Vélemény

Vida Kamilla: Tíz éve volt a Kálmán Olga–Schiffer András csörte, de tanultunk belőle bármit?

Bielik István / 24.hu és Adrián Zoltán / 24.hu
Bielik István / 24.hu és Adrián Zoltán / 24.hu
Szerzőnk tizenhét éves volt, amikor az Egyenes beszédben zajló beszélgetést nézte, és az a beszélgetés olyan politikai vita volt, amelynek határása bizonyos értelemben megváltozott, amit addig valóságnak tudott.

Schiffer András: Nézze, az, hogy az alkotmányos ellenzéknek vagy (…) a médiában felülreprezentált szereplőinek az érvkészletében, vagy az általuk fölkínált megoldásokban úgymond a média helyzete, meg a XX. századi magyar múlt boncolgatása az mondjuk előbbre való volt, mint, mondjuk, a munkahelyteremtés, vagy a földosztás, az bizony benne van ebben a választási eredményben, ez a helyzet.

Kálmán Olga: Ebben nincs igaza.”

(2014. április 8., ATV, Egyenes beszéd)

„Schiffer András: Én csak ezt mondom, hogy a kilencvenes évek végén tényleg az volt, ma is azt gondolom, hogy jogosan az volt nekem is az érzésem, hogy van egy temérdek olyan társadalmi csoport, aminek az emancipációjáért igenis fontos küzdeni, és ez egyébként nem is annyira liberális, mint baloldali dolog.  És aztán nekem van egy – házon belül persze –, de komoly ideológiai vitám a Lányi Andrással a 2000-es évek elején, mert ő már akkor azt mondta, a liberális és a konzervatív elvek az ökológiai politikában kölcsönösen korlátozzák egymást. Nekem a Lányi akkor túl konzervatívnak tűnt. Ma már azt gondolom, hogy neki volt igaza. És ő engem azért korhol, mert hogy: »Andriskám, hagyd már ezt a hülyeséget!«, amikor én jöttem azzal, hogy nekünk a kisebbségeket kell védeni, és a sok kisebbség végül is az összesség… [de] »Ki fogja a többséget védeni?«,  és teljesen ki voltam akadva a Lányira, hogy hagyjon már ezekkel a konzervatív érvekkel, és akkor még nem is mondtam csúnya jelzőt.

Gulyás Márton: Ez egy ilyen pre-identitáspolitikai vita volt gyakorlatilag köztetek?

Schiffer András: Igen, igen, igen, igen. És azt gondolom, annyiban viszont nekem volt igazságom az Andrással szemben akkor, hogy a 90-es és a 2000-es évek Magyarországán a kilencven előtti világból túlélően tényleg voltak olyan részben jogszabályokban megtestesülő, részben az intézményi és részben a társadalmi magatartásban tetten érhető diszkriminációk, amik jó néhány társadalmi csoportot sokkal súlyosabban sújtottak az átlagnál.”

(2021. február 19., Partizán)

Nem igazán vannak olyan emlékeim, amik arról szólnának, hogy egy konkrét eseményhez kötődően a politikai gondolkodásom, az értékválasztásom gyökeresen megváltozott. Ezek lassú folyamatok, általában évek kellenek ahhoz, hogy az ember módosítson az álláspontján. Részben azért, mert ha a politikai véleményünket megkérdőjelezzük, akkor magunkat kérdőjelezzük meg: azt, hogy mit gondolunk jónak, helyesnek a világról, amiben élünk, és ezért vélhetően nem tudatosan, de magunk is hajlamosak lehetünk szabotálni azt a képességünket, hogy belássuk, egy politikai vitában a másik félnek van igaza. Ha ráadásul valaki a nyilvánosságban teszi ezt, azzal a politikai gyengeség jelét mutatja, feltéve, ha álláspontjának változását nem tudja úgy keretezni, mintha az egy természetes, összefüggő folyamat csak egy újabb állomása lenne. Adott esetben egy beérettebb, bölcsebb verziója a korábbiaknak. Orbán Viktor például kifejezetten jól illeszti politikai karakterébe azt a közismert mondást, miszerint szívtelen az, aki 30 év alatt nem liberális, és esztelen, aki 30 év felett nem konzervatív. A politika hétköznapjaiban nem véletlenül fordul elő rendkívül ritkán egy-egy olyan gesztus, amivel elismerjük azt, hogy a másik, – adott esetben a politikai ellenfelünk – egy egészen konkrét kérdésben meggyőzött minket.

2014. április 8-án gimnazista voltam, a nappaliban ment az Egyenes Beszéd, és nem olyan életet éltem, márcsak a koromból adódóan sem, hogy szégyellnem kellett volna, ha azt veszem észre, hogy valaki/valami külsőleg olyan mély hatást gyakorol rám egy politikai vitában, hogy bizonyos mértékben megváltozik az, amit addig valóságnak hittem.

