Kezdjük a Heti Hetessel.
Miért azzal?
Mert pár éve azon szomorkodott a Klubrádióban, hogy a könnyű műfajban, a Mokkában és a Heti Hetesben ért a csúcsra, ahelyett, hogy szépíróként futott volna be karriert.
Nem emlékszem, de hát annyi interjút készítenek velem… Egyébként a Heti Hetesnek az a története, hogy 1999 nyarán telefonált Csiszár Jenő, hogy az RTL műsorvezetőnek hívja egy német licenc műsorba, csupa híres emberrel lenne együtt, és egykori tanítványként tanácsot kér tőlem, a mesterétől, hogy vállalja-e. Mondtam, ha megfizetik, menjen, legföljebb, ha nem tetszik, otthagyja. És ment. Én akkoriban Betlen Jánossal felváltva vezettem késő esti háttérműsort a királyi tévében, de egyre elviselhetetlenebb lett a közmédia, ezért továbbálltam az RTL-hez, egy német licenc alapján induló jogi show-műsort bíztak rám. És hogy promotálják a csatorna új arcát, beültettek a Heti Hetesbe. Egyszeri vendégnek szántak, de ott ragadtam.
Felemás érzéseim voltak: mégiscsak könyveket írtam, egyetemen tanítottam, ez meg egy szar bulvár. Viszont kézbe adtak adásonként kétszázötvenezer forintot, az havi egymillió.
Ráadásul rengeteget hakniztunk, Gálvölgyi és Hernádi nem jött, mert színházban játszottak, maradt Verebes, Bajor Imi, Farkasházy meg én. Ők mind gyakorlott haknisok, imádták, én viszont utáltam, hiszen az egyetemen is szégyellem magam, ha ugyanazt mondom az új évfolyamnak, mint a réginek tizenkét hónappal korábban, turnéban meg heti háromszor-négyszer ugyanazok a poénok pörögtek. Amikor a finisben Verebes századszor adta elő azt az anekdotát, hogy előadás után pisil a menő színész, mellé áll János bácsi, ránéz, hogy á, maga az, jó napot, én Kovács vagyok, és kezet nyújt, na, ezt nem bírtam idegekkel. Az utazás különösen fárasztott, annak ellenére, hogy tudtam pihenni a kocsiban. Én mindig úgy veszek autót, hogy viszem a kispárnámat, befekszem a hátsó ülésre, hogy tudok-e ott aludni. Ezer éve sofőrrel járok, így útközben lehetett pihenni, telefonálgatni, készülni az egyetemi órámra, újraolvasni a jegyzeteimet.
Öt év után távozott a Heti Hetesből meg a csatornától is, és a TV2 Mokkájába igazolt. Nem volt fura, hogy amíg az RTL-nél hétről hétre politikusokat hülyézett, röhögött rajtuk és kiröhögtette mindet, a váltás után egyszeriben interjúzta őket?
Olyan a világon nincs, hogy valaki a televízióban az egyik műsorban véleményt, a másikban híreket mond, nyilván kommentár nélkül. Bár utóbbiról Németh Balázs bebizonyította, hogy manapság mégiscsak lehetséges. Szóval amikor megkeresett a TV2, azt hittem, rosszul hallok, de azt mondták, nincs ezzel baj, nem érdekes. Nem érdekes! Ebben az országban semmi nem érdekes.
Ennél hülyébb ország a világon nincs. Komolyan. Ami itt folyik, az vicc.
Ennek a viccnek ön mondta be a poénját azzal, hogy elvállalta a Mokkát, nem?
De.
Miért?
Mert úgy voltam vele, ha ezek ennyire hülyék, mit huzakodjak velük. Havi négymillióért hajlandó voltam bohóckodni.
Négy?
Annyi. Nem mintha rászorultam volna. Amúgy azzal a feltétellel vállaltam el a Mokkát, hogy visszajárhatok a Heti Hetesbe. De az RTL-nek már nem kellettem, leárulóztak, és csak kivételes alkalmakon hívtak, például Bajor Imi halálakor.
Már az átigazolás előtt is kitiltották egyszer az RTL-ből.
Méghozzá örökre. Az is nagyon Magyarország. Hatalmas csinnadrattával indult a TV2 valóságshow-ja, a Big Brother. Ami nem mellesleg sehol a világon nem bukott meg, csak itt, de ezt akkor még nem lehetett tudni. Én még az RTL-nél voltam, nem is tudom, épp melyik műsort csináltam, és felhívtak a TV2-től, hogy a Big Brother minden kiesőjének lehet egy kívánsága, és az elsőként kieső kislány leghőbb vágya találkozni velem. Mondom: tényleg ez a vágya? Mondják, hogy igen. Mit kell csinálni? Hát csak bemenni, peregnek a dobok, puszi, puszi, és a kislány boldog. És ez mennyi idő? Öt perc. Rendben. Mentem, pergés, puszi, kész, mire kiértem a stúdióból, el is felejtettem az egészet. Másnap az RTL-es Árpa Attila berendelt kihallgatásra, és a vésztörvényszéke előtt nekem szegezte a kérdést, tudok-e arról, hogy élethalálharc zajlik a két nagy kereskedelmi tévé között, és az RTL épp elindítja a maga valóságshowját, a Való Világot. Mondtam: fingom nincs róla. Mire Árpa: oké, de akkor is örök életre ki vagy tiltva, mert hadihelyzetben cserbenhagytad a téged pátyolgató csatornát. Na de, könyörgöm, öt perc, és ennek a lánynak ez volt az álma, és még pénzt se kaptam. Nem! Vége! Örökre! Persze nem telt el két hét, telefonált az Árpa, hogy vissza kéne menni, mert elkészült a Való Világ villa, jön rengeteg újságíró, stáb, minden, és néhány RTL-esnek bent kéne bóklászni a díszletben. Mondom magamban: ezek szerint Magyarországon az örökre se tart tovább két hétnél. Kérdem: mennyi a pénz? Megmondta. Jól hangzott. Megjelentem, ott volt Kovács Kokó, a bokszoló, Marsi Anikó műsorvezető, Pokrivtsák Mónika szintén műsorvezető, valamint Barta Sylvia időjós. Azzal hajtottak minket a kertbe, hogy tele a fridzsider. Eszünk, iszunk, mondom, csak kéne valamit csinálni, ha már minket néz a fél ország. De mit csináljunk? Hát, mondom, például hozzon nekem valaki egy kávét. A három nő majd’ összeverekedett, hogy ki adhasson egy feketét, beszarás. Pokrivtsák Mónika nyert. Reggelit is kértem, azt már Barta Sylvia kaparta ki magának. És következett a katasztrófa: Barta Sylvia bejelentette, hogy van nála fürdőruha, beülne a jakuzziba, mire a másik két csaj, nem hozott fürdőruhát, agyvérzést kapott. Én meg darabokra röhögtem magam. Mondom a Kokónak, hogy figyeljen már, mi is találjunk ki valamit. Azt mondja, neki semmi nem jut eszébe. Mondom: legalább szkanderezzünk! Megijedt, hogy ne már, tanár úr, maga nyolcvan kiló, én meg légsúly, ne égessen be. Mondom: ne hülyéskedjen, az utóbbi negyven évben egy kétkilós kenyeret se emeltem meg. Mire javasolta, hogy oké, szkanderezzünk, de bal kézzel, mert akkor nem olyan égés, ha lenyomom.
És? Ki győzött?
Ő. Simán. Amúgy is hagytam volna magam. Olyan ideges volt, remegett a keze. De ez most miért is érdekes?
Az érdekel, komolyan bánja-e, hogy tévézett, ahelyett, hogy regényeket, világmegváltó riportokat írt volna, mint a sokat emlegetett kedvence, a lengyel Ryszard Kapuscinski?
A legkomolyabban megbántam, hogy belevágtam a televíziós cirkuszba. Mondjuk jól szórakoztam, de így utólag, Jézus Mária, borzasztó az egész! Kizárólag írnom kellett volna. Bármit. Mindenre alkalmas lettem volna, ami írás.
A maga iskolájában kezdtem újságírást tanulni még a kilencvenes évek második felében…
És?
Tudja, mit mondott nekem, amikor már riportokat és interjúkat írtam a 168 Órába?
Már honnan a fenéből tudnám?
Azt, hogy a kutya se emlékszik a maga fiatalkori parádés cikkeire, és a Nagy Jóska cikkekre se fog emlékezni senki, értsem meg, hogy cikkeket írni marhaság, tessék bemenni a tévébe, ott a lóvé, majd maga segít. És segített is egy fontos telefonhívással.
Aztán csak eljött a hetilaptól, nem?
El. Bár ma is az az otthonom, csak már nem lakom ott, ráadásul a ház sincs meg. De oda akartam kilyukadni, hogy egy diákjának a tévé felé terelése hogyan fér össze azzal, hogy borzasztónak tartja a tévés cirkuszt?
Én meg oda akartam kilyukadni, hogy az én tehetségemmel az írásban is magasra juthattam volna.
