Soha, de soha nem volt olyan megalázó jelenete a Fidesz-történelemnek, mint a minisztériumok Magyar Péter celebrálta átadás-átvétele.
Ez az ikonikus jelenete lesz annak, hogy mi történik, ha a közhatalom kisszerű, s semmilyen, integritás nélküli kezekben pihen. Éppen úgy szimbolikus emléke lesz annak, ahogyan egy Fidesz-történelem végének is.
Ebben a sztoriban, amelyet a Fidesz által prezentált „kimaradt jelenetek” sem árnyalnak érdemben, ott mutatkozik Orbán Viktor üvöltő távolléte, az egykor könyörtelen miniszterek megalkuvó gyávasága, a párt démoni ellenfele: a nyelv hiánya, de a Fidesz által évekig elbeszélt bátorság, erő, szuverenitás végletes karikírozása éppen úgy, mint annak a mulatságos szembenézési kísérletnek az árnyéka, amelynek fő szabálya, hogy nem szabad kiejteni Mészáros Lőrinc és Tiborcz István nevét. Mintha a Romantic nevű összművészeti fenomén hanyatlástörténetét úgy analizálnánk, hogy nem ér megnevezni Gáspár Győzőt.
Kezdjük tehát azzal, hogy Orbán – régi hagyományt megtörve – nem ment el az eseményre, amely szimbolikus aktusa a hatalomátadásnak, ami, ugye, a demokratikus működés egyik alapvető élménye. A korábbi miniszterelnök, aki Nagy Imre újratemetésén elmondott történelmi beszéddel lépett a magyar politikai főszereplői közé, karrierje alkonyán Dopeman vendégeként beszélt arról, hogy legkedveltebb periodikája – a Nemzeti Sport mellett – a Vadhajtások, amelynek alkotóközössége egyébiránt a Fidesz-univerzumban már-már unikumként autonómnak tetszik, amennyiben kevéssé építkezik központi panelekből. Cikkünk írásának idején például a Kegyelmi botrány: Lassan élőben kell Petinek seggbekúrnia Márkot, kifullad a prolihergelés című dolgozattal igyekezett az utóbbi évek legnagyobb társadalmi felháborodást kiváltó botrányához fűződő közéleti vitában új dimenziót nyitni.
