Lavrov, a közösségi ember

Hajdu Nóra: A „polikrízis” országa

A politológia irodalmában kevés fogalom futott be rövid idő alatt olyan nagy karriert, mint a polikrízis, amelyet elsősorban nemzetközi folyamatok leírására használnak. Érdemes lehet azonban megpróbálni a fogalmat egy adott országban zajló történésekre alkalmazni. Amit Németországban ma látunk, arra ugyanis találó ez a kifejezés: egymás mellett létező, részben egymásból eredő részválságok jellemzik az ország helyzetét.

A sokáig stabil német társadalmat egyszerre éri sok kihívás: klíma- és energiaválság, a háború és annak következtében a menekültválság új hulláma, új pártok megjelenésével a politikai erőtér változása, fokozódó elégedetlenség a költségvetési megszorítások, az eddig nem ismert méretű sztrájkok, az infrastruktúra állapota, a nem kielégítően működő vasút, az egyre terhesebbnek tartott bürokrácia miatt – már felsorolásként is fárasztó. Betetőzésként pedig egy népszerűtlen kormányzó koalíció (SPD-Zöldek-FDP – az „Ampel”), amelytől példátlansága miatt is sokan idegenkednek. Ha pedig a Bundestagban képviselt pártok közvélemény-kutatási mérésekben mért támogatottságát nézzük, a vezető ellenzéki párt, a CDU, két éve nem tud kitörni a 30 százalék körüli eredmények korlátjából, vezetője, Friedrich Merz saját pártjában is kétséges népszerűségű, a közvéleményben még inkább.

Petőcz György: Szótár és átbillenés

Rengeteg jelenséggel szemben állunk értetlenül, és aligha túlzás azt mondani, hogy mindmáig így vagyunk Orbán térnyerésével is. Hogyan sikerült 2010-től viharos gyorsasággal eluralnia a fél országot, majd kialakítani egy zárt rendszert, amelynek már azok is foglyai, akiket pedig nem sikerült tekintélye alá hajtani vagy eluralni? Magyarázatok mindig vannak, bőségesen. A legelterjedtebb az, hogy ez egy ilyen ország, ilyen történelem, ilyen nép, és ennek „ezek” kellenek. Az ilyen kényelmes magyarázat szépséghibája, hogy a rendszerváltáskor, majd utána még tizenöt-húsz évig még nem ugyanez volt a nép? S hogy állunk az orbánista vagy ahhoz hasonló idiómák világméretű népszerűségével? Az olasz, az angol, az amerikai vagy a brazil nép is „ilyen nép”? Ha viszont általában és bárhol ilyen lehet a nép, egyik pillanatról a másikra, akkor ez miféle magyarázat specifikusan az Orbán-jelenségre? Vagy, mi lesz, ha egyszer Orbán de facto is megbukik, mint ahogy a szíveket és hiteket tekintve szerintem már meg is történt? Akkor ez megint nem lesz ugyanaz a nép?

A népkarakterológiához hasonló viszonylagos érvényű magyarázat a kommunikáció, mint manipuláció is. Sokakról elmondható, de sokkal többekről mégsem, hogy az elmúlt másfél évtizedben kizárólag a kormányzat-uralta média hangjait hallották vagy hallhatták. Ennek ellenére, a kormányzati propagandának volt, míg az ellenzékinek nem volt foganatja. Kétféle kérdés merül fel. Egyrészt, mik azok az üzenetek, mi volt az a szótár, amivel a kormányzati média megnyerte a hiteket és szíveket, és milyen volt az ellenzéki szótár, amivel nem sikerült elérni ugyanezt?

Kovács Zoltán: Kaparj, kurta

Az ember autózik mondjuk kétszáz métert, és mit lát az út mentén álló politikai posztereken? Azt, hogy mindenki, akinek nem az a véleménye, ami Orbánnak, az hazaáruló, hiszen végtére is föltálalja a hazáját Brüsszelnek, ott is ül a poszter közepén, mint főalak, Ursula von der Leyen. A mellékalakok balról jobbra Gyurcsány Ferenc migránspárti, Karácsony Gergely genderpárti, aztán Dobrev Klára háborúpárti, és Magyar Péter zárja a sort. Ő nincs konkretizálva, mit ajánl föl a hazából Brüsszelnek, ő csak úgy van, mint általános egyenértékes hazaáruló: a minden rosszat csereértékes alapon bármilyen más rosszra beváltható eszköz.

