Feltűnő a testén ez a sok tetoválás.
Tetszenek?
Illenek magához, azt hiszem.
Ez a foglalkozásom is. Tetoválószalonom van Németországban. Ott is élek már hat éve.
És jól él?
Minden valóra vált, amit valaha megálmodtam. Igen, jómódban élek kint a munkámból, a város legminőségibb szalonjának tartják az enyémet. Rengeteget dolgoztam érte, hogy így legyen. Büszke is vagyok rá.
És mi hozta most Budapestre?
Felveszünk itt néhány zenei klipet. Rapper vagyok, Leon név alatt dolgozom.
Igen, ezt tudom. Láttam néhány darabot belőlük a neten. Meg kell mondanom, hogy méregerősek, de hitelesek a szövegei. A klipeket is nagyon profinak találom…
Tényleg hatottak magára? Komolyan?
Komolyan. Miért kérdezi ezt ilyen kétkedve?
Mert én egy éve, amióta ezt a műfajt csinálom, az életemet próbálom kirappelni magamból. Most már nem ütök, mint régebben, hanem rappelek. És, tetszik tudni, néha nehéz elhinnem, hogy ez az én kis életem tényleg másokat is megfoghat. Engem mindenesetre gyógyít egy kicsit. Azt hiszem.
Nem is értem egészen, hogy tarthat ki ilyen intenzíven ez az indulat magában még most is, amikor akár elégedett is lehetne a sorsával, nem?
Nagyjából az is vagyok. Miután végigéheztem, végigbalhéztam a gyerek- meg a fiatalkoromat, csóró, piti bűnöző voltam, börtönből börtönbe kerültem, most besétálok egy németországi autószalonba, és rámutatok egy Audi S8-ra: ezt kérem! Megtehetem. A feleségemmel szép, tágas házban élünk Hannovertől nem messze. Tíz éve vagyunk együtt, szeretjük egymást, most jön a baba. A szakmámban megbecsülnek, ezt mind elértem. Igen, lehetnék elégedett magammal.
Akkor belevágunk?
Vágjunk bele.
Anya csak egy van
Jocónak – Horváth Józsefnek – is csak egy volt. Viszont apja öt is akadt. A hat gyerekből csak ő meg a húga voltak édestestvérek, négyen különböző apáktól születtek. Ezek a férfiak hosszabb-rövidebb ideig velük éltek, sűrűn váltották egymást abban a házban, és mindig hátrahagytak egy újabb kistesót. A szülőapjára, aki időnként péppé verte az anyját, alig emlékszik. A következő ugyanezt csinálta az összes gyerekkel, de valamiért Jocót gyűlölte a legjobban közülük. Az anya olykor a védelmükre kelt, de többnyire csak nézte a kínzásokat.
Mást se láttam: az egyik az anyámat üti-vágja, a másik engem, van amelyiket már én vertem meg nagyon, a harmadik a bátyámmal akaszkodott össze, minden apával volt valami.
Alkalmi napszámból, családi pótlékból élt a család, amióta csak az eszét tudja. A fridzsider örökké üres volt. Mindez egy hajdúsági kis falu szélén történt, annyira a szélén, hogy a kapujuk előtt már a kukoricaföldek kezdődtek. Nem volt az rossz, el lehetett bújni benne, ha kellett. Az iskola félórányi gyaloglásra esett. Jocó kiugróan tehetséges gyerek volt mindenféle sportágban, a labdával kelt és feküdt, azt ölelgette, azzal dekázott még az iskolába menet is. De kitűnt a rajzkészségével is.
Kilenc–tízéves lehetett, amikor megszabadultak ettől a brutális nevelőapától. Nem is akárhogyan.
Arra lettem figyelmes, hogy ül a széken, és egy ollóval szépen vagdossa kifelé a családi fényképekből a saját arcmását. Mit akarhat ezzel? Aztán fogott egy erős kötelet, és elindult a kukoricás felé. Kíváncsi voltam, titokban utána surrantam, hogy kicsit távolabbról meglessem, mit művel. Nem vette észre, hogy követem. A kukoricásból néztem végig, ahogy feltekeri a kötelet egy faágra, hurkot csinál a nyaka köré, és aztán már csak azt láttam, hogy rángatódzik a teste. Szépen hazamentem, elmondtam anyámnak, ő csak legyintett: hülyeségeket beszél a gyerek. Hát, jól van. Kimentem focizni. Gyűlöltem azt az embert.