Milyen magasra?
Végtelenül egyszerű. Elmagyarázom.
Szeptemberben egy hetet kórházban töltöttem, semmi különös, szívműtét, billentyűcsere.
Indulás előtt gondolkodtam, mit vigyek olvasni. Az e-bookomon, amit kizárólag repülőgépen olvasok, ugyanaz van fönt évek óta: Norman Mailertől A hóhér dala. Nyolcszáz oldal. Ferihegyről öt óra tíz perc a repülőút Teneriféig, a házunkig, erre tökéletes…
Van háza Tenerifén?
Miért ne lenne? Hát miért törtem magam a Nap-keltében meg a Mokkában meg mindenhol?! Szóval, minden egyes repülőúton A hóhér dalát olvasom, de a kórházba mégsem ezt vittem.
Hanem?
Mit türelmetlenkedik? Mondom. Most jelent meg a kedvencem, a tinikorától írónak készülő Bret Easton Ellis új kötete, A szilánkok. Azt vittem magammal, elképesztően jó szöveg, el is jutottam a feléig. A másik kedvencem, Truman Capote is már tizenkét évesen füzettel járkált, lejegyezte, a piaci kofa hogyan adja el a halat, a rokkant hogyan száll fel a buszra, ilyeneket. A tehetség bennem is megvan, gimnazistaként megnyertem a Magyar Rádió költészet napi versenyét, Devecseri Gábor veregette a vállam, hogy eszméletlen jó vagyok, előtte második lettem az országos középiskolai forgatókönyvíró pályázaton, ott is közölték, hogy őstehetségnek tartanak, amit mondjuk tudtam. De egyetlen pillanatig se tréningeztem magam az írói pályára. Egyébként később színdarabot is írtam. A Mozgó Világban jelent meg egyfelvonásosom, ami után azzal hívott fel Sziládi János, a Nemzeti Színház igazgatója, hogy így párbeszédet írni Spirón kívül senki nem tud, és rendelt tőlem egy darabot. Pár évvel később pedig Kerényi Imre is rendelt egyet.
Megírta mindkettőt?
Pont azt akarom mondani, hogy egyiket se.
Miért?
Így alakult. A Nemzetibe történelmi drámát kértek, beleástam magam a Napóleon-korba, de mire az írásra került a sor, beesett egy csomó rádiós és televíziós munka. Kerényi merő jóakaratból elküldött hozzám egy rendkívül kedves idős hölgyet, aki nyilván remek dramaturg volt, de nagyon nem tudtunk együttműködni, úgyhogy abból se lett semmi. A másik ugyanez. Igazság szerint olyan vagyok, mint a Peti.
Peti?
Négy unokám van, közülük kettő, a Zsófi meg a Peti Spanyolországban nevelkedett. Zsófi a Covid előtt Kanadában volt ösztöndíjas, és úgy néz ki, Peti is az lesz. Zsófi hazajött érettségizni, most itt másodéves egyetemista, Peti pedig Tenerifén jár angol iskolába, csillagásznak készül, és már most közölte, karácsonyra milyen teleszkópot akar.
Megkapja?
Persze. Na, és amikor szóba került, hogy választhat Franciaország, Németország és Kanada között, azt mondta, fogalma sincs, melyik legyen, mert „nagypapa, én teljesen életképtelen vagyok”. Mondom: ezt hogy érted? Hát úgy, hogy mindig körülötte ugráltunk, egy buszra nem tud fölszállni, mindig mindenhová autóval vittük. Tisztára, mint én. Fater és a nagymama is baromi jól keresett, ha kiejtettem a számon, hogy kérek egy versenykerékpárt, azonnal megkaptam. Magnóm is nekem volt először az osztályban. Igaz, amikor ‘67-ben Varsóban koncertezett a Rolling Stones, és tizenhat évesen jeleztem otthon, hogy mennék Lengyelországba, apám ugyan elengedett, de pénzt nem adott, javasolta, menjek el dolgozni. Végig is rakkoltam a nyarat a pesterzsébeti motoröntvénygyárban, ahol megtudtam, mi a magyarok istene.
De amúgy a seggem alá toltak mindent, nem jártam menzára, nem voltam kollégista, a nagyanyám reggeltől estig kiszolgált. Mióta pedig megnősültem, a Havasné szolgál ki.
Petike is ki van szolgálva. Ezért aztán magunkra hagyva mindketten életképtelenek lennénk. Amikor felvételiztem a Rádióba, ha nincs ott Bölcs Pista bácsi meg Kovalik Márta, akik segítettek, sose válok újságíróvá, és ha később nem barátkozom össze Tarnói Gizellával, akkor nem készítem el a mindenféle díjakat eredményező dokumentumműsorokat, és igazából nem csinálok semmit, mert én még ahhoz is hülye voltam, hogy hol kell leadni egy adásszalagot. Emlékszem, kellett egy gong a Szorító című tényleg kurva jó műsorunkhoz, és arra képtelen voltam, hogy szerezzek egy gongot, de szerencsére a Tarnói elintézte.
Onnan kanyarodtunk el, hogy íróként milyen magasra juthatott volna.
Ez a Bret Easton Ellis-regény Hollywoodról szól, és miközben olvastam, az jutott eszembe a kórházi ágyon, hogy az én képességeimmel simán lehettem volna menő forgatókönyvíró Hollywoodban.
Forgatókönyvíró Hollywoodban?
Persze. Ha nagyon leegyszerűsítem, két filmen múlott. Az egyik a Nagyítás, amit az érettségi évében láttam. A sztori közismert: egy fotós lefényképez egy szerelmespárt a parkban, aztán a laborban a nagyítás során felfedez egy holttestet a bokrok tövében. Visszamegy a parkba, ott a hulla, de mire hazaér, eltűnnek a fotók, sőt másnapra a tetemnek is nyoma vész. Bárkinek meséli, mit talált, nem hisznek neki. Aztán labda és ütő nélkül teniszező pantomimesekkel találkozik. A nem létező labda átrepül a kerítés fölött, erre a pantomimesek intenek neki, hozza vissza. Ő néz, hogy mi a faszt hozzak vissza, nincs is labda, de azért utánamegy, megfogja a nem létező labdát, visszadobja. Gyönyörű. Egy másik jelenetben a srác bemegy a Yardbirds együttes koncertjére. A klubban hatalmas tömeg, elromlik az erősítő, recseg, mire a gitáros dühében szétveri a hangszerét a dobozon, aztán a gitárnyakat behajítja a közönségbe. Durva lökdösődés, harc, a fotós srác szerzi meg a relikviát, kirohan, lerázza az üldözőjét, az utcán lassít, nézi, forgatja a gitárnyakat, aztán eldobja. Ez is fantasztikus. A másik meghatározó film az Unokafivérek, francia újhullám. Tizenöt évesen láttam az Egyetemi Színpadon, ahová bérletem volt. Annyi a történet, hogy egy csóró vidéki gyerek felköltözik Párizsba a kőgazdag, jóképű, pár évvel idősebb rokon családjához. A kedvenc jelenetemben sikeres vizsga utáni bulit rendez a gazdag kölök. Villany lekapcsolva, félmeztelen lányok, részeg kölkök hevernek, a falon preparált állatfejek, fegyverek, és egyszer csak az idióta, idősebb unokafivér beront náci rohamsisakban, kezében gyertyával, közben német katonadalt hallani, ami arról szól, hogy a baka egyedül van a lövészárokban, nem akar meghalni, és könyörög az anyjának, hogy mentse meg… Most is meghatódom rajta… Vadidegen lány ült mellettem a nézőtéren, és amikor a gyertya imbolygó fénye megvilágította a fegyvereket, a lány megfogta a kezemet és szorította, én pedig visszaszorítottam, mert mindketten féltünk. Na, és ekkor a vásznon a szomszéd szobából váratlanul benyit a csóró srác, aki épp vizsgára tanul vadul, valamit kérdezni akar az unokabátyjától, hirtelen nem érti, mi ez az egész, felkapcsolja a lámpát. És a villanyfény erejétől tizedmásodperc alatt elveszíti jelentőségét a gyertyafény, eltűntek a baljós árnyak, a meztelen mellek már csupán meztelen mellek, a rohamsisak szimpla színházi kellék, kipukkad, lelepleződik a varázslat. Ez a két film alapvetően formálta a jellememet, rávezetett arra, milyen szerepet akarok játszani az életben.
Igen, ez a pontos kifejezés: szerepet játszani az életben. Rájöttem, nem kell mindennek utánajárni, nem kell mindent kideríteni, nem kell mindig tudni, hova lett a hulla. És nem kell minden törött gitárnyakról elhinni, hogy baromi értékes. És egy nem létező labdát is simán vissza lehet dobni. Hát miért ne fogadnám el a világ leghülyébb szabályait, ha egyszer ebbe születtem bele? Szarok én az egészbe!
Na, a Mokkát is kábé ezért fogadtam el.
Mi lett volna, ha nem látja ezt a két filmet?
