Élet-Stílus

„Madzag lesz b… meg!” – mégis bűnös Tóth Ilona?

admin
admin

2008. 07. 01. 06:30

Tóth Ilona és társai nem voltak az 1956-os forradalom olyan kaliberű személyiségei, hogy a hatalom koncepciós pert „gyártson köréjük”. Eörsi László történész szerint a medika és társai valóban megöltek egy embert – szemben a pert feldolgozó sorozatunk állításaival. Erre az egyik bizonyíték, hogy a per során a vádlottak cellatársaiknak sem mondták, hogy ártatlanok lennének, inkább a büntetés mértéke foglalkoztatta őket. Idézzük Tóth Ilona versét is.

Az elmúlt hónapokban három részben mutattuk be az 1956-os forradalom mártírja, Tóth Ilona elfogását, az ellene indított per egyes részleteit, valamint a medika és társainak kivégzését. Kiss Réka történésszel Tóth Ilona és társai példáján keresztül kaptunk bepillantást a kádári megtorlás, a koncepciós perek „kulisszatitkaiba”. A történészszakmán belül ugyanakkor van aki nem ismeri el, hogy Tóth Ilona, Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós kreált per áldozatai lettek volna. Eörsi László történész, az 1956-os forradalom kutatója a dokumentumok alapján úgy véli, Tóth Ilonáék ellen alapjában véve nem koncepciós per folyt, és azt a bizonyos Kollár Istvánt valóban megölték.

A továbbiakban nem célunk a szakmai vita lefolytatása, és a Tóth Ilona-per újbóli részletezése sem. Csupán két, egymással ellentétes értelmezésnek kívánunk teret engedni.

Eörsi László történész

Eörsi László történész

A történet röviden: az 56-os forradalom utolsó napjaiban Tóth Ilona orvostanhallgató a Domonkos utcai kórház – és egyben forradalmi központ – vezetője. Társai behoznak egy embert, akinek a zsebében egy fotót találnak, amelyen ő pózol ÁVO-s egyenruhában. Árulónak, kémnek tartják és megölik. A vád hiányosságairól, az eltűnő, majd felbukkanó bizonyítékokról, a holttest azonosítása körüli kérdőjelek alapján Kiss Réka úgy vélte, semmi nem bizonyítja Tóth Ilona és társai bűnösségét, az ellenük folytatott – nemzetközi sajtónyilvánosságot kapott – per és a halálos ítélet elrettentés volt, a forradalom szereplőinek lejáratása, a Kádár-rendszer konszolidációs próbálkozása.

Nem érte meg kockáztatni a hitelességet

Eörsi László ennek épp az ellenkezőjét állítja lapunknak, de már a beszélgetés elején leszögezi: Tóth Ilona a forradalom mártírja, olyan megbízható, hű bajtárs, és „belevaló”, tehetséges nő volt, akinek halála mindenképpen nagy veszteség. Maga a per azonban nem illik az ’56 utáni perek sorába. Tóth Ilona egyszerűen nem volt olyan markáns forradalmi szereplő, hogy – Nagy Imrével, Maléter Pállal ellentétben – „megérje” koncepciós pert gyártani köré. A nemzetközi nyilvánosság célja az volt, hogy bemutassa a forradalmárok „állati kegyetlenségét”, nem valószínű, hogy koholt állításokkal kockáztatták volna a sikert. A per jegyzőkönyveiben található hibák és „elszólások” semmit nem bizonyítanak, csak azt, hogy a nyomozó hatóságok túlterheltek voltak: országos szinten több ezer Tóth Ilonáéhoz hasonló per zajlott le.

Tóth Ilona és vádlottársa Obersovszky Gyula (forrás: MTI)

Tóth Ilona és vádlottársa Obersovszky Gyula (forrás: MTI)

Miért nézték volna ki éppen az ártatlan Tóth Ilonát, amikor tele volt az ország „ellenforradalmárokkal”, akiknek felkutatása és elítélése éppen elég munkát adott a megtorló hatóságoknak – fogalmaz a történész. Az ’56 utáni perek alapvetően különböznek a korábbi időszak klasszikus koncepciós pereitől, a fővárosi perek közül csak Nagy Imre és Maléter esetében érhetők tetten a később beleszőtt mondatok, kikényszerített vallomások. A kádári igazságszolgáltatás – ellentétben a rákosista korszakkal – bármilyen furcsán hangzik is, a tények feltárására törekedett. A különböző vallomásokat, jegyzőkönyveket később formálták át saját elképzeléseik szerint. Erre példa Angyal István Tűzoltó utcai parancsnok esete, aki a forradalom alatt többször találkozott Kádárral, hogy megnyerje a forradalomnak, átadja neki egysége vezetését. Angyalt később azzal vádolták, azért akarta elcsalni Kádárt, hogy megölhessék vagy foglyul ejtsék.