És nemsokára beköltözött a következő élettárs, majd jött a következő kistestvér. De a helyzet nem változott.
Jocó hamar megtanult ütni. Jó nagyokat, erőseket. Ha úgy érezte, hogy támadják vagy akárcsak támadni készülnek, ha másvalaki előbb veszi el azt, ami szerinte neki járna, egyáltalán, ha úgy gondolta, igazságtalanság történik – már hasadt is a bőr és roppant a csont. Őt senki ne nézze csicskának! Majd rendet csinál a világban! Legalább a sajátjában megmutatja, hol van a helye. Valami ilyesmi hajtotta.
Ebből aztán sok baja lett. Például a középiskolában. Merthogy a jó eszű fiú a tanárai unszolására jelentkezett a rendészeti szakközépiskolába Berettyóújfaluba, és fel is vették. Épp a rendészetibe. Ott tanult meg karatézni, ő volt benne a legjobb az egész iskolában. Egyre szebben rajzolt, más tárgyakból is egész jól teljesített. De a nyugtalansága és a zsigeri agresszivitása ettől még nem múlt el. Szerette, ha figyelnek rá. A kollégiumban, ahol hétközben lakott, a negyedikesek szerették csicskáztatni a fiatalabbakat: Na gyerünk, csináld meg az ágyamat! Hozzál cigit! „Én meg mindig kiálltam magamért. Akár egy nagy bunyó árán is. Persze, sokszor engem is félig agyonvertek.”
És akkor jött Zsuzsa néni, a szociális munkás, aki pártfogásába vette. Rengeteget beszélgetett vele, ő volt az, aki a legtöbbet tudta róla. Azt is elintézte, hogy már a hétvégeken se kelljen hazamennie. Attól kezdve egy befogadó családnál lakott. A helyzet normalizálódni látszott, kezdte megszokni, hogy van ilyen is: kedvesség, rendes főtt étel, terített asztal, törődés. Az iskolai jegyei is egyre jobbak lettek, ám ez nem tartott sokáig. Az egyik hétvégén meglátogatta a családját. Látta, hogy semmi se változott: kosz, éhező kisgyerekek, üvöltözés, üres hűtő, víz és villany kikapcsolva. Ettől iszonyúan elszégyellte magát. Hogy ő meleg szobában, terített asztal mellett vacsorázik minden nap, közben az övéi ilyen nyomorban élnek. Úgy érezte, a kistestvérei is árulónak tartják. Az anyja pedig addig járt a hatóságok nyakára, amíg visszaszerezte őt.
Szeretetből tette? Netán bosszúvágyból? Hogy gondoskodjon helyette a kicsikről? Miért? Erre Jocónak sem volt válasza, egy kamasznak oda kell mennie, ahová teszik. Az anya még azt is megígérte a hatóságnak, hogy befizeti az elmaradt számlákat, és visszakapcsoltatja a házukba a közműveket. Mert ez feltétel volt.
Ha nem jön be az osztályba az a vérbunkó negyedikes szkínhed, és nem járatja ott a száját, akkor sok minden másként alakulhatott volna. De az csak nyomta a provokáló szövegét, Jocónak meg sikerült egy jókora horgost odacsapni neki. A srác kiköpte két fogát, aztán távozott a véres szájával együtt. Jocót pedig kidobták az iskolából. A tanulásnak annyi. „És akkor én megvadultam. Beleőrültem abba, hogy nekem itt volt a lehetőségem kitörni, de vissza lettem rántva.”
Hogy érti, hogy megvadult?
Úgy, hogyha lúd, akkor már legyen kövér.
Azaz?
Azaz kiskölyökként bekerültem a debreceni éjszaki életbe. Odacsapódtam egy bandához, együtt lógtunk mindenhol. Egy idősebb nagyfiú volt a főnök. De tessék elhinni, annyira jó érzés volt, hogy az ember tartozik valahová. Pénzt is szereztünk.
Szereztek?
Igen, de nem voltunk válogatósak. Lopás, rablás, ami belefér. Mert, ha nem adta oda szépen a telóját vagy a tárcáját, akkor kénytelenek voltunk kicsit testileg megfenyíteni. És elvettük a másiktól, amit akartunk. A bandavezér még dílerkedett is.