Akkor érettségi után sitty-sutty kimegyek Németországba, onnan tovább Amerikába, és jöhet akár a hollywoodi karrier.
Miért pont Németországba?
Gimnazista koromban az óbudai lakótelepen laktunk, közös lépcsőházban Schmitt Paliékkal, de ez mellékes. Viszont nem mellékes a Réthelyi néni, aki összebarátkozott a nagymamámmal, és mivel a Réthelyi néni mindkét fia fogorvos volt, készültek kiköltözni Nyugat-Németországba. Sokat pátyolgatott engem ez a Réthelyi néni, és mindig mondta, hogy: „Pubikám, menjen maga is Németországba!” Még annak is utánanézett, hogy a német őseim miatt néhány hét alatt elnyerem az állampolgárságot, és jó esélyem van egyetemi ösztöndíjra. De visszatérve az Unokafivérekhez: bár egyáltalán nem szerettem volna a csóró vidéki fiú szerepét eljátszani, nagyon megmaradt bennem, ahogy a felkapcsolt lámpa fénye leleplezi az unokabáty manipulációját. Azzal jöttem ki a moziból, hogy bassza meg, hát arról szól az élet hogy bedőlünk a hülyeségeknek? Egy német katonadalnak? Egy gyertyafénynek?! Hát a faszt! Fel kell kapcsolni a villanyt.
Mint egy újságíró.
Nem! Mint egy ember. Akkor még nem tudtam, hogy újságíró lesz belőlem. Úgy voltam vele, hogy nem megyek sehova, végigcsinálom azt, amibe beleszülettem. És nem mentem ki Németországba, és nem lett Hollywood.
Ideje felrajzolni Havasék családfáját.
Rajzoljuk. Újpesten születtem, de apai ágon óbudai svábok vagyunk. A nagyapámék otthon még németül beszéltek, ő maga a ferencvárosi malom főmolnára, öregségére megvakult a lisztportól. Az apja báró volt, Ferenc Jóskától kapta, kaptuk a címet, a magyar malomipar fejlesztéséért. Kábé ennyit tudni, nem többet, ugyanis a családunk eltemette a múltját, gyerekkoromban még kérdezni sem illett az ősökről. Olyan történetfoszlányokat tudok, hogy volt valami bőrgyárunk, ami apám egyik féltestvéréhez került, aki meleg volt, de erről végképp nem illett beszélni, és ez a féltestvér úgy halt meg, ahogy elég sokan ebből a szubkultúrából: felvitt magához egy alkalmi partnert, aki megölte, kifosztotta, és ennek kapcsán eltűnt a családi vagyon. Csupa rejtély. A négy nagyszülőm közül csak az anyai nagymamámat ismertem, akit imádtam. Apám elmondása szerint a másik nagymamám végtelenül vallásos volt, emiatt fater kötelezően ministrálni járt, és ha ellógta, nagyapám ebéd előtt felpofozta, majd kiszólt nagyanyámnak, hogy: Karolina, jöhet a leves! Apám a pofonok dacára zseniális kesztyűszabász lett, akkora vadbőrből, amekkorából egy átlag kesztyűszabász két pár kesztyűt szabott, ő hatot. Egy pesterzsébeti vasutas-lakótelepen laktunk, apám a szenes pincét rendezte be műhelynek. Főként síkesztyűket és lovaskesztyűket készített, amiket kicsempésztek Svájcba meg Ausztriába, dőlt a pénz. A haláláig büszkélkedett azzal, hogy az 1960-as római olimpiára ő varrta a magyar öttusázók lovaskesztyűjét. Minden reggel megivott egy kupica Portorico rumot, ezért sose vezetett, szerencsémre, ugyanis így érettségire autóskesztyűt kaptam, hozzá egy Moszkvicsot, és onnantól én fuvaroztam fatert a vidéki meccsekre.
Nyilván Újpest meccsekre.
Frászt! Fater leszarta az Újpestet. Faternak az Újpest egy semmi.
Hát akkor?
III. kerületi TTVE! A kerület pályájáról ismerem Esterházy Pétert, és Tarlós Istvánnal is ott cimboráltunk össze. Fater fiatalon a kerületben játszott jobbszélsőt, ügyes volt és gyors, beceneve Róka, ami a Rokobauerből jött, ugyanis eredetileg Rokobauerek vagyunk.
Hogyan lettek Rokobauerből Havasok?
Fater a második világháborúban fogságba esett az orosz fronton, 1947-ben talált haza negyvenkilósan. Mázli, hogy a kommunista párt megígérte a választás előtt, hogy visszahozzák a hadifoglyokat, és mivel a fater cukorgyárat épített Ukrajnában, tehát elég közel Magyarországhoz, befért az első transzportok egyikébe. Aztán itthon belépett a Magyar Kommunista Pártba, ami érthetetlen, hiszen bevonulás előtt még a katolikus legényegyletben ugrabugrált. Mivel az 1938-as népszámláláson nem vallották magukat németnek, utóbb megúsztuk a kitelepítést. Fater a kesztyűkészítés mellett a vasútnál kapott állást, alighanem a párt irányította oda, a MÁV politikai osztályán lett főakárki, olyannyira, hogy ‘56 a ferencvárosi teherpályaudvar főnökeként érte. Hétéves voltam akkor, annyira emlékszem, hogy piros-fehér-zöld karszalagos, géppisztolyos felkelők jöttek érte a lakásunkhoz, azzal vádolták, hogy az oroszok az ő felügyelete mellett rakodták ki a harckocsikat a ferencvárosi pályaudvaron. Anyám sikoltozott, fekve kapaszkodott fater lábába, csúszott a kövön, ahogy húzták apámat. Mondták, viszik agyonlőni a gurítódombnál… Tudja maga, mi az a gurítódomb?
Tudom.
Már honnan tudná?
Majd’ minden Moldova megvan. Az Akit a mozdonyfüstje megcsapott a teherpályaudvarral kezdődik. Pár hónapja olvastam újra. És Ferencvárosban jártam középiskolába, a teherpályaudvar mellé jártunk sportolni. Lefeleljek gurítódombból?
Nem kell. A lényeg, hogy fatert leszovjetbérencezték, feldobták a teherautóra, anyám hiába üvöltötte, hogy a férje a lábát se tette ki két hete, merthogy ő, mármint anyám meg a nagyanyám nem engedte, mégis vitték.
Felfoghatatlan szerencse, hogy az egyik felkelő megsajnálta fatert, mondta, hogy két gyereke van, engedjük el. Úgyhogy megálltak a Soroksári úton, jelezték faternak, menjen haza, mégse végezzük ki. És fater hazajött.
De mindezt szintén szilánkokból raktam össze, sose beszéltük meg. Ja, Havas úgy lett belőle, hogy a vasút politikai osztályán szólhattak neki, hogy Rokobauer elvtárs, ilyen fontos pozíció betöltőjénél nem szerencsés a németes név.
Miért pont Havas?
Arra több verzió él. Az egyik, hogy egy barátját Havasnak hívták. A másik, hogy felütötte a telefonkönyvet, és a Havasnál nyílt ki. S az is minden bizonnyal a Havas mellett szólt, hogy alliterál a Henrikre.
Önt nem zaklatta föl a névcsere?
Egyáltalán nem. Szeretem a Havast. Bár zsidó név, ráadásul a Henrik is az, és hát aki Havas is meg Henrik is, az nyilván zsidó. Úgyhogy, amíg nem láttak, mindenki azt hitte, zsidó vagyok. Volt, aki még utána is. De sose érdekelt, mit gondolnak, mit írnak, beszélnek rólam. Mondjuk, amikor pár éve szólt valaki, hogy hallgassam vissza a Karc FM betelefonálós műsorát, mert lezsidóztak, arra szántam időt. A fideszes Kocsis Máté faterja, Kocsis Sándor egykori MIÉP-es önkormányzati képviselő élő adásban számolt be arról, hogy olvasta a magyar királyi főügyésznek az 1920-as években megjelent, A vörös terror áldozatai című könyvében, hogy a Budapest–Debrecen vasútvonalon vöröskatonák agyonlőttek egy Havas Henrik nevű izraelita mozgóképüzem-tulajdonost. Amiből az éles szemű Kocsis levezette, hogy én is zsidó vagyok. Az különösebben nem zavarta, hogy mi a gyilkosság után három évtizeddel lettünk Havasok, és úgy néz ki az elsős bizonyítványom, hogy a Rokobauer áthúzva, és fölé írva, hogy Havas. Na, ezért betelefonált a hülyéje! Jó, legyen, ha szerinte zsidó vagyok, oké, csak azt nem tudom, muter mit szólna.
Ön jóban volt Csurka Istvánnal, a rendszerváltás utáni politikai elit legfőbb antiszemitájával. Az ő zsidózásaihoz mit szólt?
