Tóth Ilona és társainak perét a Kádár-rendszer hatalma megszilárdítására használta fel, magyarázatként szánta a külföldnek, miért volt szükség a szovjet megszállásra. Kiss Réka történésszel eddig két részben dolgoztuk fel Tóth Ilona letartóztatását, a per menetét és ellentmondásait. Sorozatunk harmadik részében az ítéletről és a Tóth Ilona kivégzése körüli bizonytalanságokról, Kádár esetleges szerepéről és a háttérben feltételezhető orosz szálról beszélgetünk Kiss Réka történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársával.
Tévedés vagy hamisítás?
Államellenes cselekedetekért és gyilkosságért 1957. június 26-án kivégezték Tóth Ilonát, Gyöngyösi Miklóst és Gönczi Ferencet – szólt a korabeli hivatalos közlemény. Az oly sok feloldhatatlan ellentmondást rejtő Tóth Ilona-ügyben azonban még a kivégzés napja is okoz meglepetést. A rendszerváltás után előkerült kivégzési jegyzőkönyv szerint ugyanis Tóth Ilonát csak egy nappal később, június 27-én végezték ki, ma már azonban tudjuk, hogy ez a dátum is hamis. Míg a másod- és harmadrendű vádlottat valóban 26-án akasztották fel, Tóth Ilona nyakára valójában 28-án került kötél. De miért fontos ez a két nap? Mert valószínűsíthetően e két nap alatt a háttérben komoly politikai játszma folyt a medika életéért – mondja a történész.
Kiss Réka történész
Kardos János, Tóth ügyvédje az „íróasztalfióknak írt” feljegyzései szerint a védő peren kívüli tényezők mozgását érzékelte a két nap történéseiben. Az ügyvéd értesülése szerint Kádár János – a legfelsőbb bíróságot megkerülve – próbálta megmenteni a medika életét, de egy „felsőbb hatalom” közbeszólt. Az igazságot, s benne a kétes információt Kádár szerepéről valószínűleg soha nem tudjuk meg, de annyi a megmaradt iratok alapján is bizonyosra vehető, hogy június 26. és 28. között a legfelsőbb politika is megmozdult a Tóth Ilona-ügyben.
Szovjetek a háttérben
Erős a gyanú, hogy a Tóth Ilona-perben hátulról a szovjet politikai tisztek irányították a szálakat. Bár a szovjet tanácsadók jelenlétére közvetlen, egyértelmű adat nem utal a nyomozati iratokban, a gondos szövegelemzés és Tóth Ilonának a tárgyaláson elejtett megjegyzései egyaránt ezt a feltételezést bizonyítják. És ezt látszik igazolni az is, hogy az eredetileg röplapozásért letartóztatott Tóth Ilona csak ’56 december 4-től kezdve tett a gyilkossággal kapcsolatban önmagára terhelő, beismerő vallomásokat, attól kezdve, amikor vélhetően a szovjetek bekapcsolódtak az ügybe.
Az azonban, hogy milyen véget szánnak Tóth Ilonának, még januárban sem volt bizonyos. Az ügyvéd szerint az első vádirat megszületésekor Tóth Ilonát előreláthatóan 10-15 év börtönbüntetésre akarták ítélni, ahogy azonban az egész országban fokozódott a bosszú és a terror, Tóth Ilona sorsa is fokozatosan egyre reménytelenebbé vált. A módosított vádirat, az új jogi minősítések már egy jóval súlyosabb ítéletet engedtek sejtetni – figyelmeztet Kardos Jánosra hivatkozva a történész.
A vádlottak padján (fotó: MTI)
Kádár János azonban a párt vezetése előtt már 1956. november 21-én megadta a leendő megtorlások egyik irányát: nagy baj, hogy nem merünk az október 23-a után elkövetett atrocitásokkal foglalkozni, pedig ezt kérik tőlünk a nemzetközi kommunisták és a közvélemény – mondta. Hamarosan el is indult két olyan, a forradalom brutalitását igazolni hivatott per, amelyben a kortárs számára kibogozhatatlanul keveredtek a valós és a kreált motívumok. Az egyik a hírhedt mosonmagyaróvári per, amely a mintegy száz halálos áldozatot követelő hírhedt sortüzet követő népharagot, határőrtisztek meglincselését állította a figyelem központjába, a másik ilyen bizonyítékként szolgáló per Tóth Ilona és társainak ügye lett.
