosan. Huszonhárom évet éltem le ott, ismerem az utcákat, sok barátom van, de nem vagyok ott otthon – talán azért, mert gyerekverseket nem tudok angolul.

Melyik volt az eddigi életének kedvenc életszakasza?

Furcsa módon nagyon jól éreztem magam, amikor a Budapesti Iskola tagjaként műveltem a filozófiát. Lukács György körül négyen – Márkus György, Vajda Mihály, a férjem, Fehér Ferenc és én – egy csoportot alkottunk. Ellenzékiek voltunk, az ÁVH-sok üldöztek minket, követtek az utcán, nyakunkra küldték a spicliket. Erre bizonyítékom is van, mióta a 3/2-es rólam írott dossziét megkaptam, abban pontosan benne van, hogy miről beszéltünk, hánykor mentem a henteshez, és mikor jöttem ki onnan, hogy az ötödik emelet kettőben laktam – ezt legalább újra tudom, azóta régen elfelejtettem.

Azon nagyon föl voltam háborodva, hogy még le is fotóztak – hátulról fényképeztek, és látszik, hogy mekkora fenekem volt… Szóval volt akkoriban idegeskedni való, de együtt voltunk, barátok voltunk, egy szellemi műhely tagjai voltunk, és úgy éreztük, van egy ügyünk, amely nem csak számunkra volt fontos. Borzalmas korszaknak is leírhatnám, de hogy valami borzalmas vagy vonzó, az jelentős mértékben a saját attitűdtől függ.

A rossz emlékek a jókkal összekapcsolódnak, egyedül a holokauszt a tisztán negatív élményem. Persze mindennek, amin úrrá lesz az ember, vannak pozitív aspektusai. Nietzsche mondja azt, hogy az az igazán autentikus ember, aki csak a saját életét akarná újra- és újraélni. Én is azt mondanám, hogy ugyanezt az életet szeretném újraélni, ha ehhez az élethez nem tartozott volna hozzá, hogy hozzám közelálló embereket megölnek. Azoknak a halálát nem tudom kívánni.

Ha elvonatkoztatunk az emberek halálától, akkor a holokausztot is újra kívánná élni?

Ha az apám vagy a gyermekkori szerelmemet nem ölik meg a nyilasok, az én életem is máshogy alakult volna – itt van egy harapófogó, amit nem lehet kikerülni. De igen, ha mindettől eltekintek, az is hozzátartozott az életemhez, hogy gettóba zártak, az is, hogy a Duna-parton majdnem agyonlőttek, hogy amikor szembesültem a közvetlen életveszéllyel, rájöttem, olyankor nincs halálfélelem, mert nincs idő rá, az csak a képzelőerő terméke. Olyankor egy dolog van csak az ember fejében: hogy hogyan tud megmenekülni. Sosem tagadnám meg ezeket, beleépülnek az ember személyiségébe, és formálják ugyanúgy, mint más dolgok.

Ön szerint determinálta a pályáját vagy véletlen, hogy édesapja azt szerette volna, hogy önből filozófus vagy zeneszerző váljék?

Apám azért mondta csak ezt, hogy azt vésse a fejembe, hogy a lányok is épp olyan jók, mint a fiúk, ő egy nagy feminista volt. De én igazi tudós akartam lenni, természettudós, meg akartam mutatni, hogy vagyok olyan jó, mint egy férfi vagy jobb is. A filozófiát irodalomszerűnek tekintettem – az ember olvassa, olvassa, de nem egy komoly dolog.

Ön is feministának vallja magát?

Én semmilyen “istának” nem vallom magam. Nagyon hiszek a nők felszabadulásában, de mindig elfogult vagyok pozitíve, ha egy okos, értelmes, magabiztos nőt látok, aki megcsinálta magát . A férjem mindig kritizált engem, hogy más mércével mérek: nőknek megbocsátok olyasmit, amit férfiaknak nem, mire azt válaszoltam, hogy nőnek lenni nehéz. De nem vagyok feminista, mert mikor a marxizmussal szakítottam, akkor eldöntöttem, hogy semmiféle izmus nem kell az életembe, mert azzal az embernek el kell fogadni, amit egy csomagban odaraknak elébe.