Eleinte nem is érzékeltem. Közvetlenül a rendszerváltás után a vendégem volt a Nap-kelte Kinn-padján. Beült a díszletbe, a rendező intett, hogy mehet, és mielőtt bármit kérdeztem volna, Csurka megszólalt: „Na, olvasta, mit írt tegnap a Messinger?” Néztem, mint a moziban. Az egyetemi hallgatóimnak is a fejébe vertem, hogy ugyan halál kellemetlen, ha valamit nem tudunk, de jobb rögtön bevallani, mert ha utólag derül ki, megszégyenülünk. Csurkának is azt feleltem fapofával, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Tettetett csodálkozással kérdezte: nem tudja, ki az a Messinger? Hát az a Mester Ákos eredeti neve. Megvontam a vállam, mentünk tovább. A műsor után viszont sokan basztattak, milyen marha vagyok, hogy nem értem a zsidózást, mire azt feleltem, az én családom is nevet változtatott, pedig nem vagyunk zsidók.
Hanem katolikusok. Mint a pofonos ministrálásból kiderült.
Katolikusok. Naná!
Ön is katolikus?
Mi más lennék?
Vallhatná magát ateistának. Vagy agnosztikusnak. Nem?
Na, akkor még egy sztori. Banális betegségben fiatalon meghalt a fiam felesége, én meg bementem a gyerekek sulijába, hogy figyeljenek oda rájuk. Zsófi a szentendrei református gimibe járt, nem bírtam magammal, megkérdeztem az igazgatót, nem jelent-e problémát, hogy ez egy református intézmény, míg mi katolikusok vagyunk. Kiderült, abban a körzetben a reformátusoknak gimnáziumuk van, a katolikusoknak meg általános iskolájuk, és megállapodtak, hogy a férőhelyek egyharmadát egymásnak tartják fenn. Jó. Faggattam tovább: és ha ateisták lennénk? Hát, ateistát nem vesznek fel, az menjen államiba. És ha zsidók lennénk? Akkor se vennénk fel. Mondom: azt ugye tudja, hogy a fasori evangélikus gimnáziumban olyan zsidó gyerekek pallérozódtak, mint Teller Ede és Szilárd Leó? Tudja, de a szentendrei refi szigorúbban szelektál. Mondom: ha most bekopog valaki azzal, hogy jó napot, Szilárd Leó dédunokája vagyok, szeretném ide íratni a zseni fiamat, akkor elutasítanák? El.
Mire maga?
Nyeltem egyet, eljöttem. Persze kurvára idegesített a dolog, és amikor itt, a Pozsonyi úton szembe jött velem a híresen református Mester Ákos, elmeséltem neki a történetet, kérdeztem, mit szól. Mire a Mester: Henrik, ne légy igazságtalan, mi, reformátusok olyan nyitottak vagyunk, hogy nálunk katolikus létedre is kaphatsz úrvacsorát. Szóval ki voltam segítve.
Az unoka maradt a refiben?
Persze.
Az ön ministráns édesapját a pofonokkal sikerült hozzáláncolni a katolikus anyaszentegyházhoz?
Apám felnőttként már gyűlölte a papokat, elejtett megjegyzéseiből arra következtettem, molesztálhatták ministránsként, de csak olyanokat mesélt, hogy az óbudai templomban, mise után a pap a sekrestyében kiborította az asztalra a perselypénzt, a bankókat zsebre rakta, a komolyabb címletű fémpénzeket a segéd nyúlta le, a maradékot apámék rolnizták… Tudja maga, mi az a rolnizás?
Pénzérmék címletenkénti papírgurigába tekerése.
Úgy van. És faterék példát vettek a papról meg a sekrestyéstől, rolnizás közben úgymond véletlenül a földre söpörtek pár érmét, aztán, amikor lehajoltak érte, a cipőjükbe dugták, és a lopott pénzből ruházkodtak, esetleg vásároltak egy rúd lókolbászt kenyérrel, fölmentek vele a harangtoronyba, ettek, jól érezték magukat.
Maga hisz?
Miben?
A Jóistenben.
Nem is tudom… Bonyolult.
Hatalmas aranykeresztet hord a nyakában, amit általában mélyen kigombolt inggel mutat meg a világnak. Nagy kereszt, nagy hit – hinné az ember.
Annak annyi a története, hogy Velencében vett nekem a két gyerekem és a feleségem egy apró kis keresztet, ami itthon leszakadt a nyakamból. Sajnálták, így amikor megkaptam a Táncsics Mihály-díjat, mondtam az ékszerésznek, akinél a Havasnénak szoktam venni ezt-azt, hogy csináljon nekem egy szép keresztet az elveszett helyett. Erre ezt a hatalmasat csinálta. Tudtam, hogy a zsidó barátaim hisztiznek majd, de nem érdekelt, hadd hisztizzenek.
Szóval mit is ért azalatt, hogy Havasék katolikusok?
Például azt, amit említettem is, hogy az apám orrba-szájba ministrált. Ilyesmit. A családunk a katolikus.
Nem kell hinni a Jóistent ahhoz, hogy valaki katolikusnak vallhassa magát? Elégségesek a formaságok, az aranykereszt, a megkeresztelkedés, a bérmálkozás, a templomi esküvő?
Mondom, hogy bonyolult! Volt valami hülye sorozat a Rádióban, tán azzal a címmel, hogy A rádió legendái, ahol magamfajta idősebb fószerekkel készítettek életútinterjút. Ott mondtam, hogy:
én legalább be merem vallani, hogy örülök, hogy nem vagyok se zsidó, se cigány, se mozgássérült, se alacsony, se kopasz, se meleg, hanem egy tök átlagos katolikus vagyok.
Azért örül ennek, mert így a legkényelmesebb az élet?
Hát persze! Kurva idegesítő lenne, ha társaságban arra kéne kihegyeznem magam, hogy mikor hangzik el egy zsidóvicc, egy melegvicc, mikor élcelődnek a kopaszokon vagy az alacsonyakon. Hát nem nyugisabb így élni?! Engem sose ért hátrányos megkülönböztetés. Baromi jó érzés. Amit be merek vallani. Jó, a katonaságnál a 183 centimmel mindig engem küldtek díszőrségbe, amíg a kicsiket meg a még nagyobbakat békén hagyták, de ennyi belefér. Aki azt mondja, hogy állati jó lenne cigánynak lenni, annak elment az esze. Ugyanis nem jó cigánynak lenni, ebben az országban különösen nem.
Szóval hisz?
Többször is megválaszoltam a kérdést.
Nem hallom ki a választ a sztorikból.
Akkor még egy sztori. Kamaszként sokat jártam Lengyelországba, nyilván csajozni. Tizenhat évesen együtt vonatoztam Czestochowába igyekvő zarándokokkal… Hallott maga a czestochowai szent szűzről?
A Fekete Madonna. A pálosok, a lengyelek és a Szolidaritás szimbóluma. Idehaza is van belőle hiteles másolat a sziklakápolnában. Riportoztam párat a pálosokról. Véletlenül nem olvasta valamelyiket?
Marháskodik?
Persze.
A lényeg, hogy a vonaton együtt imádkoztam a zarándokokkal. Életemben ekkor imádkoztam először. Mély benyomást tett rám. Közösséghez tartozni jó, és én ott közösséget éreztem. Ugyanez az érzés köszönt vissza, amikor II. János Pál 1991-ben Budapesten járt. Azon nyilván már kölökként elgondolkodtam, hogy vajon Isten teremtette-e a világot. Gimnáziumban minden önképzőkörben benne voltam, és sose a protestánsok, hanem a katolikusok közé ültem. Néha kis híján összepofozkodtunk, mert nekünk, katolikusoknak nem fért a fejünkbe, hogy ezek a genya protestánsok mit szórakoznak Szűz Máriával, mi bajuk a barokkal, hogy lehetnek olyan állatok, hogy mindent levernek a falról. Lényegében gyűlöltük, barbárnak tekintettük őket. Én tök komolyan vettem a vallástörténetet, előadást tartottam Aquinói Szent Tamásról, alaposan beleástam magam a tomizmusba, nem akarom oktatni magát, mindegy, a dolog lényege, hogy Aquinói Szent Tamás az első katolikus teológus, aki kimondta, hogy a természettudományos eredmények igenis összeegyeztethetők a hitelvekkel. Nyaranta, amikor jobban volt időm, elolvastam az Újszövetséget, aztán az Ószövetséget, aztán persze Engelstől A természet dialektikáját, majd németül, kiszótározva Marx Tőkéjét is. Érteni akartam a világot, pont úgy, ahogy most a csillagásznak készülő Peti unokám is érteni akarja. Jelenleg a világ teremtése izgatja, Einstein relativitáselméletét lapozgatja, és előadásokat tart a feketelyukakról a nagyanyjának meg nekem, ami minket abszolút nem érdekel, de azért fölvittük a Bükkbe megnézni az új obszervatóriumot.
Amikor kölökként elgondolkodott, hogy vajon Isten teremtette-e a világot, mire jutott? És ha most gondolkodik el rajta, mire jut?
Ez miért olyan fontos?