Kádár és a „széke”
Mindkettőnek a célja, hogy a forradalmárokat bestiális, köztörvényes bűnözőként, – ahogy a Tóth Ilona-per ítélete fogalmazott – „embertelen vadállatként” állítsa be, a szovjet megszállókat és a Kádár-kormányt pedig rendteremtőnek, megmentőnek mutassa. Főleg a nyugati kommunisták előtt – Tóth Ilona pere nemzetközi nyilvánosság előtt folyt – kellett bizonyítani, hogy a Szovjetunió nem megszállóként, hanem baráti segítségnyújtóként, az életveszélyben lévő kommunista elvtársak megmentőjeként avatkozott be.
A Kádár hatalmának jogi és erkölcsi alátámasztására való törekvés az ítélet szövegében is tetten érhető. Az ítélet és annak indoklása több mint nyolcvan sűrűn gépelt oldal, azonban Kollár István megölésével – ami miatt a vádlottakat felakasztották – csupán tíz és fél oldal foglalkozott. A kihallgatás és a tárgyalás során felmerült ellentmondásokat meg sem kísérelte a bíróság feloldani, a bizonyítékokat felsorakoztatni, helyette a gyilkosságtörténetet a végtelenségig leegyszerűsítette, kihagyva minden zavaró részletet. Az ítélet nagyobbik hányada inkább a kádári legitimáció magyarázatának tűnik.
Tóth Ilona mellszobra a SOTE-n (fotó: MTI)
A legbeszédesebb a „bűnösség és minősítés” című fejezet, amely lényegileg is felfedi a per valódi politikai hátterét. A bíróság megállapította, hogy a vádlottak a röpcédulázással a népi demokratikus államrend alapintézményei elleni izgatás bűntettét is elkövették. A magyar alkotmányos alapintézmények közé pedig – szólt az érvelés – nemcsak az új kormány, hanem „az ellenforradalom fegyveres erejét leverő szovjet hadsereg” is beleértendő. A Kádár-rendszer bölcsőjénél vagyunk, ahol Kádár legitimációja, miután a Nagy Imre kormány nem volt hajlandó lemondani, felettébb ingatag alapokon állt.
Hatalmát csupán a szovjet fegyverek segítségével tudta fenntartani. Nem volt kérdéses tehát, hogy aki kétségbe vonva a Kádár-kormány törvényességét, november 4-e után is felvette a harcot, a hatalom szempontjából még veszélyesebbnek számított, mint az október 23. és november 4. közötti forradalom és szabadságharc résztvevői. Elvégre, Kádár – még ha ez kényes kérdésnek is számított – szökéséig a Nagy Imre kormánynak is tagja volt. Ezért november 4-e a választóvonal. Főbenjáró bűnt követett el mindenki, aki továbbra is ellenállt, és a „két alapintézményt” a Kádár-kormányt és a szovjet csapatokat ellenségnek tekintette. A Tóth Ilona ítéletének indoklása ezt a politikai alaptételt szögezte le, s valóban a november 4-ét követő ellenállás kulcsfiguráit, Angyal Istvánt, Tóth Ilonáékat, Péch Gézát, Nickelsburg Lászlót, Toracz Sándort felakasztották, s a sort lehetne folytatni.
—-Figyelmeztetés a társadalomnak—-
Van azonban egy másik jogi furcsaság is az ítélet indoklásában. Miután Tóth Ilona minden részletében magára vállalta a vádiratban végső formára csiszolt gyilkosságot, az is eldőlt, hogy a védelem célja nem lehet az igazság kiderítése, hanem „csupán” a medika életének megmentése – mondja a történész. Az ügyvéd stratégiájának egyik sarokpontja épp ezért abban állt, hogy bizonyítsa: a gyilkosságot nem előre megfontolt szándékkal követték el, hiszen ehhez kellő idő sem állt Tóth Ilonáék rendelkezésére. A bíróság azonban itt is felülírta Kardos János védelmi stratégiáját, bevezetve az általánosan előre megfontolt szándék fogalmát. Éles osztályharcok idején ugyanis – szólt az érvelés – előfordul olyan eset, amikor az ölési szándék nem egyes konkrét személyre irányul, hanem mindenki ellen, akit szembenálló félnek tekintenek.
Tóth Ilonáék gyűlölték az ÁVH-t, Kollár megölésének szándéka tehát már Kollár megjelenése előtt, Kollártól függetlenül is megvolt. A férfi behozatalával ez az általános ölési szándék vált egyedivé – áll az ítéletben. Mit üzent Tóth Ilona pere a nyilvánosságnak? S miért kellett Tóth Ilonára mindenképpen kimondani a halált? A választ továbbra is a korai Kádár-rendszer legitimációs problémái adják meg. 1956 október-novemberének magyarázata a kommunista hatalom tolmácsolásában a következő volt: az „ellenforradalom” vezető értelmiségi elitje (a perben az Élünk című illegális lap kiadói) összefogott az értelmiséggel (az orvos Tóth Ilona) és a csőcselékkel, hogy megdöntsék a proletárhatalmat, és az országot kiszolgáltassák imperialista megbízóiknak.
Tóth Ilona a bíróság előtt (fotó: MTI)
Az ellenforradalmi ideológia jegyében kegyetlenül gyilkolták a kommunistákat. Ezért kellett az „írók”, Obersovszky Gyula és Gáli József ügyét összekapcsolni a több sebből vérző Kollár-történettel. A forradalmat követő perek jó része egyben figyelmeztetés is volt a társadalom egyes rétegei számára: Tóth Ilonával az orvosoknak, más ügyekben a pedagógusoknak, az egyháznak, a munkásoknak küldtek félreérthetetlen jelet.
Kollár tovább kísért
Tóth Ilonáék akasztófára juttatásával a Domonkos utcai történet azonban nem került nyugvópontra. Az állítólagos áldozat, Kollár István neve későbbi perekben is felmerült, ahol olyan részletek derültek ki, amelyek megváltoztatták volna a Tóth Ilona-per egész menetét is. Így például Toracz Sándor és társai ellen 1958-ban kezdődött eljárás. Többek között azzal vádolták őket, hogy a gyanúsan viselkedő Kollárt ők kapták el és vitték be a Domonkos utcai kisegítő kórházba. Egy zárkalehallgatásról készült jegyzőkönyv szerint Toracz értetlenkedve említette rabtársainak, hogy miért nem hallgatták meg őt is a Tóth Ilona-perben, hiszen már akkor is „kéznél volt” – börtönben ült.
A Toracz-perben ráadásul több tucat olyan tanú is szerepelt, akik Kollár közelében voltak elfogásakor, elszállításakor, a Tóth Ilona ügyében azonban mégsem hallgatták meg őket. Kiss Réka szerint ebben az ’58-as perben sok olyan pluszinformáció tűnik fel, amely ha a medika perében kerül elő, még nehezebb helyzetbe sodorja a vádat. Az egyik legszembetűnőbb ellentmondás, hogy a két perben még a gyilkosság dátuma sem egyezik. Az 58-as perben Kollár elfogását és halálát már egy nappal későbbre datálták, többek között azért, mert Toracz Sándornak a Tóth Ilona-perben rögzített napra alibije volt.
Sokat késett a feloldozás
Tóth Ilonát köztörvényes bűnözőként ítélték el. A gyilkosság „köztörvényesítéséhez” más-más indokok miatt, de paradox módon a vádnak és a védelemnek egyaránt érdeke fűződött. A vád a gyilkosság brutalitására helyezte a hangsúlyt. Míg kezdetben úgy látszott, hogy Tóth Ilonáékat egy ÁVH-s megöléséért állítják bíróság elé, a későbbiekben a közvélemény államvédelmisekkel szemben táplált gyűlölete miatt az esetleges ÁVH-s kapcsolatot igyekeztek teljesen elfedni. Így lett Kollár „egyszerű rakodómunkás”. A védelem pedig arra számított, hogy ha sikerül kizárni a politikai szálat, Tóth Ilonára csupán börtönbüntetés vár. Tóth Ilona kartonjára tehát rákerült a kt., azaz köztörvényes.
Így azonban – másokkal együtt – kiesett a rendszerváltás után hozott 1989-es első semmisségi törvény hatálya alól, amely csak a forradalommal összefüggő politikai ítéleteket helyezte hatályon kívül. Ahhoz, hogy Tóth Ilona több társához hasonlóan mentesüljön a köztörvényesség bélyegétől, elvileg a perújrafelvétel bizonyulhatott volna járható útnak. Az erre irányuló kérelmeket azonban a bíróság 1989 után is ismételten elutasította, elfogadva és lényegében megismételve az 1957-es kádári bíróság ítéletének tényállását.
Jogi szempontból Tóth Ilonáék ügyére 2000-ben került pont, ekkor született meg az Országgyűlés több mint 92 százalékos támogatásával a negyedik semmisségi törvény, amely minden, ’56-os megtorlással kapcsolatos népbírósági ítéletet semmisnek nyilvánított, függetlenül attól, hogy milyen tényállás alapján hozták meg az ítéletet. Ahhoz azonban, hogy a történeti tények ismeretében is kimondhassuk, hogy Tóth Ilona akkor, ott és oly módon nem követhette el a gyilkosságot, mint ahogy a bíróság B. Tóth Matild bíró vezetésével 1957-ben megállapította, több mint hétéves kutatómunka kellett – fogalmaz Kiss Réka.
