„Ide születtem, a Balaton-partra. Almádiban nőttem fel, a nyolcvanas években, a tóparti üdülés „csúcsidőszakában”, amikor kelet- és nyugatnémetek nálunk találkozhattak egymással. Jöttek a «csehszlovákok», lengyelek is, és persze a hazai nyaralók. Akkoriban Almádiban nyáron magyar turistát kevesebbet lehetett hallani, mint külföldit. Szinte mindenki kiadta a szobáját, tetőterét, félkész házát, a vendégek pedig bármilyen szállásnak örültek. És még így is többnyire jól érezték magukat” – mondja Rehák Géza, jogász-történész, aki egy frissen megjelent könyv, a Vörös Riviéra szerzője, s aki részben a gyerekkori emlékei miatt fogott hozzá a balatoni tömegturizmus történetének feldolgozásához.
A tóvidék átalakítása már a XIX. században megkezdődött
A kötet persze nemcsak a gyerekkori emlékek miatt született meg. 2011-es doktori disszertációjában, amelyben a Kádár-kor turizmuspolitikájával foglalkozott, Rehák már gyakorlatilag előkészítette a mostani könyvét, hiszen a Balaton e korszak egyik kiemelt idegenforgalmi fejlesztési területe volt. De a tervszerű Balaton-fejlesztés története nem ekkor indult, hanem korábban, a Horthy-korszakban – teszi hozzá a szerző.
Egyfajta kontinuitásra is felhívja a figyelmet, amikor az elmúlt száz év Balaton-politikájáról kérdezzük őt. „A balatoni táj üdülőterületként Trianon óta vonzza az ország mindenkori politikai-gazdasági elitjét, és ez a réteg a maga szempontjai, érdekei szerint igyekszik formálni a vidéket. A térség sajátos szerepéből adódóan a helyben élők szempontjai rendszerint háttérbe szorulnak” – mondja, hozzátéve, ez a Horthy-kortól kezdve a Rákosi- és Kádár-érán át máig érvényesülő jelenség.
A Balaton környékének eleinte „észrevétlen” átalakulása a Budapestet Fiumével összekötő Déli Vasút megépítésével kezdődött a XIX. század második harmadában. „Az új közlekedési lehetőség ugyanis nem csak az Adriát, hanem a Balatont is közelebb hozta a fővároshoz” – mondja a szerző. A vasúti töltés ugyanis kettéválasztotta a Balaton déli részének mocsaras térségeit. A tó felé eső részeken a szilárd vasúti töltés révén vált véglegessé a partvonal vezetése is. A töltés túloldalán pedig lecsapolták a lápvidéket. A Sió 1821-ben megkezdett, de még az 1860-as években is zajló szabályozásával közben a Balaton két méterrel apadt és 176 ezer magyar hold „posványság lecsapoltatott és művelhetővé vált” – írta „A Pallas nagy lexikona”. A tópart első nagyobb környezetátalakítása tehát nem a XX., hanem már a XIX. században kezdődött.
Trianon után felértékelődik a Balaton: minőségi turizmus a Horthy-korban
Trianon után, az adriai tengerpart, az erdélyi és felvidéki fürdőhelyek elvesztésével a Balaton térsége új helyzetbe került. Homokos, sekély déli partjával, romantikus hangulatú északi partjával a Horthy-kor tudatos turizmusfejlesztésének célterületévé vált a tó, a magyar róna romantikáját ígérő Bugac és Hortobágy, illetve a főváros, Budapest attrakciói mellett. A Horthy-korban „felfedezett”, napjainkban talán klisészerűnek ható turisztikai „vonzerők” máig meghatározói a külföld hazánkról alkotott képének.
A Balaton ügye tehát országos ügy lett, a térség fejlesztése államérdekké vált.
A húszas évek végétől intenzíven gyarapodó számú, töredékében megmaradva ma is megcsodálható nyaralók, villák, illetve a vendégfogadás számára épült panziók, kisebb szállodák jelezték a korabeli elit és középosztály érdeklődésének Balaton felé fordulását” – magyarázza Rehák Géza.
Az első átfogó fejlesztési tervek is ekkoriban fogalmazódtak meg. „1931-ben a Balaton környékének átgondolt hasznosítása érdekében, a térség vonzerejét adó környezeti értékek védelmében határolták le kormányrendelettel azt a területet, ami mai napig a balatoni üdülőkörzet magját képezi” – jegyzi meg Rehák. Létrehozták a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottságot (BIB) is, hogy a koordinált, átgondolt turisztikai fejlesztés gazdájává váljon, s a táji, természeti, kulturális értékek megóvásáról gondoskodjon.