Ez az Egyenes Beszéd-interjú az egyetlen olyan eset volt az életemben, amire ilyen konkrétságában emlékszem, fizikai hatása is volt rám: mámorosnak éltem meg az egészet, egy hatalmas flashként – valami helyére kattant, valamit megértettem, amit addig nem.

Miről is volt szó? A 2014-es választás után vagyunk két nappal, az újabb Fidesz-kétharmad nagy ellenzéki vereségként értékelhető. Kálmán Olga – aki akkor még nem DK-s politikus, hanem az ország legismertebb és legelismertebb politikai műsorvezetője – voltaképp a normál ügymenet szerint behívja az LMP vezetőjét. A párt magához képest sikerként könyvelheti el, hogy átlépte a parlamenti küszöböt, hisz nem vettek részt az akkori ellenzéki összefogásban, aminek előzményeképp a 2010-14-es ciklus második fele nem kis részben belső feszültségekkel és pártszakadással telt a Lehet Más a Politikában. Az interjú témája eredetileg a választási eredmények értékelése lett volna, de közbeszólt az élet. Elindultak a Szabadság téri emlékmű (hivatalos nevén: A német megszállás áldozatainak emlékműve) építési munkálatai, ami emlékezetpolitikai diskurzust és felháborodást robbantott ki az ellenzéki értelmiség köreiben. Az interjú elején még helyszíni tudósítót is kapcsoltak a Szabadság térről, majd pedig Kálmán Olga arról érdeklődött Schiffernél, mit szól ehhez az egészhez.

Innentől kezdődik a lényeg, amit a korabeli sajtó nagyon ízesen és érzékletesen kommentált. Az üggyel az azóta már megszűnt Cink.hu foglalkozott talán a legtöbbet, Szily László döbbenetesen mulatságos cikket közölt az esetről, de az egész médianyilvánosságot izgatta, hogy voltaképpen kinek is van igaza. Kálmán Olgának, aki úgy látja, hogy Schiffer elárulja politikusként a holokauszt áldozatait azzal, amikor arról beszél, hogy pont ez a típusú politizálás eredményezte a csúfos választási eredményt? ( Mit jelent az „Ez a típusú politizálás”? Schiffer az interjúban végig azt fejtegeti, hogy az ellenzék ahelyett, hogy olyan kérdésekkel foglalkozna, ami a többséget szólítja meg, szimbolikus, egy-egy kisebbséget érintő témákat karol fel.)

Schiffer érvelése kettős: egyfelől hatalompolitikailag közelít – a többséget kell megszervezni ahhoz, hogy az ember hatalomra jusson, és társadalmi felhatalmazást kapjon arra, hogy megváltoztassa az országot. Másfelől politikainak, erkölcsinek is tűnik az állásfoglalása:

a társadalmat nem azzal lehet megváltani, ha szobrokról vagy a történelem értelmezéséről beszélgetünk, nem ezek a haza és a baloldal sorskérdései.

Kovács Tamás / MTI Schiffer András sajtótájékoztatója a Parlamentben 2016. június 13-án.

De a hatalompolitikai megközelítés sem önmagáért való. Ahhoz, hogy a világot, az országot megváltoztassuk, olyanná, amiről mélyen hisszük, hogy jó, a többség támogatását kell megszerezni, és olyan is a jó ország, amelyben a többség – a dolgozók sokasága – úgy érzi, hogy képviselve van.

Kálmán Olga alapvetően morális síkon érvelt. Úgy látta, hogy egy politikus nem teheti meg, hogy „fontosabb kérdésekre” hivatkozva, ne foglalkozzon a holokauszt áldozatainak megsértésével, és felháborodását fejezte ki amiatt, hogy Schiffer a választási eredményekkel akar foglalkozni, a politikai mocsár mindennapjairól akar beszélni, miközben itt súlyos elvi kérdésekben kellene állást foglalnia.

Csakhogy a két dolog nem különválasztható: ilyen értelemben nincsenek politikai hétköznapok és politikai ünnepek, nincsen mocsár és nincsen emelkedettség. Minden nap ugyanaz a kérdés van: mennyivel kerültem közelebb ahhoz, hogy megváltoztassam a világot, mennyivel kerültem közelebb ahhoz, hogy megszerezzem a többséget ahhoz a vízióhoz, amit gondolok az országról. Aki nem ezt akarja, az nem politikus, hanem aktivista, és ez nem értékkülönbség, hanem műfaji – az aktivista tevékenység is lehet értékes és fontos a társadalom számára, ahogy a politikusi tevékenység is lehet értéktelen és káros.