Hogy az ország egy jelentős része másként látja a menekültkérdést, mint Orbán és társai, az mindegy: árulja a hazát az is, mind. Mint ahogy mindenki, aki eltérően vélekedik a másságról, az azonos neműek házasságáról, az is mind árulja a hazát, de pláne, akik szerint Putyin egy véreskezű diktátor, aki százezrek haláláért és kínlódásáért fele, az meg mind háborúpárti, Orbánnal szemben, aki békepárti. A plakátra feszített zagyvaság mégiscsak pusztító erejű. A magyar miniszterelnök, és valamelyik kommunikációs szakértője abban biztosan egyetért, hogy a politikai élet szimpla számtan.

Széky János: Nemzkonz

Végül is sikerült rendben megtartani a nemzeti konzervatív konferenciát (NatCon) Brüsszelben. Miután két előkelő helyszín menedzsmentje – nem tagadható, politikai nyomásra – lemondta a megrendezést, egy harmadik rendezvénytér tulajdonosa mégiscsak vállalta, hogy befogadja Orbánt és elvbarátait. A jótevő egy tunéziai születésű muszlim üzletember – rossz rágondolni, hogyan járt volna a konferenciát szervező MCC Brussels, ha a tulaj bevándorlása idején érvényesült volna Orbán jelszava, a „No Migration”. Aztán még volt egy kis fennakadás, mert a kerületi polgármester – a szocialista pártból kizárt, második generációs török bevándorló – a helyi rendőrséggel leállíttatta a rendezvényt, ám döntése még a liberális belga miniszterelnök szerint is hiba volt. (Gyanúm szerint részben belpolitikai okból: azért, a betiltás áldozati színben tüntette volna föl az eseményre szintén meghívott flamand szeparatista pártot, s tovább javította volna esélyeit, holott másfél hónappal a választások előtt már így is vezet a közvélemény-kutatásokban.) Mindegy, az Államtanács (legfelsőbb közigazgatási bíróság) érvénytelenítette a döntést, folytatódhatott a NatCon.

Orbán elmondása szerint az történt, hogy „betiltották a gyűlésünket” (Beszéd a Fidesz-MPSZ választási manifesztumának bemutatásakor, április 19.) Csak így: „betiltották”, általános alannyal, mindenki azt a gonoszt képzeli bele, akit akar. Aztán az a „botrányos” dolog történt, hogy a „fellebbezésünket két bíró (…) dobta vissza”. A kedvező fordulat értelmezése pedig: „Aztán, amikor a belga miniszterelnök közzétette, hogy mi a helyzet helyes megítélése, a harmadik bíró ugyanabban az ügyben, ugyanazon érvelés mellett helyt adott a fellebbezésnek. Ez a jogállamiság arrafelé. Ilyen a rule of law, ha nyugati.” Ősrégi, bejáratott technika: mivel a konkrét eljárásnak senki sem volt szemtanúja Orbánon és válogatottan szűk ismeretségi körén túl, nem lehet ellenőrizni az állításait.

Herman János: Lavrov, a közösségi ember

Ahogy múltak az évek, egyre ritkábban futottam össze Lavrovval. Ha mégis, akkor úgy tett, mintha nem ismerne meg. De az is lehet, hogy valóban nem ismert rám, és már csak arra a reggelire emlékezett. Vagy arra sem. Egy a biztos: manapság nem szívesen beszélne velem. Az igazság az, hogy a társasága engem is fagyos némaságba taszítana. Immár soha nem felejthetem el a baljósan eszelős villanást 2022 tavaszán Lavrov szemében, ahogyan a külügyminiszter belenézett a kamerába. – Oroszország nem támadta meg Ukrajnát – mondta. – Oroszország soha nem fenyegette egyik szomszédját sem. És soha nem támadott meg senkit.

Ha egyszer még eljutok az IMO városába, nehéz szívvel bolyongok majd az emlékművek és a magas szobrok százai között. Ott lesznek köröttem, felettem mind. Bronzba öntve, kőbe faragva: a kevély, diadalmas hódítók, akik kitörtek észak és dél, kelet és nyugat tengereihez. Azután a gigantikus birodalom népeinek börtönőrei és az orosz világ fensőbbségét hirdető felkentek. Kérem, mondják meg nekem, hová, kinek a lábához tegyem le azt a néhány, eddig féltve őrzött, zörgő virágot, ami tévelygő és lelkes moszkvai ifjúságomból még megmaradt? Tán az lenne a legjobb, ha elmennék a Fehér tengerhez, a Ladoga tavon is túlra. Ott, a tömegsír-csatorna elvadult partján jobban mutat minden – talán még e hervadt virágok is.