Mert egy újságíró élete arról szól, hogy kérdéseket tesz föl, gondolkodik és gondolkodtatja a vele szemben ülőt meg az olvasót, a nézőt, és az nem lehet, hogy közel fél évszázad újságíróskodás, egy rák, mert hogy az is volt önnek pár éve, és egy szívműtét után, hetvennégy évesen, pláne feketelyukakkal csillagászkodó unokával a háta mögött, föl ne tegye a legfontosabb kérdést, hogy mi ez az egész, mi ez a mi végességünk a végtelen időben meg a végtelen térben.
Erre már azelőtt megadtam a választ, hogy rákérdezett volna.
Mit válaszolt?
Ugye, hogy nem figyel!
Mit válaszolt?
A Nagyítást! Amiben a főhős rájön, hogy számunkra a világ nem megismerhető. Nem megismerhető! Érti? Látta azt a kurva hullát! Ott hevert a parkban. Aztán meg nem volt ott. Volt pár felvétele, aztán meg nem volt. A pantomimesek nemlétező labdával játszottak, és ő elfogadta! Az egyik pillanatban az emberéletnél többet érő gitárnyak pár perc múlva szemét. Minden és semmi. Ez az élet. A Nagyítás óta engem nem érdekel az eleje, nem érdekel a vége, és nem érdekel a végtelen. Nem foglalkozom vele. A véges érdekel: az én véges életem. Benne élek a mindennapokban, és igyekszem bizonyos erkölcsi keretek között létezni.
A haláltól fél?
Áh. Abszolút nem érdekel.
A szenvedéstől se fél?
Na, az kínos lenne.
A leépüléstől fél?
Az is elég kínos lenne. Az omegás Benkő Laciról írt könyvem úgy indul, hogy megérkezik az első interjúra, és azzal kezdi, hogy te, Henrik, én meg fogok halni. Mondom: igen? Azt feleli: ja, most is kezelésről jövök, egy órán keresztül csöpögött a… na, mondd már, nem jut eszembe… csöpög be a vénába a szer, bazmeg, azon a csövön! Nekem se jutott eszembe a kifejezés, aztán, amikor indult haza, odaszóltam neki: infúzió, Lacikám, infúzió! Röhögtünk. Más. Egy orvos ismerősöm rákos lett, szájüregi daganat, a legprofibb onkológusokkal konzultálva kiderítette, semmi esélye, viszont rettenetes, megalázó helyzeteken, állapotokon kell keresztülmennie, mire meghal. Ezért egy reggel lejárta az osztályát, megcsinálta a vizitet, aztán magára csukta az orvosi szobát, megivott fél üveg whiskyt, és beadott magának egy halálos adag inzulint. Ennyi. A családját se avatta be nemhogy a tervébe, még a betegsége tényét se osztotta meg a szeretteivel, akik máig úgy tudják, hogy halálra dolgozta magát, infarktus végzett vele. Én is csak egy közös barátunktól ismerem a történetet, de az illető megesketett, hogy sose mondom ki a kollégája nevét.
Mit gondol az eutanáziáról?
Pártolom. Adott esetben nem remegne meg a kezem, hogy beadjam magamnak az extraadag inzulint. Most, mielőtt bementem a szívműtétre, végrendelkeztem.
Nehéz volt?
Jogászként? Viccel? Rutinfeladat. De természetesen nem árulom el, mit írtam bele.
Lelkileg kérdem. Mármint hogy lelkileg megviselte-e a végrendelkezés?
Ugyan! Ez csak egy praktikus dolog. Amikor meghalt a húgom férje, és amikor meghalt a titkárnőm élettársa, láttam, micsoda galiba származik abból, ha nincs egyértelmű végrendelet. Én nem akarok galibát hátrahagyni.
Mesél még a minapi szívműtétjéről? Történt bármi érdemleges azon kívül, hogy kiolvasott egy fél könyvet?
Billentyűcsere történt. Régen az ilyennel felvágták az embert, aztán vagy megmaradt, vagy nem – erről mindjárt mesélek valamit –, ma meg már csak egy kis metszés, be a műszer, ki a műszer.
Villámgyorsan lezavarták az operációt, aztán közölték, hogy Havas úr, generálozva a szíve, a bal pitvar eddig ötven százalékkal dolgozott, most viszont ömlik a vérébe az oxigén, lehet hazamenni. Csoda! Nem véletlenül hiszek a tudományban. A magyar egészségügyben kevésbé hiszek.
Hisz a tudományban?
Abszolút! 1949-ben születtem, gondoljon bele, mit éltem végig! Nem voltunk szegények, de gyerekkoromban szalmazsákon aludtunk, a fürdőszobában külön kellett befűteni, aztán egyszer csak elérünk a nyolcvanas évekig, és a Bolgár Gyuri mutat nekem egy tenyérnyi, csillogó lemezt. Mondom: mi ez? Azt feleli, Amerikából hozta, az a neve, hogy CD. És mit tud? Momentán zene van rajta, rengeteg, de lehet rajta kép, szöveg, bármi, és ez az izé forradalmasítja a jövőt. És pár évvel később már kiröhögtük a CD-t, aztán a pendrive-ot is, ma meg felhő van és a mesterséges intelligencia gyógyít és beszédeket ír. Felfoghatatlan fejlődés, és mindez az én életem alatt. Amúgy leginkább a jogtudományban hiszek. Magam is jogot végeztem, és a jogászok szigorúan tisztelik a fogalmi apparátust. Egy jogásznak nem mindegy például, hogy birtok vagy tulajdon. Még egy olyan tudomány létezik, ahol a fogalmak nem változnak: az orvostudomány. De például a közgazdaságtanban minden héten kitalálnak valami újat, ott semmi se állandó, és van képük tudománynak nevezni magukat! Komolytalan.
Ön húsz évig egyetemen tanította a sajtóműfajok elméletét. Az tudomány?
Ha figyelt volna az óráimon, tudná, hogy minden szaktudomány a való világ jól meghatározható részével foglalkozik, fogalmi apparátusa kidolgozott, valamint tudományos egyetemi háttér áll mögötte. Vagyis az újságírás nyilvánvalóan nem tudomány. Amikor elindítottuk a kommunikáció szakot a szegedi bölcsészkaron, joggal vágták a fejünkhöz, hogy az újságírás csupán szakma, és egyetemen tudományt tanítanak, nem szakmát, aki szakmát akar, menjen ipari tanulónak, bassza meg.
Amerikában minden egyetemen tanítanak újságírást.
Pénzért. A nagynevű újságírók előadásaira ott tódulnak a diákok, és hozzák a lóvét, amiből eltarthatóak a komoly tanszékek.
Azt mondta, a magyar egészségügyben nem hisz. Miért nem?
Tudja, mi volt a vacsora? Két szelet Zalahús, fél paradicsom, két zsömle. De ne legyek igazságtalan: egyszer extra kaját kaptam, Zalahús helyett tíz deka párizsit, mondta is, aki hozta, hogy Havas úr, ez ám névre szóló menü. Eszméletlen. A másik vicces, hogy mielőtt kiengedtek, elküldtek ultrahangvizsgálatra.
Ülök a kerekesszékben, az ölemben egy defibrillátorral, ez a protokoll, belép egy baromi magas csávó civil ruhában, rám mutat, és azt üvölti: «Jól nézzék meg ezt az embert! Ez a legelvetemültebb Újpest-drukkerek egyike! Ha lázongana, hogy itt minden csempe zöld-fehér, mondják meg neki, hogy ez itt a Haller utca, ez itt Ferencváros, karnyújtásnyira a Groupama Aréna! És ha ezt követően is hisztizik, vágják ki! Érthető voltam?!»
Azután hogy elment, kérdeztem a doktornőt, ki ez az őrült. Ja, hát ő a Sanyi, a főorvos. És mit ordít, mint az állat? Ó, a Sanyi óriási Újpest-szurkoló, még az alsógatyája is lila, és minden Újpest-drukker páciensnek előadja a jelenetét. A múltkor a Nagy László kapta tőle ugyanezt. Maga tudja, ki az a Nagy László?
Ha focista, akkor Újpest.
Igen, az Újpestben balszélsőt játszott, a válogatottban viszont csak balbekket. Na de a lényeg, hogy ez a Sanyi főorvos még Nagy Lacit is kiosztotta a szívultrahangon, ahol tényleg minden zöld-fehér.
Rendes hely.
Na!
Havasként könnyebb túlélni a billentyűelégtelenséget, mintha mezei állampolgárként tolnák be az embert a szívkórházba?
Odabent már jó kezekben van, de addig el kell jutni élve. Én négy-öt éve panaszkodom fáradékonyságra, szédülésre, de senki egy sztetoszkópot nem tett a hátamra, pedig, ma már tudom, a tönkrement szívbillentyű zöreje szinte szabad füllel hallható. Senki orvos nem akadt fönn azon, hogy jóval hatvan fölött is két órát simán végigteniszeztem, de nem úgy, mint a vén hülyék, hogy csapkodnak a labda után, hanem profi edzővel, egykori bajnokkal játszottam, aki keményen megfuttatott, és egyszer csak nem ment. Amikor végre megoszthattam a kálváriámat egy kardiológussal, majd’ elájult. Azzal térítettem magához, hogy elárultam: jártam én már itt, méghozzá 1986 környékén, miután fülest kaptam az Egészségügyi Minisztériumból, hogy a szívkórházban teljes hírzárlat mellett hullanak a betegek, mint a legyek.
Az hogy volt?
A bejáratnál fegyveres őrök, én lifttel föl a főigazgatóhoz, mondja, itt bizony senki se ki, se be, merthogy egyetlen hét alatt tizenvalahány beteg halt meg, rettentő csúnyán: nyitott szívműtét során penészspóra került a szervezetükbe, és lényegében élve elrohadtak. A főigazgató nem lelte a fertőzésforrást, pedig még a takarítónők seggébe is benézetett, erre kijelentette, ha kell, szétvereti az egész házat. Távoztam. Bő egy hét múlva hív, visszamegyek, ül az íróasztal mögött, mint egy fáraómúmia, napok óta nem aludt. Mutat egy szétrohadt csövet, kérdi, sejtem-e, honnan szedték ki. Nem sejtettem. Azt mondja, minden műtét után magasnyomású vízzel és erősen maró vegyszerrel takarítanak, az viszi le a vért meg a mindent a lefolyóba. És a vegyszer szétmarta a lefolyócsövet, amit persze nem lett volna szabad szétmarnia, de hát az utolsó felújításon a magyar vállalkozó ellopta a beépítésre szánt speciális ötvözetet, sima vízcsövet rakott le, ami megadta magát, és folyamatosan szervesanyaggal áztatta a födémet, ahol gomba- és penésztenyészetek alakultak ki. Melyek ellettek volna magukban, csakhogy a műtő padlóját lerakó jugoszláv alvállalkozó spórolt a ragasztón, ami a magasnyomású vízsugárnak adta meg magát, és minden mosásnál néhány tizedmillimétert megemelkedtek, és visszazuhantak a lapok, milliárdnyi spórát pumpálva ki a levegőbe.
Nem emlékszem erre a botrányra.
Nem is emlékezhet. A megvágott anyagot azzal vittem be Csák Elemérnek, a 168 Óra akkori főszerkesztőjének, hogy tessék, itt az év riportja. Pár nap múlva telefonáltak, hogy vár az egészségügyi miniszter. Elemérrel mentem, mondta a miniszter úr, hogy remek a riport, mire Elemér rögtön jelezte, hogy dupla gázsit kapok érte, de az anyag nem mehet adásba. Kérdeztem: miért? A miniszter: Havas elvtárs, ha ezt leadják, a hozzátartozók a végén még beperlik a kórházat.
És úgy néztek rám, mintha rajtam múlna a világbéke. Nem jött le az anyag.
Sok riportját tiltották le?
Csak néhányat. De olyan is akadt, amivel rengeteget foglalkoztam, ám végül nem csináltam meg… Tudja maga, mi az az eocén?
Földtörténeti kor. És a jóvátehetetlen természeti károkat okozó magyarországi szénbányászati program névadója.
Na, én 1983 tavaszán az eocén program keretében nyitott Márkushegyen interjúztam bányászokat. Egészen durva körülmények között dolgoztak, volt járat, ahová csak kúszva lehetett eljutni. Az igazgató eldicsekedett, hogy ez a világ legmodernebb bányája, itt már csille sincs, lanovkán közlekedik a barnaszén, a biztonsági rendszer pedig pazar nyugati csúcstermék. Aztán amikor kikapcsoltam a magnót, megjegyezte, hogy sajnos nincs pénz karbantartásra, elfogytak az alkatrészek, a négy csörlőből három üzemen kívül, ha a negyedik is elromlik, leáll a kóceráj. Lement az interjú a 168 Órában, jött a nyár, irány a Rádió balatonszéplaki üdülője. Én épp a vízben a gyerekekkel, Havasné a parton napozik, szól mellette egy hordozható rádió. Egyszer csak vadul integet, hogy azonnal jöjjek, és hallom a hírekben, hogy felrobbant a márkushegyi bánya, rengeteg halott. A kurva életbe! Otthagyom a családot, bevágom magam a kocsiba, irány Márkushegy, hát mégiscsak én voltam az utolsó riporter a robbanás előtt. A helyszínen kiderül, hogy pont az a csapat veszett oda, amelyből többekkel beszélgettem. Az eléggé megrázott. Mindegy, gyászolt az ország, a hírekbe annyi került, hogy egy vihar áramszünetet okozott, leállt a szellőzőrendszer, a levegőben feldúsult a metán, és berobbant a sújtólég. Ennyi. Tíz évvel később, már túl a rendszerváltáson kaptunk Forróval egy oknyomozó műsort, az volt a Dosszié. Visszamentem Márkushegyre, megkerestem a már nyugdíjas volt igazgatót, hogy itt valami nagyon bűzlik, árulja már el, valójában miért robbant fel az a kurva bánya. Gondolkodott, gondolkodott, és kibökte, hogy a tehenészet miatt. Milyen tehenészet miatt? Elmagyarázta. Nos. Egy bánya szellőztetése úgy működik, hogy egy lyukon benyomják a levegőt, ami leviszi az oxigént, és egy másik lyukon kisöpri a folyamatosan szivárgó metánt. Csakhogy Márkushegyen, a világ úgymond legmodernebb bányájában ez nem így ment. Na de hogy jönnek ide a tehenek? Hát úgy, hogy ahonnét be kellett volna fújni a levegőt egy hatalmas ventilátorral, ott a téesz tehenészete áll, és mivel a teheneket zavarja a zaj, és a megzavart tehén kevesebb tejet ad, szó nem lehetett ventilátorról. Erre mit talált ki a magyar bányamérnök? Hát azt, hogy ha fújni nem lehet, majd szívják a túlfeléről. Kérdem a volt igazgatót, hogy az átszellőzés szempontjából mi a különbség a fújás és a szívás között. Hát az, hogy ha benyomjuk a levegőt, akkor odalent túlnyomást idézünk elő, ami préseli vissza a kőzetbe a metánt, ám ha szívjuk a levegőt, akkor esik lent a nyomás, vagyis szívja ki a kőzetből a metánt, amitől a levegőben megnő a koncentrációja. Ami persze fokozott áramoltatással a kritikus szint alatt tartható. Csakhogy a robbanás előtt jó ideje akadozott a főtranszformátor, le-leverte a biztosítékot. Ilyenkor az a menetrend, hogy a műszakvezető egy az asztalán lévő karral átkapcsol tartalékáramra, és kiküldi a villanyszerelőt a fél kilométerre lévő transzformátorállomáshoz rendezni a biztosítékot. Igen ám, de a tragikus napon balfaszkodott a műszakvezető, nem kapcsolt tartalékra, csak szólt a villanyszerelőnek, és mire az kiért, elszállt a bánya.
Ebből miért nem lett rádiós riport?
Rádiós anyagnak túl bonyolult lett volna. Amerikában dokumentumfilm készül az ilyenből, de Magyarországon lehetetlen összehozni a stábot.
Annak idején elengedett egy ekkora sztorit, az utóbbi években viszont elaprózza magát. A Nap-Kelte, a köztévé, az RTL Klub és a TV2 műsoraiban évtizedekig egyike volt az ország legnézettebb televíziósainak, de miután hat éve az ATV-vel is szakított, láthatatlan helyekre igazolt: feltűnt a Jobbik N1TV-jén, aztán egy ingyenmunkával készülő YouTube-csatornán beszélgetett hol egy tizenegyéves fiúval, hol egy visszavonult pornószínésznővel, hol egy séffel és Settenkedővel, mígnem ez az utolsó projekt is befuccsolt, miután egy sértett stábtag hazavitte a kameráját, és onnantól nem volt mivel rögzíteni a műsort. A nagy Havas miért teszi ki magát méltatlan, sufnitévés blamázsoknak?
Erre is egyszerű a válasz: nyugdíjas vagyok, untam magam, csinálni akartam valamit.
A zrikáról is az unalom tehet? Most augusztusban a partizános Kőszeg Ferenc-interjú kapcsán írta azt, hogy „ez a Gulyás Márton pont olyan aprólékosan felkészült és totálisan tehetségtelen, mint a Sanyika”. Sanyika alatt az idehaza műfajteremtő, egy korszak televíziózását fémjelző Friderikusz Sándort értette. Nem mellesleg olyan letehetségtelenezte még Frei Tamást, Náray Tamást és Hajdú Pétert. Miért?
Mert tehetségtelenek. Ez a véleményem.
És miért kell azt a véleményt közölni ország-világgal?
Miért ne?
Szeret beledurrantani a nullás lisztbe?
Ne marháskodjon már!
Szereti, ha beszélnek magáról. Azt pedig nem szereti, ha nem beszélnek.