Madzag lesz!?

A kihallgatások során nem alkalmaztak erőszakot, nem volt kínzás, nem volt verés. Az előfordult, hogy elfogás közben összeverték a gyanúsítottat, de vallatás közben, legalábbis a vallomások kikényszerítésére már nem alkalmaztak erőszakot – állítja a történész. Eörsi szerint Tóth Ilonáék esetében nem az a lényeg, hogy minden részletkérdésre egzakt választ tudjunk adni, mert ehhez már hiányoznak a kellő források A lényeges ebben az ügyben csakis az, hogy Kollár Istvánt tényleg megölték, méghozzá Tóth Ilona, Gönczi Ferenc és Gyöngyösi Miklós. A periratok hiányosságai miatt kisebb jelentőségű kérdések – valószínűleg mindörökké – tisztázatlanok maradnak. A résztvevők, a szemtanúk, cellatársak közlései, beszámolói egyértelműsítik, hogy a Kollár-ügy megtörtént.

A per negyedrendű vádlottja, az akkor 17 éves Molnár József – fegyverrel állt őrt az ajtóban, amíg a többiek végeztek Kollárral – a rendszerváltás után is ugyanazt vallotta, mint a perben: a medika és társai megölték Kollár Istvánt. Sem a cellatársak, sem a rokonok soha nem állították, hogy koholt vádakról van szó. Eörsi László édesapja, Eörsi István, aki forradalmi tevékenysége miatt nyolc év börtönbüntetést kapott, együtt ült a vizsgálati fogságban Gyöngyösi Miklóssal. A tárgyalások között Gyöngyösi egyszer sem mondta, hogy ártatlan lenne, gondolatai csak a büntetés mértéke körül forogtak: „Madzag lesz baszd meg, madzag lesz!” – idézi Gyöngyösi cellában ismételt szavait édesapja visszaemlékezéséből Eörsi László.

Sok az ellentmondás

Később, Tóth Ilona volt évfolyamtársai kezdték el „terjeszteni”, hogy a medika ártatlan volt. Nem tudták, nem akarták elhinni, hogy az általuk szelídnek, jóságosnak megismert lány képes lett volna elvenni egy ember életét. A bíróság előtt tett vallomások olyan őszinték, olyan emberiek, életszerűek, kizárt, hogy ezeket a nyomozók találták volna ki. Koncepciós perben egyéként sem szerepeltek volna forradalompárti vallomások. Az utolsó szó jogán Gönczi Ferenc még az ügyészt is felelősségre vonja: könnyen ítélkezik onnan a pulpitusról. Egyébként közvetlenül a forradalom után többen tettek önkéntesen őszinte vallomásokat. Ekkor ugyanis még nem hitték el, hogy tényleg vége, reménykedtek a szabadságharc továbbvitelében, nem fogták fel, tényleg a „bőrükre megy a vásár” – fogalmaz a történész.

Az egész egy szerencsétlen ügy, de semmiképpen nem koncepciós per. Nézzük, mi is történhetett. A forradalom utolsó napjaiban igazoltatnak egy embert, aki van olyan ostoba, hogy államvédelmis fotójával a zsebében járja az utcákat. Beviszik egy forradalmi központba, ahol árulónak tartják, megölik. Számtalan ilyen esetre van példa, a vélt árulókat gondolkodás nélkül főbe lőtték. A Domonkos utcában is Gyöngyösi már előhúzza a pisztolyát, amikor a többiek leállítják, hogy kórházban vannak, itt nem lövöldözhet. És ekkor vitatott tartalmú injekcióval akarják „túlaltatni”, Gönczi a torkára lép, majd Tóth leszúrja. Valóban sok az ellentmondás, a részletkérdésekre valóban nincs megnyugtató válasz, de mindez nem befolyásolja a lényeget – véli Eörsi.