Maga mit csinált a pénzzel?
Az első dolgom mindig az volt, hogy bevásároltam a Tescóban. Sok-sok kaját a testvéreimnek. Mert azt nem tűrhettem, hogy a kisebbek éhezzenek. Ez volt mindig az első.
Sose buktak le?
De igen, elég hamar. Egy rohadt, vacak cédén, az egyik társunk azt lopta egy boltban. Biztonsági őr, rendőrség, és hamar kiderültek az előző ügyeink is. Így kerültem be a javítóba.
Nehézfiúk, vándorcirkusz, börtön
Ott sem lett belőle csicska. Rajz, pingpong, röplabda, foci, minden versenyt megnyert. Ez nagy tekintélyt szerzett neki.
A nevelők később rábízták a kicsiket, egyfajta segédnevelő lett, felolvasott nekik, foglalkozott velük, végül is nem volt rossz hely az a javító, ha már az ember kiharcolta a maga helyét. De azt már nem tudta elnézni, amikor egyszer egy nagyfiú megpróbált megkínozni egy kisebbet. Gondolkodás nélkül lendült az ökle, kocsonyára verte a fazon képét.
Jött a büntetőeljárás, majd a fiatalkorúak börtöne Tökölön. A legbrutálisabb hely a világon.
Ott aztán tényleg csak a farkastörvények számítanak. Volt köztünk néhány kegyetlen gyilkos is, például én egy ideig a Baltással voltam egy zárkában, később a Kokadi Rémmel, aki egy idős házaspárt ölt meg brutálisan. Vagy a Gyilok Gabi, aki összekötözött két nőt, arccal egymással szemben, és a vízbe dobta őket. Ezek, mivel tudták, hogy nincs semmi veszítenivalójuk, a börtönön belül is életveszélyes figurák maradtak. Tetszik tudni, aki Tökölön nem állt ki magáért, azt naponta megerőszakolták, megkéselték vagy kis híján agyonverték. Csak az marad talpon, aki tud ütni, és van vér a pucájában – őt idővel békén hagyják. Nekem ez másfél, kőkemény hónapomba került.
Mikor Jocó 19 évesen, egy bő évnyi, számtalan balhéval terhelt börtönlét után kiszabadult a pokolból, tele volt álmokkal és célokkal. Egy tisztességes, új életről álmodott – pénzről, autókról meg egy szép szerelemről. „Nagyon akartam végre élni, és tudtam már, mit nem szabad.”
De ezt az új, szép életet valahogy el kell kezdeni. És hirtelenjében nem adódott más, mint egy vándorcirkusz. Így hát odacsapódott egy országjáró társulathoz – mindenesnek. Segédkezett a sátrak felállításában és bontásában, etette az állatokat, szerelte az állványokat. „Két totál alkesszal együtt csináltam ezt a munkát, és olyankor se bántottam őket, amikor kigúnyoltak azért, hogy én csak tejet iszom.”
Jocó a tejet szerette, a cigifüstöt meg utálta. Jól van, de – ingyen tej ide vagy oda –, ha két hónapon át nem kapja meg az ember a fizetését, elgondolkodik. Ott kellett hagyni azt a kócerájt.
Aztán némi tengődés után történt valami. Jocó szerelmes lett. A lánnyal egy házibuliban találkozott, kölcsönösen lobbant fel bennük a nagy érzés. Hát mégis csak létezik megváltás? Úgy látszik, létezik. Most már tartozik végre valahová! Valakikhez. A lány szüleinek a házában kaptak egy szobát, izgatottan tervezték a közös életüket. Egy Tescóban helyezkedett el takarítónak, és amikor átnyújtotta nekik az első fizetését, a teljes 73 ezer forintot, nem volt nála boldogabb ember.
És Jocóból jófiú lett. Rendesen betagozódott a rendesek társadalmába. „Nagyon boldog voltam, le tudtam volna így élni az életem. A párom, a mindenem, a legjobb barátom, kell-e egy embernek ennél több, tessék megmondani őszintén?”
