„Néztem az olimpia megnyitót, olvasom az interneten a kommenteket, és arra gondolok, hogy nagyon fiatal még ez az emberiség”

Bauer Tamás: Világrendszer-váltás?

Amikor Orbán világrendszer-váltásról beszélt – ez volt az előadás központi fogalma, de erről nem sok szó esett –, az immár ötszáz éve fennálló helyzetet a Nyugat (vagyis Európa és Észak-Amerika) dominanciájaként jellemezte, és azt állította, hogy ennek vége, most Ázsia dominanciája következik. De miért nem egyszerűen a nagyhatalmak közötti erőeltolódásról beszélt, miért rendszerváltásról, amely most nem ezt vagy azt az országot, régiót, hanem a világ egészét forgatja fel? A Nyugat dominanciája nem egyszerűen egy országcsoport vezető szerepét jelenti a világpolitikában, hanem egy normarendszert, nevezetesen azt, amelyet a Nyugat képvisel: a felvilágosodást, a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavát, mely a XVIII–XIX. század polgári forradalmaival, a magántulajdonra épülő kapitalizmus és a polgári demokrácia mintává válásával vált a XX. század közepére a világ egésze számára követendővé.

A második világháború borzalmait követően az ENSZ alapokmánya ezt a normarendszert névleg az egész világgal – a nyugati berendezkedést alapjaiban tagadó szocialista országokkal és a harmadik világ diktatórikus rendszereivel is – elfogadtatta, miközben azok az országok belső berendezkedésükben egy pillanatra sem tették magukévá. Számunkra itt, Közép-Kelet-Európában különös jelentősége van annak, hogy az Európai Unió saját normarendszere, az alapszerződés és a rá épülő szabályozás is ezt követi, mégpedig részletekbe menően és a tagországokra nézve kötelező erővel.

Amióta Orbán 2010-ben másodszor is hatalomra került, kormányának intézkedései, a parlamenti többsége által elfogadott törvények folyamatosan kiváltják az európai uniós intézmények, továbbá az euroatlanti világot vezető, hasonló értékrendet követő amerikai kormány bírálatát. Magyarországon belül a 2010-es „fülkeforradalom”, melyet olykor Orbán maga is rendszerváltásként jellemzett, nyomban a hatalmi ágak közötti egyensúly felborítását, az alkotmánybíráskodás erős korlátozását, a korábbi közszolgálati média kormányszócsővé tételét és a független média visszaszorítását, a civil szféra vegzálását jelentette, szemben a korábbi „zavaros két évtizeddel”, mely formulával Orbán a magyar történelem leghosszabb demokratikus időszakát jellemezte.

Kovács Zoltán: Kezd oroszosodni

A rendszerváltás utáni idők egyik legaljasabb akciója közelít a végkifejlet felé: lassan teljesen ellehetetlenítik a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) és az Oltalom Karitatív Egyesület működését. Józan ésszel föl sem fogható, kiket zavar Iványi Gáborék egyháza. Ennek a méltatlan kálváriának a lényege az, hogy a MET és intézményei rendkívüli mennyiségű közfeladatot látnak el – iskolákat, hajléktalankórházat, óvodákat, fűtött utcát üzemeltetnek –, amiket törvény alapján az állam köteles támogatni, mint minden egyéb hasonló intézményt. Csakhogy az egyházi törvény megfosztotta ezt a metodista egyházat a korábbi egyházi státuszától, és azóta a támogatások jelentős részét az állam megvonta. Mindezt annak ellenére, hogy a MET-nek és intézményeinek a támogatásokra vonatkozó igényét, egyházi besorolásukat a 2011-es egyházügyi törvény egyes rendelkezéseinek jogellenességét kimondó magyar és uniós bírósági döntések alapozzák meg.