Schiffer érvelése teljesen átírta azt, hogyan értékeltem az ellenzéki pártok teljesítményét, és hogy mennyire tekintettem fontos témának a Szabadság téri emlékművet. Igazi aha-élmény volt. És persze részben azért, mert 17 évesen még minden vicc új, nem értettem valójában ennek a politikai dilemmának a maga összetettségét, és főleg nem voltam tisztában azzal, hogy nem egy teljesen új vitával van dolgunk, van történetisége, időről-időre felbukkan ez a kérdés. Nemrégiben például Földes György írt a baloldaliság a és a társadalmi többség viszonya kapcsán a Népszavába, az írással kapcsolatos beszélgetés itt hallgató meg.

Amit érzékeltem és már akkor is felismertem az az volt, hogy Schiffer határt sért – retorikájából, logikájából, politikai következtetéseiből, valamint a kérdező, Kálmán Olga reakcióiból az rajzolódott ki, hogy a tanult reflexek ellenében beszél, miközben a riporter a reflexeket kéri számon.

Nem ismertem akkor még a szalonokkal és a körúti értelmiséggel kapcsolatos részben túlzó, részben valóságon alapuló kritikákat, de világos volt, hogy valami ilyesmiről lehet szó – a tét a biztonságos belterj felől a szélesebb társadalom kérdéseihez való fordulás.

Berecz Valter Kálmán Olga az ATV stúdiójában 2015-ben.

Tehát ellentétben egyébként néhány rendkívül szórakoztató elemzés következtetéseivel, nem Kálmán Olga sértett határt. Sőt, szerintem az is véleményes, amit sokan tanulságként levontak és Kálmán szemére hányták, miszerint kilépett a riporteri szerepkörből. Én ennél megengedőbb vagyok azzal kapcsolatban, hogy mennyiben vállalhat fel politikai véleményt egy újságíró, és azt hiszem, tíz évvel később, egy sokkal zajosabb, megváltozott médiatérben ez már kevésbé vetődne fel kritikaként. Többféle újságírói szerepfelfogás van, igaz, Kálmán Olga ebben a beszélgetésben a saját megszokott riporteri karakteréhez képest élesebben lépett fel. Ám ez, vagy akár az, hogy stílusában mennyire volt személyeskedő, sokkal kevésbé lényeges kérdés, mint az, hogy ebben a politikai vitában hosszú távon melyiküket igazolta az idő.

Ez az Egyenes Beszéd-interjú az azóta eltelt választások bármelyike után lemehetett volna a TV-ben, az emlékmű pedig behelyettesíthető lenne valamely szabadon választott üggyel, ami alapvetően tömegek életét nem érinti, de a magellenzékiek és az értelmiség hergelésére kiválóan alkalmas. Az ellenzék reflexei és az impulzusellenzéki értelmiség elvárásai ugyanis nem, vagy csak nagyon kis részben változtak. Pont a ‘22-es választás után voltak olyan szólamok, amelyek ennek meghaladását kísérelték meg: például Ungár Péter látványosan igyekszik azóta is átmenteni valamit ebből a korábbi schifferi retorikából, de ez már sokkal inkább egy médiapolitizálási keretben értelmezhető, nem a mindennapi politikai cselekvés szintjén.

Kováts Eszter 2023 októberében írt cikket a Válasz Online-ra egy német kutatás kapcsán, miszerint a német társadalomban sokkal több a konszenzus, mint amennyire azt gondolnánk. Utalt arra, hogy ebben a szellemben lenne érdemes vizsgálni az Orbán-rendszert is: nem biztos, hogy olyan erős a polarizáció, mint ahogy azt látjuk, sőt lehet, hogy adott kérdésekben, nemcsak arról van szó, hogy a média felerősíti a törésvonalakat, hanem olykor meg is teremti azokat.

Az elmúlt tíz évben sok minden megváltozott – Schiffer és az LMP nem tudták újrarajzolni a társadalmi törésvonalakat, Schiffer visszavonult a hivatásos politikától, közértelmiségiként pedig megszólalásait más súllyal és céllal kell értelmeznünk. Ha drámaian akarnék fogalmazni, Schiffer ezt a küzdelmet feladta.

Kálmán Olga politikus lett, és jó kérdés, hogy egyetért-e egykori önmagával.

Mindenesetre 2014. április 8-án egy olyan vita folyt az Egyenes Beszéd stúdiójában, ami nem a magyar újságírásról, hanem a magyar politikacsinálásról szólt, és sajnos a mai napig érvényes: a magyar balos-liberális tábor legégetőbb kérdéseit mutatta fel esszenciaként.

Boldog 10. születésnapot kívánok hazánk sorskérdéseinek!

A szerző költő, a Partizán szerkesztője

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik