Sőt, tulajdonképpen mindenből annyival több van benne, hogy az ember egy idő után elkezdi saját paródiájaként nézni a filmet – és onnantól remekül is lehet szórakozni rajta.
A túlfeszített, komédiába hajló akciójelenetek, a karikaturisztikus kétdimenziós figurák, a vértelen, közhelyes dialógusok – mind-mind arra mutatnak, hogy Luc Besson valami nagyon finom, ironikus és vicces dolgot akart összehozni, csak aztán valahol homoktömb került a gépezet fogaskerekei közé, és félig-meddig komolyan lett véve a film.
Hősünk, a szűkszavú, önmagát különleges ügynökből fuvarossá átképező Frank Martin igen nehéz feladatot kap: egy dúsgazdag és nagyon fontos ember fiát kell iskolába és onnan hazaszállítani. A dolgok rendben is mennek, egészen addig, amíg egy szombati napon a gonoszok meg nem próbálják elrabolni a srácot. Az első támadást a szuperfutár könnyedén hárítja, de aztán végül – hogy fél óra után ne kelljen befejezni a filmet – az emberrablók sikerrel járnak. Frank persze amolyan magányos hősként megpróbálja megoldani az ügyet, amit nehezít az is, hogy a rendőrség őt is gyanúsítja a bűncselekmény elkövetésével. A két tűz közé szorult szállítót persze nem olyan fából faragták, hogy megrémüljön egy ilyen kiélezett helyzettől, és egy egyórányi, feszített akcióorgia végére megoldja az ügyet, s fényt derít arra is, hogy itt sokkal többről van szó, mint egyszerű emberrablásról (politikai összeesküvésről, tömeggyilkosságról és drogkartellekről – naná).
A film – ha hajlandóak vagyunk paródiaként nézni – igazán remek szórakozást nyújt: az akciójelenetek annyira bombasztikusak és irreálisak (mindazonáltal látványosak), a tempó annyira feszített, hogy a minőségi szórakozás garantált. Csak ne nagyon gondolkozzunk közben.
