Tréfa és Koccanás a mozikban

Koccanás

Szimpatikus filmkísérlet az újabban minőségi tévéfilmekkel (Csodálatos vadállatok) – is – jelentkező Török Ferenc rendezőnek (Overnight) a Katona József Színházban ötödik éve játszott Spiró György-darabnak (alcíme szerint: keserű komédiának) a mozgóképesítése. Merthogy eleve úgy viszi kamerák elé a történetet – egy forgalmas pesti kereszteződésben történő ütközések során felvonulnak a mai magyar rögvaló jellegzetes figurái és sorsai –, hogy szoborrá merevíti a szereplőit, a filmet magát nem, hiszen a (remek) párbeszédek, a tárgyi környezet ábrázolása nagyon is eleven és élő. S jellemző.

Így mintegy időtlenné, statikussá teszi a mulandót, mintha egy gyorsmozgású felvevő képeit lelassítanánk, és az így adódó kockákon ténylegesen kirajzolódna az esemény (igen, a dolog mikéntje hasonlít a Beugró című rögtönzős tévé-show Lassítás elnevezésű blokkjához): a mi kis életünk. Ez a szoborszerűség egyébként arra is alkalmas, hogy némiképp elidegenítse a matériát a hazaiságától, nemzetközileg fogyaszthatóvá tegye. De persze ez a film nem Paul Haggis túl harsány, szabványdrámásított Ütközésekje. Eredetibb. Ha úgy tetszik: a maga – kísérletező – módján jobb.

Török a koncepcióját következetesen átgondolva az első osztályú alapanyag mellett kiváló színészeire támaszkodhatott: Ónodi Eszterre, Anger Zsoltra, Thúróczy Szabolcsra, Vajdai Vilmosra, Gáspár Sándorra – és így tovább, meghatározóan a Katona remek tagjaira.
Ami a rendezői elképzelés és megvalósítás előnye, egyben hátrányt is jelenthet: a kísérlet lendülete az első tíz perc után alábbhagy, és a felhalmozott, így egymást olykor kioltó látvány- és hangingerek próbára teszik a nézőt.

Tréfa

Az idei hazai filmszemlén a legjobb rendezés díját nyerő Gárdos Péter filmje, a Tréfa 1912-be kalauzol. Egy kisvárosi, papok vezette felekezeti iskolában a hagyományok szellemében kezdődik a tanév. Ám a gyerekeken ezen az őszön valami különös vadság vesz erőt, és egymás után eszelik ki a bolondnál bolondabb tréfákat (érezhető, hogy ebből a „vadságból” hamarost baj lesz).

A fiatal Weigl atya, a kollégiumba érkező új („rendpárti”) tornatanár (Lengyel Tamás) megütközik azon a liberális gondolkodásmódon, ahogy a tanárok többsége viszonyul a kamaszok szertelenségéhez. Zoltán atya, a hetedikesek osztályfőnöke (Váta Lóránd) is egyre kevésbé tud a körülötte zajló eseményekre figyelni. Öccsét, akit egy bokszmeccsen megsüketítettek, néhány hónapja rábeszélte egy bostoni műtétre. A testvére a jéghegynek ütköző Titanicon utazott az orvoshoz, ám a hivatalos lista – a megmenekültekről és a halottakról – egyre csak késik. Az események egy napon döntő fordulatot vesznek…

Az alig nyolc oldalnyi Kosztolányi Dezső-novellából készült átdolgozás – az irodalmi matériák filmre vitele közel áll Gárdoshoz (lásd: A porcelánbaba), és ért is hozzá – során a rutinos rendező nagyot nem vállalt, de azt jól teljesítette: a múlt századi századfordulós papi kollégiumban játszódó és gyerekgyilkossággal végződő történet nem ér fel a Witman fiúk esztétikai és tartalmi magaslatáig – de ezért nem hibáztathatjuk Gárdost: itt az alapanyag gyöngébb, mint a Csáth Géza-mű. A világtól – hermetikusan – elzárt mikro-társadalmak megjelenítése hálás lehetőség (kisemberek esetében kötelező mű A legyek ura William Godingtól) Gárdos él is vele, filmje fő értéke a túlszabályozott lidérces atmoszféra értő megjelenítése. Nóvum továbbá, hogy a kisprózából hiányzó karaktereket a filmesek – Gárdos és Bíró Zsuzsa forgatókönyvíró – megálmodták, más kérdés, hogy mindegyik figura kidolgozottsága megnyeri-e a tetszésünket.

