Ha majd nem leszek, kisfiam, ne törjétek magatokat azzal, hogy ide hetente kijárkáltok. Leraktok valami művirágot meg egy időtálló koszorút, és néha, azért havonta legalább egyszer, letakarítjátok a kőről a galambszart. Ez a hülye galamb is pont ide volt képes fészkelni. Persze, lehet, hogy nem sokáig fészkel itt. Az avart néha össze kell majd söpörnötök, mert ez a fa ősszel nagyon szemetel. De, persze, a fa sem fog itt állni örökké. A pad itt marad, vagy elviszitek majd? – kérdezte és köhögött.
Ezeket a mondatokat – vagy nagyon hasonlókat, nem emlékszem szó szerint – három éve, 2021 októberének végén mondta el anyám a nagytétényi urnatemetőben. A fekete kövű sírnál álltunk, ahová hat évvel azelőtt a bátyámat temettük. A bátyám tragikus hirtelenséggel – ahogy az ilyen eseteket nevezni szokás – halt meg 2015 nyarán, pont a születésnapomon. Hagyott búcsúlevelet, de az okokat különösebben nem részletezte. „Belefáradtam a szenvedésbe” – írta. Cukorbeteg volt szegény, nagyon túlsúlyos, gerincsérült, depressziós és alkoholista. Az állt még a levélben, hogy nyugodt, mert mindegyik gyerekét fel tudta nevelni, és, ahogy fogalmazott: „ez a legtöbb, amit az ember elérhet.”
A sírt a szüleim eleve olyannak akarták, hogy odaférjenek alkalomadtán az ő hamvaik is. Négyszemélyes urnasír, szóval elvileg még az én maradványaim is elférhetnek majd a keszonban.
2021 hűvös őszén, mikor ott álltunk anyámmal, már két urna lakott a kő alatt: 2020 januárjában, pont a Covid kitörte előtt halt meg az apám. Azelőtt kijárt ide rendszeresen a bátyám lelkével beszélgetni, és persze jönnöm kellett vele, mert kerekesszékes volt. És ő is mondogatta nekem: ha majd nem lesz, ez legyen meg az. A pecás kuckót tartsuk szépen rendben, a legnagyobb fiam használhatja a botokat. De ígérjem meg.
Mit, a rendet?
Igen.
És ha kupit csinálnak a srácok?
Akkor én nem tudok nyugodtan lenni, mondta apám, de csak úgy félkomolyan.
Hol?
Nem tudom, felelte – ezt viszont komolyan.
A halottak jogai
Amikor ott álltunk anyámmal abban a hűvös, szeles őszben, már tudta, hogy rövidesen meghal. Nem holmi homályos megérzés volt ez, hanem bizonyosság, amit egy sajátos virágnyelven megfogalmazott orvosi szakvélemény alapozott meg. Az orvos nem azt mondja: „nézzék, a néni meg fog halni néhány hónap múlva”, hanem ezt: „az eddigi kezelések nem vezettek eredményre, a továbbiakban javulás nem várható, a következő hónapokban igyekszünk a beteg állapotát elviselhető szinten tartani.” Az anyám akkor megnyugodott. Elfogadta, hogy menni kell.
Hosszú évek óta falta már a rák, elfáradt addigra nagyon.
Viszont az „amikor már nem leszek” típusú mondatok egyre gyakrabban hagyták el a száját. Elkezdte önmaga nélkül nézni a világot, és bántotta a gondolat, hogy esetleg valami nem úgy lesz nélküle, ahogy vele volna. Erősen foglalkoztatta, mi marad utána. Vagy háromszor átírta a végrendeletét. Nem jó, mégse jó, na, így már jó lesz, de nem, várjunk csak.
Kisfiam, eladjátok majd a házat, idegenek jönnek ide, kérdezte szorongva egyszer. Kivágják a diófát. Tönkretesznek mindent, amit apáddal a két kezünkkel… Eladjátok?
Nem tudom, mama.
Jobb lenne, ha nem.
Kinek lenne jobb, mama?
Hallgatott. Szeles október végi szombaton írom ezt az öreg házban, résnyire nyitva az ablak, megrázza a szél a fákat, diók koppannak a kerti asztalon.
Apám a halála előtti időszakban nem tudta, hogy rövidesen üt az óra, de remélte, várta nagyon. Évek óta kerekesszékes volt, csillapíthatatlan neuropátiás fájdalmakkal. Elmondta százszor, hogy lefekvéskor mindig arra gondol, milyen jó volna nem felébredni. És hát ő is sokat foglalkozott a nélküle tovább haladó jövővel.
Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, kisfiam. Nem csinálsz olyat, mint a bolond bátyád.
Hát, nem tervezem, papa.
Nem ígéred meg?
Nem.
Miért?
Papa, azt sem tudom, hogy holnap mi lesz.
Gonosz vagy – mondta ilyenkor.
A Lőrinc lediplomázzon, mindenik unokám lediplomázzon, hallod?
Hallom, papa.
És?
Majd meglátjuk.
Ezek a válaszok szenvedést okoztak neki. Látott életeket kisiklani, sokat. A világháborúban volt kamasz. Az iskolai szerelmét, Schön Évit elvitték negyvennégyben Auschwitzba. Afféle „bélistás” volt az apám apja, aztán az apám is pária lett a rendszer szemében. A fater Rákosi börtönében ült „rendszerellenes tevékenységért”, széjjelrugdalták a veséjét, ötvenhatban szabadult. Tanult építészmester létére karbantartóként dolgoztatták a tétényi sertéshizlaldán, feljebb sosem jutott. Igazi szegényproli család volt a miénk, se autó, se telefon, se nyaraló, se színestévé, semmi, ami akkoriban legalább a középszerű jólétet jelenthette volna.