Így is, úgy is beszélnek. Két tömegközlekedési eszközt használok: a 2-es villamost, ha a belvárosban van dolgom, és a 4-6-ost, ha a klinikához megyek a Mária utcába.
Ma a 4-6-oson utaztam, egy asszony azzal borult a nyakamba, hogy imád. Leszálltam a Jászain, jövök át a zebrán a Pozsonyi útra, ott meg egy másik nő ölelgetett, hogy ő is imád. Mindkettőnek megköszöntem a kedvességét, ugyanis kifejezetten udvariasan kezelem az ilyen helyzeteket, de igazából kurvára nem érdekel a népszerűség. Ami meg az említett tehetségtelen urakat illeti, szórakoztat, hogy a legkisebb kritikára vértanúvá avatják magukat. Imádom, hogy lépten-nyomon eljátsszák, hogy ők bizony személyiségek.
Atyaég! Miközben pusztán annyi történt, hogy olvastam egy könyvüket, megnéztem egy műsorukat, és mivel értek az íráshoz és a műsorkészítéshez, leírtam, elmondtam a véleményemet. De például az űrkutatáshoz nem szólok hozzá, mert ahhoz a családból nem én értek, hanem Peti unokám. Az űrkutatás kritikáját őrá hagyom.
Havas jobb, mint például Frei?
Viccel? Én soha senkit nem hívtam fel, hogy munkát, szerződést kérek, se rádiót, se televíziót, se könyvkiadót. Engem felkérnek, aztán vagy igent mondok, vagy nemet. Könyvek terén igent mondtam előbb az Alexandrának, aztán a Librinek, szépen megírtam, amit vállaltam, szépen kifizették, aztán jó napot. Egyszer az Ulpius vezetője is kért, hogy szerződjem hozzá. Mondom: keveset hallottam magáról, de az is rossz, mégis, hogy gondolja?! Engem?! Maga?! Az Ulpiushoz?! Jó, hát elég genya tudok lenni, az az igazság. Na, mindegy. Mondja a fickó, hogy együtt kurva sok pénzt kereshetnék. Mondom: én már most kurva sok pénzt keresek, engem pénzzel motiválni nehéz. Kérdi, van-e fogalmam, milyen példányszámban adja ki Frei Tamást, merthogy százezer fölött. Mondom: a százezer tényleg komoly, onnan tudom, hogy a kilencvenes években több könyvem is jócskán meghaladta a százezret.
Melyikek?
Például a Szeretők. Meg a Molnár Anikó. Meg a Kelemen Anna.
Melyik ment a leggyengébben?
Amit a pszichiátriáról írtam, csak negyvenezerben ment el, de az is tízszer annyi, mint más írók sikerkönyvei. De vissza az ulpiusoshoz, mondom neki: őszintén, mit akar maga tőlem? Hát hogy írjak neki olyan könyveket, mint a Frei. Mondom: miért én írjak olyanokat, mint a Frei, ha egyszer van egy Frei? Hát mert maga tud írni. Ez volt az első pont, amikor igazat kellett adjak neki. Mondja, hogy Frei elvégzett néhány írótanfolyamot, azzal ír bestsellereket. Mondom: tudom, nem túl bonyolult, páros oldalon szex, páratlanon társadalomkritika, onnan vagyok ennyire képben, mert az egyik Frei-kötetet megvetettem a titkárnőmmel, úgy kezdődik, hogy a Budapest–Belgrád vasútvonalon az étkezőkocsiban ül a célszemély, a dombtetőn mesterlövész vár a megfelelő pillanatra, és két oldalon keresztül olvasom, mennyibe kerül a büfében a sör, hány lóerős motorvonat, milyen sebességgel távozik a csőből a golyó, ilyen marhaságok. Na de amikor egy férfi meg egy nő beszélget, akkor Freinek vége, képtelen megírni egy szerelmes dialógus légkörét. Én viszont zseniálisan megírom. Mondtam is az ulpiusosnak, nem képzeli, hogy a puskagolyó sebességével tékozlom el az időmet, hagyjon engem a hülyeségével! Na, így nem lettem Ulpius-szerző. Amúgy Náray könyvét is beszereztettem a titkárnőmmel, és borzasztónak találtam. Arról pedig nem tehetek, hogy ezek a kollégák kiborulnak a kritikától. Az különösen tetszik, amikor némelyikük lehomofóboz.
Ön is lehomofóbozta magát.
Le.
Tényleg homofób?
Homofób vagyok, de küzdök ellene.
Mit jelent az magánál, hogy homofób?
Igen kellemetlen élménnyel indult a folyamat. Másodikos gimnazistaként hivatott az igazgató, az irodában ott ült két fiatalember, mondták, olvasták a diáklapban a verseimet, fantasztikus tehetségnek tartanak, meghívnak a fiatal költők társaságába, várnak ekkor meg ekkor a Múzeum Kávéházban.
Tizenhat éves pesterzsébeti gyerekként addig csak színházi előadásért jártunk be a városba a szüleimmel, de azért adott időpontban megjelentem a kávéházban, néztem, merre vannak a költők, meg is pillantottam őket a sarokban, indultam, megyek át két asztal között, hát, egyik irányból a seggemet, a másikból a tökömet fogták meg. Én úgy megijedtem, elszaladtam, meg se álltam Pesterzsébetig. Mondom, ha ez az ára, nem akarok költő lenni.
Később írtam könyvet a pornóiparról, a prostitúcióról, a pszichiátriáról, a szerencsejáték-szenvedélyről, a börtönökről, a Dunagate-ügyről, az erdélyi menekültekről, a Ceausescu-Grósz találkozóról, sorolhatnám, de egyre tologattam, hogy a melegekről is írjak. Aztán csak megpróbáltam, zseniális szakmai koncepciót dolgoztam ki hozzá, mégis totális kudarc lett a vége. Megjegyzem, ekkoriban, dacára annak, hogy tisztában voltam vele, hogy vizuálisan képtelen vagyok elfogadni a homoszexualitás látványát, még nem fogalmazódott meg bennem, hogy tán homofób vagyok.
Mi volt a zseniális koncepció?
Egy amerikai újságírótankönyv, amiből éveken át tanítottam, ismertet egy tesztet arra, hogy ha bizonytalan vagy abban, képes vagy-e elfogulatlanul megítélni egy témát, akkor tölts ki egy kérdőívet. Olyan kérdésekre kell válaszolni, hogy adott ügyben mondott-e nyilvánosan véleményt, és baráti körben tett-e ilyet, részt vett-e tüntetésen, aláírásgyűjtésben, satöbbi. Ezt továbbfejlesztve kitaláltam, hogy elhívok magamhoz két meleget, kérdezzenek tőlem a témában bármi kellemetlent, aztán töltsék ki ők a kérdőívet rólam, és egy év múltán, ha már beleástam magam a könyvbe, megismételjük a tesztet, és meglátjuk, mennyit fejlődtem, és ez is a kötet része.
Tett valaha akár nyilvánosan, akár szűk körben homofób megjegyzést?
Maga szerint? Na de ez most lényegtelen, engem az izgatott, honnan szerzek két meleget. Végül a szegedi egyetemen találtam egy párt: egy harmincas meg egy huszonéves férfi tanársegédet. Belekezdtünk a munkába, és ledöbbentett, hogy bár két intelligens faszi ült velem szemben, nem kérdeztek keményen, semmit nem furcsállottak, még akkor sem háborodtak fel, amikor fel kellett volna háborodjanak. Legalább lebasztak volna! Vagy kössenek belém! Nem! Na, kidobtam két órát az ablakon, sebaj, lezártam a társalgást. De mivel mégiscsak felvonatoztak a kedvemért, mondom, kifizetem a jegyüket. Azt felelik, nem kérik a pénzt, amúgy is hetente jönnek Pestre, ilyenkor mennek színházba, hangversenyre. Kérdem: és hol alszanak, hotelben, ismerősnél? Ó, nem, az majd éjszaka eldől, melyikük hol hajtja álomra a fejét, bulizni még együtt indulnak, de nyitott a kapcsolatuk, ki-ki keres magának alkalmi partnert. Elkerekedett a szemem, gondoltam, mégiscsak jól kezdődik ez a könyv.
Azt jelenti a maga homofóbsága, hogy viszolyog a melegektől?
Dehogy viszolygom! Amikor még a Librinek dolgoztam, ott említettem meg, hogy szívesen írnék riportkönyvet a melegekről, ők ajánlottak egy szerkesztőt, aki meghívott vacsorázni, fölmentem, ott volt az élettársa is, két férfiről beszélünk, na, társaságban életemben olyan jól nem éreztem magam, mint náluk. Érti?
Egyre kevésbé. És azt sem értem, miért engedte el a könyvtémát.