A rendező ezzel a művével mintegy csatlakozott az „iskolai és/vagy gyermek-mozik” olyan nagy múltú hagyományához, amiket François Truffaut és az ő Négyszáz csapásától kezdve számtalan alkotás képvisel. A Tréfa nem mérhető a Truffaut-i klasszikushoz, nem utolsó sorban, hogy nehezen tagadhatja felduzzasztott novellavoltát, a Kosztolányi-írás csattanójára épül, nem véletlenül indult tévéfilmnek a produkció (szerintünk ott a méltó helye). Mindenesetre tisztes, rendes iparos munka, amiben érvényesülnek a gyermek- és az amatőr szereplők kvalitásai. A két szálon futó történet – gyerekek és tanárok és viszonyaiknak, karaktereiknek a bemutatása – kapcsán pedig úgy érezzük, hogy több gyerek-szcéna kellett volna.

Hasonmás

Mondhatni, törvényszerű volt, hogy Robert Venditti író és Brett Weldele képregény-rajzoló 2005 és 2006 között napvilágot látott, The Surrogates című nagysikerű, „film noiros” hangulatú munkája a vászonra vándoroljon. Az nem biztos, hogy az urak maradéktalanul elégedettek a végeredménnyel, mint amiképpen a 2007-es, Francis Lawrence rendezésű Legenda vagyok kapcsán adott elégedetlenségének hangot Richard Matheson író – és ahogyan valószínűleg Isaac Asimov mester tette volna (ha 2002-ben szegény jobblétre nem szenderül) Alex Proyas 2004-ben rendezett Én, a robot című filmje apropóján (kapcsolódási pont: a főszereplőt mindkét feldolgozásban Will Smith alakította). Az akcióban (U-571) és a tudományos fantasztikumban (Terminator 3.: A gépek lázadása) már debütált Jonathan Mostow rendezőiparos ugyanis egy középszerű produktumot készített – holott akár zseniális is lehetett volna (mint mondjuk a District 9, hogy egy új keletű példát hozzunk).

Pedig a történet többet hordozott a „Bruce Willis megmenti a világot” elnevezésű biztonsági játéknál (amit, tegyük hozzá, a Die Hard-széria óta egyébként szeretünk). Ugyanis az van, hogy a filmidő szerinti 2054-ben járván – szomorúan – azt konstatáljuk, hogy az emberek már olyannyira elidegenedtek egymástól, hogy szinte már nem is érintkeznek. A fizikai kontaktust az úgynevezett szurrogátumok (hasonmások) töltik be, amelyek a valódi emberek fittebb, jól kinéző hasonmásai – íme, az amerikai fittség- és fiatalságmánia végigvitele. Ezek a „helyettünk élő” hasonmások (akik/amik által pontosan a tapasztalás birtokában vagyunk, azt látjuk és érezzük, amit ők) végzik el a legtöbb mindennapi teendőt, sőt gyakran még ők is dolgoznak a „gazdáik” helyett. Néhány szurrogátum meggyilkolása után – ami együtt jár az igazi emberek halálával – azonban Greer FBI-ügynök (Willis) egy meglepő és fenyegető összeesküvést fedez fel, azonban az ügy annyira bonyolult, hogy kénytelen maga is beállni nyomozni a hasonmása helyett.

A nyomozás – némileg kalkulálható fordulatai dacára – leköt, az akciók kivitelezését sem kárhoztathatjuk, és a megfáradt-pocakos Willist sem lehet megunni. Végül azonban a gyorséttermiétel-íz marad a szánkban, pedig – nem is olyan titokban és alaptalanul – egy Michelin-csillagos menüre számítottunk.

A csúf igazság

Eljött az ideje, hogy a szerelmifilmpiacon a 27 idegen igen című darabbal debütált Katherine Heigl és a P.S. I Love You című produktummal bemutatkozó Gerard Butler romantikusan komédiázni összeálljon Robert Luketic igazgatása alatt. A termék új (újszerű), de természetesen korántsem eredeti, nem baj, a műfaj kedvelőinek tetszeni fog, mert Heigl valóban vonzó (és tehetséges), Butler pedig kellő férfiassággal vonz (és hát tehetséges).