Iványi Gáborék a pénztelenség ellenére folytatták és folytatják karitatív tevékenységüket – ami sok ezer rászoruló ember mindennapi létét biztosítja –, de mert nem jutnak megfelelő állami támogatáshoz, adókötelezettségeiket sem tudják teljesíteni. Az egyházi törvény – Ehtv. – négy fokozatot különböztet meg: a vallási egyesületet, a nyilvántartásba vett egyházat, bejegyzett egyházat és a bevett egyházat. A bejegyzett egyháznál feltétel, hogy 5 év átlagában legalább négyezer támogatójuk legyen. A MET-et ennek sokszorosa támogatja, hivatalos adatok szerint több mint negyvenezren ajánlották fel adójuk egy százalékát nekik. Amikor elkezdték az államtól átvállalt tennivalókat, azért kezdhették el, mert kiszámíthatóan megvolt erre a feladatra a költségvetési fedezetük, csakhogy az egyházügyi törvény kedvezőtlen besorolást adott a MET-nek. Például alapítványi iskolák esetén, ahol tandíjat szednek, nem jár kiegészítő támogatás, erre írta Maruzsa Zoltán köznevelésért felelős államtitkár egy levélben, ha nincs elég pénzük, szedjenek tandíjat a gyerekektől. Igazából azt sem tudni, komolyan gondolta-e az államtitkár azt, amit mondott, hiszen Iványiék iskoláiba az ország legelesettebb gyerekei járnak, voltaképpen a családjukat is Iványiék támogatják.

Odze György: A nagy stratéga

A miniszterelnök megtartotta szokásos szabadtéri igehirdetését, amikor is évről évre filozófiai-politológiai nagylátásait ismerteti. Lényegében csak propagandaszónoklat, félintellektuális mázzal leöntve. Az idei előadás a „Nagy Magyar Stratégia” címet kapta, és arról szólt, hogy szerinte mi minden történik velünk a következő huszonöt évben. Céldátum, ahogy a kommunikációs szaknyelvben fogalmaznak: 2050.

A „Nagy” stratégia műfaja a politika világában nem számít újdonságnak, szinte minden országban megtalálhatók az ehhez hasonló, pártok fölött álló, nemzeti egyetértésen alapuló gazdasági és politikai programok (nálunk, a „szoci” időkben is voltak ilyenek, ezeket ötéves tervnek hívták). Van a finneknek, a hollandoknak és a briteknek is, és körülbelül ilyen a State of the Union, a mindenkori amerikai elnök éves összefoglaló beszéde – most már nekünk is van Nagy Stratégiánk, amiről azonban ezen a tusványosi napsütötte délelőttön gyorsan kiderült, hogy nem más, mint kósza gondolatok, remények, ködös általánosítások egymásra rakása.”

Szinetár Miklós: A Párizsi Olimpia

Néztem a megnyitót, olvasom az interneten a kommenteket, és arra gondolok, hogy nagyon fiatal még ez az emberiség. Alig hét-, maximum nyolcezer év, amiről viszonylag hiteles feljegyzések vannak. Úgy látszik, hogy ez semmi, még egy másodperc se. Hiába a rengeteg fejlődés, a kütyük, az okostelefon, a CT, az intelligens robotok, és minden, ami civilizáció, meg az emberi test csodálatos fizikai teljesítményei, amiket az olimpián csodálhatunk, a lelke, a gondolkodásmódja lényegében ugyanott tart, mint a kezdetek kezdetén. Mert bár van fejlődés, hiszen az emberek ma már nem nyilvános akasztásokon, felnégyeléseken, máglyahalálon szórakoznak, hanem helyette televízión nézik az olimpiát, és már nem ölnek meg senkit a homousion és a homoiusion közötti különbségért, de azért ma is meghalnak, azért az óriási különbségért, hogy Zelenszkij VOLODIMIR – ezzel szemben Putyin VLAGYIMIR! És akkor most csak a hívőkről beszéltem, nem azokról a szerencsétlenekről, akik ebben a jól elrejtett érdekekért folyó háborúban elpusztulnak, pedig az egészhez a világon semmi közük sincs.

Az olimpia körül is dúl a harc, szerencsére csak szóban. Sok emberben változatlanul él az ősi vágy, hogy felháborodhasson vagy lelkesedhessen. Természetesen, akinek egész napját lefoglalja a betevő falatért vagy a túlélésért való küzdelem, az csak kevésbé tud világnézeti vagy ízlés-ügyekért lelkesedni, felháborodni. És ez az emberiség többsége. Persze a kisebbség, aki hangoztatja az érzelmeit, az is sok ember, de még sokkal nagyobb a hangja, és sokkal inkább jelen van a magunkfajta életében.  És most kaptak muníciót a felháborodottak és a lelkesek egyaránt a megnyitón, ami rengeteg indulatot váltott ki világszerte.