Nem önmaguk voltak, akik öltek

Kollár István megölése annyira a forradalom „logikájába” tartozik, hogy Eörsi László tudatosan kerüli a gyilkosság szót. Képzeljük el az ellenállás utolsó napjait, mindenki feszült, ideges, Kollár begyűjtése előtt két nappal például 80 embert vittek el a karhatalmisták a kórházból. Tóth Ilona nappal gyógyít, éjjel szórólapokat másol és osztogat, hetek óta koffeininjekciókkal tartja magát ébren, akárcsak Gyöngyösi vagy Gönczi. Kapkodás, fejetlenség és fáradtság alakította az eseményeket, és az úgynevezett partizánromantika, amely mindig az árulót, a közösség ellenségét kereste. Meg is találták szerencsétlen Kollár személyében, akit – és a történész ezt határozottan állítja – nyugodt körülmények között biztosan nem öltek volna meg.

Tóth Ilona:

„Mivé lettél Árpád büszke népe?/ Mivé lettél nemzetem, oh magyar?/ Kardodat kezedből miért tevéd le?/ Háborút már többé nem akarsz?/ Meghátráltál a gyáva csőcseléktől!/ Örök szégyen, gyalázat ez reád!/ Ki eddig védted viharban, vészben/ Most már veszni hagyod hazád?/ Szemed lehunyva, kezed megláncolva/ Idegen kéz szántja földedet/ Furfang, cselszövény uralkodik rajtad/ Meddig tűröd még ezt a helyzetet?/ Idegen nép dúlja fel otthonod/ Kinek robotolsz, Magad sem tudod?/ Veszélyben élted életed/ S nincs készen tartva fegyvered/ Ha elástad is a harci bárdod/ A rozsda szét nem marja ott/ Ébredj magyar! Tűzd dárdád hegyére/ A dicső szent hősi lobogóját/ Akkor méltó leszel majd őseidhez/ Ne csüggedj nemzetem, magyar/ Kardod a kézbe, Isten veled, mert/ Áldott a haza, mikor sok szív akar”. (Ki volt Tóth Ilona? Dokumentumfilm Ordódy György rendezésében.)

Gönczi a bíróságon kijelentette: ha Kollár István ártatlan volt, akkor megérdemeljük a büntetésünket. De ha ÁVO-s volt – és itt szünet, érezhetően visszanyeli, hogy akkor megérdemelte a halált – majd folytatja: akkor is megérdemeljük, mert embert öltünk. Hát ez a forradalmi hevület, amikor Kollár István megölését nem lehet gyilkosságnak nevezni – emeli ki a történész. Tóth Ilona személyisége is illik ebbe a képbe. Mélyen szerette a hazáját és elkötelezett volt a szabadság eszméje iránt – erről egy tizenévesen írt verse is tanúskodik. Belevaló nő volt: úszott, vívott, sportrepülőt vezetett, és az ejtőernyőzéssel is kacérkodott, de sokáig nem tehette meg, nem érte el ugyanis a minimális 50 kilós súlyt.

Orvos és harcos egy személyben

Eörsi László azt a mozzanatot is elképzelhetőnek tartja, ami éppen életszerűtlensége miatt erősítheti a koncepciós per tézisét. Egy vallomásában a medika – kérdés nélkül, saját magát terhelve – beszámol egy esetről, amikor éppen mentővel szállítottak kórházba egy beteget, és észrevettek egy szovjet harckocsit. Tóth Ilona kiszállt a mentőből, és egy közelben álló kislánytól szerzett néhány kézigránátot. Eldobta a tankra, majd folytatták útjukat. Ez a momentum teljesen illik szabadságvágytól fűtött lelki alkatához, és a medika újabb pozitív tulajdonságára világít rá – véli Eörsi. Tóth Ilona ugyanis ahogy kiszállt a mentőből, levette vöröskeresztes karszalagját, nem bújt mögé, hanem „harcosként” támadta meg a megszállókat. Ez az őszinte eltökéltség követhető nyomon a vallomásaiban is.

Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az 1956 végén, ’57 elején folyó perekben számos vádlott őszintén vallott, nem gondolták, hogy bajuk lehet: elhitték Kádár ígéreteit, bíztak benne, és hitüket csak erősítette, hogy sokszor azokat az arcokat látták maguk előtt belügyesként, akiket a forradalom idején bajtársaiknak tartottak. Tóth Ilona is magától vallotta be Kollár megölését, ezzel letartóztatásakor még nem is vádolták. A per kisebb ellentmondásai és hiányosságai részben abból erednek, hogy a hatalom túl biztos volt a dolgában. Ha koncepciós perről lenne szó, miért nem rakták össze úgy, hogy ebből semmi se látszódjon – ráadásul a nemzetközi sajtó szeme előtt. Talán magukat akarták becsapni – summázza véleményét Eörsi László.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.