Idővel mégis úgy érezte, mintha elkezdene hűlni körülötte a levegő. A szülők morgolódtak: pont egy ilyen csóróval kell magad összekötni – hányták a lányuk szemére. Hétvégente megint eljárt napszámba, hogy több pénzt tudjon hazaadni. De annak a szép nyugalomnak lassan vége lett. Válassz, mondta végül a lánynak: vagy a szüleid, vagy én! „Jó, elmegyek veled, de csak akkor, ha Pestre viszel engem valami rendes, szép albérletbe” – mondta a lány.
Az kizárt.
Jocó bőgni tudott volna a boldogságtól.
Úgy döntött, hogy mégis megpróbálja azt a Pestet. Megteremti maguknak azt a csodaszép albérletre valót, amihez a párja úgy ragaszkodott. Hogy hogyan, arról fogalma se volt. Csak ment, mint a tank, húzta maga után elszántan a gurulós bőröndjét. Majd csak sikerül valahogy. Jó darabig csak csövezett. Bőröndből élt, tetkószalonokban, szoláriumokban mutogatta a rajzait, hogy azok alapján alkalmazzák, segédnek, asszisztensnek, akárminek. Mert ezt találta ki: ő a két kezének az ügyességéből fog egzisztenciát teremteni maguknak. Csak hát ez nem könnyű, ha az embernek nincs makulátlan erkölcsi bizonyítványa.
Aztán feladta. Az utolsó pénzéből megvette a debreceni vonatjegyet, fel is szállt. A szerelvény még nem indult el, amikor megcsörrent a telefonja. Az egyik, korábban felkeresett szolárium tulajdonosa, egy török férfi hívta, azt kérdezte, tudnának-e beszélni, merthogy tetszenek neki a rajzai.
És akkor az utolsó pillanatban leugrott arról a vonatról a bőröndjével együtt.
A csávót Tominak hívták, régóta itt élt, tökéletesen beszélt magyarul, volt neki egy szalonja meg egy kutyakozmetikája is. Ez az ember felkarolt engem. Adott nekem szállást a kozmetikája alagsorában, dolgoztam nála, sok mindenre kitanított. Ki is okosított. Közben megszületett a fiam, én meg boldog voltam, hogy talán még egy–két év, és meglesz a pénz a pesti albérletre. Szépen be is fogom rendezni magunknak. Tévé, internet, modern konyha, minden. Újra együtt leszünk. Máson se járt az eszem. Csak a szerelmemen meg a gyerekünkön.
Aztán mégsem így történt.
Mert van az úgy, hogy az embert kísérti a fránya múltja, bárhogy is szeretné lerázni vagy eltemetni azt. Tapad hozzá, mint egy pióca. Jocónak volt egy folyamatban lévő ügye még Tökölről. A börtönbéli brutális balhék, véres bunyók egyike, ami miatt annak idején visszaesőként elítélték. Sejtette, hogy előbb-utóbb megjön a behívója. Meg is érkezett. Pesten érte utol, pont akkor, amikor már olyan reményteljesen kezdte volna építeni azt a szép életét. És mivel időközben már nagykorú lett, ez már a felnőtt börtönt jelentette. Egy bő évre.
Vége lett mindennek.
Egy darabig még csurdogáltak a párja levelei, aztán már egyáltalán nem. Ettől teljesen befeszült. Mi lehet velük? Aztán megtudta: a lány összeállt egy másik férfival, lelépett a gyerekkel együtt.
Ezt az anyám mondta el, amikor engedélyt kaptam, hogy felhívjam őt telefonon. Mikor meghallottam, egyetlen csapással ledurrantottam a készüléket a falról, két ököllel verni kezdtem a helyét, a többiek meglöktek, az első fogolytársat, aki le akart fogni, megütöttem, őrjöngtem, mire rám szaladt a készenlét, és azonnal gyászba húztak, vagyis magánzárkába raktak. Mikor az elkülönítőben kicsit lecsillapodtam, csak a hatalmas üresség volt bennem, mintha már meghaltam volna. Se érezni, se ütni nem akartam már. Nem volt már válaszom semmire. Gyűlöltem magamat és a világot Semmi értelmét se láttam, hogy tovább éljek.
És akkor Jocó kötelet csavart egy lepedőből, és azt csinálta, amit hajdan, tízéves korában a kukoricásból leskelődve a nevelőapjától látott. De nem sikerült. Az a silány, ócska börtönlepedő elszakadt a súlyától, és ő arccal a cella betonjára esett. Még ebben is lúzer!