A fim alapvetése, hogy a pasi szerint minden nőt el lehet csábítani, a csaj szerint meg minden hölgynek megvan a maga szabad akarata és józan esze. S mivel az előbbi (Mike – Butler) az egyik egy reggeli tévéműsor gátlástalan, nagyszájú műsorvezetője, a másik (Abby – Heigl) pedig annak a producere: fogadást kötnek. Mike vállalja, bebizonyítja a főnöknőjének, hogy a módszerei hiba nélkül, mondhatni minden körülmény közepette működnek, és azt csábít el, akit akar. (S ő történetesen majdnem mindenkit akar.) Ha pediglen ez a sikerhez kevés volna, a férfi azt is vállalja, hogy a nő tanácsadója lesz (száz százalékig bízván abban, hogy a módszerei működni fognak). A pár marakodva, versengve ismerkedik a csábítás fortélyaival. Egymás büszkeségét szeretnék megtörni – amíg végül mindketten „megtörnek”. Mert persze egymásba szeretnek. De ez még nem a vége a történetnek. Hiszen egy romantikus vígjátékba ennél több „bonyodalom” szükséges – máskülönben a révbe érés nem hatna olyan „elementáris” erővel a célközönségre.

A G. B. Shaw Pygmalionjára hajazó történet túlságosan ragaszkodik a bevált úthoz – közhelyekben, sablonos megoldásokban, az ismert műfaji klisékben bővelkedik –, ezért hiába erőlködik a két főszereplő, nem tudnak sok újat mutatni. Hangsúlyoznánk, ez nem az ő hibájuk. Hogy ez a film mindennek ellenére mégis működik, az éppenséggel a főszereplők közti kémiának köszönhető (meg hát hogy tehetségesek).

Családban marad

A család – vélik egyesek – sorscsapás, mintegy ezt a tételt mozgóképesíti a rendezőnőként ötven évesen debütáló izlandi vágó, Valdís Óskarsdóttir. Ezt a filmjét is ő maga ollózta – de ebben nem a képek gyors egymásutánisága a meghatározó, hanem a banális történet, a nyomasztóan sivár izlandi táj és a szándékoltan kisstílűen idegesítő karakterek.

Óskarsdóttir szatirikus felhangú elbeszélésében – lakodalmas road moviejában – Ingibjorg és Barði egy vidéki templomba tervezik tartani az esküvőjüket, s mivel a vőlegény nem láthatja a menyasszonyt a ceremónia előtt, külön buszokkal indul el a két család és a két baráti társaság. Egy kis kitérő után jól el is tévednek (kapásból nem találják a céltemplomot), ám a járművökön eluralkodó hangulat miatt később ez lesz a legkisebb probléma.

A (szerencsére nem a nézhetetlenségig remegő felvételeket eredményező) kézi kamerásan rögzített, meghatározóan improvizációkra épülő – íme, egy kis dogmás behatás – fim során a lényeg az utazáson, a kóborláson van. A hosszas úton ugyanis – mintegy a lesújtóan sivár tájjal éles kontrasztot alkotva – a buszokba zárt „vegyes-felvágott” násznép minden egyes tagjáról kiderül valami furcsaság (valami bizarr vagy meglepő, netán mulatságos stb.). Az elejtett félmondatokból konfliktusok keletkeznek, megalapozott és alaptalan vádak és indulatok feszülnek egymásnak. Az abnormális helyzetben a külsőre jól szituált, normális emberekből furcsa, habókos figurák válnak.

Itt nem jut főszerephez a házasulandó pár, hangsúlyt a tébláboló, egyre inkább groteszkbe hajló násznép kap. De nem annak a „kusturicás” jellegű dorbézolása, hanem az akut emberi hülyesége és kiszerűsége. Azazhogy a nász bemutatása – pontosabban be nem mutatása – arra apropó, hogy a rendező asszony – hevenyészett – portrékat rajzoljon. Ezért a film humora nem harsány – inkább tragikomikus, mint komikus –, és a felvonultatott figurák is idővel egyre idegesítőbbek. Ezért aztán akit nem fog meg a film hangulata, az bizony ez első félóra után csak feszengeni fog.