Én nem akarok mindent elfogadni, közben sok mindennel szimpatizálok, amit a feministák mondanak. De nem akarok osztályharcot folytatni a férfiak ellen, mert azt nevetségesnek tartom – a férfiak a felebarátaink, szeretni kell őket, mint önmagunkat. Mikor én huszonhat évesen filozófus lettem, akkor Magyarországon az volt a nézet, hogy a nők arra valók, hogy a férfiak udvaroljanak nekik. Volt egy jó barátom akkoriban, aki szervezett egy ellenzéki elméleti kört a Hungária Kávéházban, és közölte, hogy csak férfiak jöhetnek, mert akkor nem köti le a figyelmüket semmi más. Majd odajött hozzám és azt mondta, hogy “te azért jöhetsz, kivétel vagy”. Elküldtem – nem akarom megmondani, hogy hova -, hogy hát mit képzel?! Nem vagyok tiszteletbeli férfi, nem vállalom ezt a szerepet!

Mit gondol manapság a legnagyobb társadalmi problémának?

Engem kezd nagyon nyugtalanítani a fiatalok integrálásának hiánya. Athénban, Amszterdamban, Párizsban, Budapesten fiatalok vonulnak az utcára, autókat, szemeteseket gyújtanak föl, betörik az ablakokat – teljesen mindegy, hogy milyen ideológiák mentén. Lehet randalírozni, de az akkor van rendjén, ha valami pozitív gondolat vagy érték mentén zajlik, ha valamit a saját életünkben akarunk elérni, és nem csak annyit tudunk mondani, hogy “Ti gonoszok vagytok!”.

A társadalom nem integrál. Ha az idősebbeknek fontos a demokrácia, az utódoknak is fontosabb lesz. De a mai modell, hogy a család szétesik, ott maradnak a gyerekek, apu-anyu oda-vissza lökdösi őket, nem figyelnek oda rájuk, a szülők nem tudnak értéket példamutatással átadni, a prédikálás pedig nem hatékony módszer. A rosszul fizetett tanárok örülnek, hogy élnek, a papoknak nincs tekintélyük – néha azt mondom, joggal, mert ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, ami a dolguk lenne, inkább a hatalmi ambíciójukat fűtik. Az én generációmmal van a probléma, hogy nem integrálja a fiatalokat – aztán meg panaszodnak a mai fiatalságra.

Lukács Györgynek azt mondta egy nyaralás alkalmával, hogy nem kell mindent átfilozofálni, nem kell mindig okosnak lenni. Ez megvalósítható, az ön munkája tarthat nyolctól ötig?

Nagyon nehezet kérdez tőlem. Egy szempontból a filozófus mindig filozófus. Ma voltam a Szépművészeti Múzeumban, és természetesen nem tudtam megállni, hogy a látvány kapcsán filozófiai reflexióim legyenek. De azt nem szeretem, hogy a hétköznapi élet dolgait filozófiává alakítjuk át. Én nem kategóriákat eszem, hanem rántott csirkét. A napfény és a fa az napfény és fa, nem pedig szimbólumok, a gyerekeimmel, az unokáimmal arról beszélek, ami őket érinti, nem vagyok hajlandó filozofálni velük.

Szoktam mondani, alapjában véve egy hülye nő vagyok, tehát mint nő néha hülye vagyok, nem pedig filozófus. A férfiak vonatkozásában például, vagy hogy kis dolgokban sokszor engedek, pedig nem kellene. Utálok veszekedni, és ez hülyeség, mert néha kell, néha meg kell mondani, ha az embernek nem tetszik valami, mert az elhallgatás, a nem veszekedés bizonyos értelemben közömbösséget is jelent.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Mentőkhöz menekült az elkószált 14 éves kutya

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.