Aztán később a börtönpapoktól kapott egy Bibliát. Amíg azt lapozgatta, legalább átmenetileg nem égette annyira a fájdalom.
Mikor kiszabadult, erős fogadalmat tett. Soha többé nem enged magához közel egyetlen nőt sem. „Az összes nő büdös kurva, gyűlöli őket egytől-egyig. Nem fogok nőt szeretni.”
Jocó a nagyvilágban
Egy munkaerő-kölcsönző cégen keresztül Angliába szerződött. Keményen dolgozott, kezdett pénze lenni, amiből akkurátusan félre is tett. Angolul is megtanult, még őt is meglepte, mennyire ragad rá a nyelv. Még csak 22 éves, vannak képességei, most az egyszer frankón győznie kell! Muszáj.
Hazatérve tovább készült: gyakorolta a tetováló szakmát. Profi portfóliót is csináltatott a rajzaiból. Kezdett gyógyulni kicsit.
A sors úgy akarta, hogy ekkor találkozzon egy nővel, akit – híven a fogadalmához – sokáig nem engedett közel magához.
Piszkosul, cudarul bántam vele, gyötörtem, nem akartam szeretni. Iszonyú nehéz lehetett neki. De hitt bennem, és ezért mindent elviselt. Bízott bennem. Pont bennem!
Ez vadonatúj volt Jocó számára. Mármint a bizalom, és az, hogy valaki ennyire tudja szeretni őt. Két évbe is beletelt, míg maga is elhitte, hogy létezik ilyen. És akkor – életében először – biztonságban érezte magát. Mint akit megölelt végre a sors. A nő mellett – általa – gyógyult meg. Ő lett később a felesége.
De hátra volt még egy nagy dobás. Hat évvel ezelőtt, 28 éves korában úgy érezte, eljött az idő: fogta a párját és kiköltöztek Németországba. Nem egyszerűen szerencsét próbálni, hanem életet teremteni.
Asszisztens, mindenes lett, a legelején még magyar tulajdonú szalonokban. Megpróbált mindent ellesni, ami a szakmához kell. Meg azt is, amit majd tilos csinálnia, ha egyszer saját üzlete lesz. Aztán egy német szalonban folytatta a felkészülést. Haladt szépen előre, pontosan tudta, mi a célja, amire keményen spórolt is.
A koronavírus kellős közepén lett meg az üzletem egy olyan városban, ahol 28 másik szalon is működik. Szóval nagyon kockázatos vállalkozásnak indult. Az elmúlt két és fél évben, amióta vagyunk, 34 versenyt nyertem meg, és már nyolc alkalmazott dolgozik nekem. Kínosan ügyelünk az extra minőségi munkára meg a személyre szabott figyelemre. Messziről is érkeznek hozzánk a vendégek.
Híresek lettek?
Nagyon.
Említette, hogy nemsokára jön a kisbabájuk.
Igen, nagyon várjuk.
Akkor tényleg révbe ért, úgy tűnik. Olyan ez, mint egy mese a rosszról, ami jóra fordul.
Lehet. Már nem tudnék bántani senkit. Lecsendesültem, megnyugodtam.
Akkor meg mitől ez a dühödt rappelés?
Úgy látszik, mégis csak maradt bennem valami. Ebben a nagy nyugalomban előjön bennem a sok régi szarság.
A klipjeiben a Leon nevet használja. Miért?
A fiamat hívják így. Már 14 éves. Tartjuk a kapcsolatot, nagyon szeretem őt.
Jocónak küldetése is van. Ő találta ki és kezdte intézni az egészet. Felvette a kapcsolatot különböző alapítványokkal, javítókkal, hogy elmesélje a történetét azoknak, akik hasonló sorból jöttek, mint ő. Tavaly a debreceni javítóintézetben járt, idén egy gyermekotthonban. Börtönökbe is készül előadást tartani. Vagy nevezzük inkább tanúságtételnek.
Kapok ettől sokat én is. Az Audit, a házat, a jó cuccokat hamar meg lehet szokni, de azokat az érdeklődő szemeket soha. Nagy boldogság ez nekem.