Hát akkor még egy történet. Egy kellemetlen történet. Sok éve, munka után párszor hazafuvaroztam az egyik kollégámat, aki a kocsiban egyfolytában dumált, nem értettem, miért, mígnem egyszer megfogta a combomat. Nem a tökömet, csak a combomat. Azzal, hogy folytassuk nála. Kiakadtam, hogy miért nem ezzel kezdted, akkor az első pillanatban tisztázom, hogy rossz helyen próbálkozol, ehelyett már ötödik este udvariaskodok veled, mindjárt éjfél és otthon vár a feleségem meg a gyerekek. Azóta nem annyira kedvel.
Na, és ennek mi köze a maga homofóbiájához?
Annyi, hogy az illető még a legszűkebb baráti társaságában sem vállalja fel a szexuális irányultságát. Ami gyávaság. És nincs ezzel egyedül.
A prostitúcióról szóló könyvemben szereplő egyik fiú kiment dolgozni Spanyolországba, aztán gyorsan vissza, mesélte, hogy jaj, tanár úr, tele a piac brazilokkal, hatalmas csöcsök, hatalmas farkak, labdába nem rúghattam, inkább hazajöttem, és jól tettem, mert elöntött a média.
És sorolta a közismert neveket, hogy az egyik nála tartja a magassarkú cipőjét meg a kisestélyijét meg a legyezőjét meg a tollal ékesített hajráfját, és előjátékként tangózni kell vele. Azt mondja a srác: szopunk, dugunk, tanár úr, ez rendben van, na de mi a faszért kell tangózni?!. Ja, persze ez a tangós se vállalja fel a homoszexualitását. Miért?
Mert ha felvállalná, lebuziznák az utcán, és akár a munkáját is bukná. A fél ország megveti a melegeket. De tán a kétharmad is megvan.
Na de hogy lehet végighazudni egy életet?! Akikről beszélek, zömmel többször nősültek, gyerekeik vannak, és miközben mindenki tudja körülöttük, hogy melegek, olyan cikkek jelennek meg róluk a bulvárban, hogy „elárulta élete nagy titkát”, odalapozok, és azt látom a szövegben, hogy forró tejjel issza a kávét. Maga nem érzi, hogy ez milyen kínos?!
Azt érti a saját homofóbiája alatt, hogy képtelen elviselni a meleg mimikri hazugságát?
Kábé ezt. Ha vagy valamilyen, vállald föl! Én például sose adtam elő a hűséges férjet. Miközben imádom Havasnét. Több mint ötven éve együtt vagyunk. Kevés nő csinálta volna végig velem azt, amit ő.
Gyakran emlegeti őt. És támaszkodik rá. Még az egyetemre is vitte magával segítségül: ő volt a tanulmányi osztály főnöke, agya és lelke.
Fontos nekem. Nekem erre fizikai igényem van.
Mire? Arra, hogy napi huszonnégy órában szeretve, bálványozva legyen?
Eláruljam, mire van igényem? A Bükkben voltam sorkatona, egyetlen pesti a légvédelmi rakétaalakulatnál.
Amikor nagy ritkán hazaengedtek, visszafelé éjfélkor indult a vonat a Keletiből Miskolcra. Az utolsó esték úgy teltek, hogy a szüleim a szobában nézték a tévét, én meg kint ültem a nagymamával a konyhában, alig beszéltünk, csak este nyolctól negyed tizenkettőig fogtuk egymás kezét. Az volt a lényeg, hogy fogja a kezemet, és kész. Nekem erre van igényem. Nekem erre igényem van.
Életemben kétszer sírtam, először, amikor a nagymamám meghalt, másodszor, amikor el kellett altatni a kutyámat. Ja. Kinek mi fontos. Kinek mi az igénye.
Havasné fél évszázada fogja Havas kezét.
Fogja bizony.
Szép.
Persze hogy szép.
Mit szólt Havasné, amikor azt olvasta a bulvárban, hogy Havast „szexuális zaklatás” miatt kirúgta az ATV? Vagy amikor a valóságshow-s Baukó Éva azzal állt elő, hogy Havas Henrik szexuálisan közeledett felé, és azzal fenyegette, ha nemet mond, tönkreteszi a karrierjét. Vagy amikor Molnár Anikó címlapon közölte, hogy Havas vibrátort küldött neki ajándékba.
De kurvára nincs kedvem ehhez a témához.
Hány interjúalanyát engedte el ilyen válasszal?
Jó. Csöngött a telefonom, láttam, Baukó Évike hív, kihangosítottam, hogy a titkárnőm is hallja. Következő beszélgetés. Baukó Évike: Baukó Évike vagyok. Mondom: parancsoljon. Évike: most beszéltem az ügyvédemmel, és rágalmazásért első fokon egymillió forintot kell fizetnem a tanár úrnak. Mondom: és? Évike: rájöttem, tanár úr, hogy teljesen felesleges tovább tartanom az ügyvédet, most átutalom az egymilliót. Mondom: komolyan ezért hív? Évike: azért hívom, tanár úr, hogy tessék nekem megmondani, hogy van az, hogy én kifizetek egymilliót, miközben a TV2 hírigazgatóját meg kitüntetik a parlamentben, miközben ő diktálta, mit kell mondjak magáról? Ez volt a beszélgetés. És ezt magyarázzam a Havasnénak? Dehogy magyarázom. Nem is érdekli. Soha nem is érdekelte semmi marhaság. Még az sem érdekelte, amikor Táncsics Mihály-díjat kaptam. Az se, amikor államtitkárnak neveztek ki. Pont a Baukó Évike érdekelné? Tudja, mit szokott mondani? Azt, hogy ő a mai napig azt az olajtól piszkos körmű ipari tanuló fiút szereti, aki udvarolni kezdett neki. Szóval Havasné magasról tesz a körülöttem zajló cirkuszra.
És magát felzaklatták a baukós vádak?
Nem különösebben. Sajnálom Évikét. És sajnálom Molnár Anikót is. Elrontották az életüket. Anikó jóval a róla szóló könyvem megjelenése után váratlanul becsöngetett, hogy nézzek már utána, nem jár-e neki még egy kis pénz, mert egy vasa sincs. Azonnal fölhívtam a kiadót, és kiderült, hogy kaphat még pár százezer forintot. Örült.
Hogy lett ebből vibrátor?
Az keményebb sztori. Fölhívott, hogy megivott egy fél üveg Martinit, és megőrül, ha azonnal nem megyek át hozzá, mert már mióta gondolkodik rajtam. Mondtam, ha ilyen problémái vannak, megoldjuk. Letettem, a sofőrömmel vetettem egy vibrátort, és elküldtem Anikónak, magam helyett.
Gáláns.
Szerintem is.
De vajon miért úgy állítja be ezt Molnár, hogy zaklatta őt?
Ez egy szerencsétlen lány. Kelemen Anna is az. Különböző életutak, mégis ugyanazt a rohadt, nyomorult kottát játszotta velük az élet. Anikónak kiskorában lelépett az apja, az anyja összeállt egy cigány pasassal, ezért Anikót kiközösítették az osztálytársai, vályogházban nőtt fel, először tizenhat évesen ült melegvízzel teli kádban. Behozhatatlan hátrány. Annácska rózsadombi csaj, nem mellesleg zseniális megfigyelő, és hihetetlen az öniróniája, az anyja az ORTT-nél dolgozott, az apja vegyész, ők is elváltak, amibe belereccsent a gyerek. Értékes, tehetséges, balszerencsés nők, kár értük. A faszom se haragszik rájuk.
Az ATV fő érve az volt az ön elbocsátására, hogy élő adásban megfogta egy kolléganője combját.
Pontosabban: ráhelyeztem a kezem a combjára, hogy demonstráljam az aktuális témát. Történt ez 2017 márciusában. Semmi következmény. Aztán megjelent a könyvem Vona Gáborról, aki akkor a Jobbik elnökeként Orbán egyetlen esélyes kihívójának tűnt a 2018-as választásra. A kötettel kivívtam a Fidesz haragját, de úgy voltam vele, nehogy már megmondják, kiről, miről írhatok! Persze hetvenévesen könnyen bátor az ember, ha kicsik lettek volna a gyerekek, biztos elgondolkodom, miből tartom el a családot, ha ellehetetlenítenek. Mindegy, a lényeg, hogy nem találtak rajtam más fogást, csak ezt a zaklatásos marhaságot. Hogy értse: jóval korábban Bencsikkel, Lovas Pistával meg Bayerrel kellett vitáznom valami gólyatáborban, és hallom a fellépés előtt, hogy Lovas odaszól a másik kettőnek, hogy a Henrik nem zsidó, nem volt párttag, nem volt munkásőr, mit kezdjük vele?! Vagyis ezeknek már akkor sem az érvelés, hanem a karaktergyilkosság volt a fegyverük. Akit lemészárolsz, nem járatja a pofáját. Ráadásul a kinyírásom üzenet mindenkinek, hogy mi még Havas Henriket is elgázolhatjuk, így jár, aki okoskodik. Beszédes, hogy amikor újabb kilenc hónap múltán behívott a TV2 valami női műsorba, másnap publicisztika jelent meg a kormánylapban, hogy vajon ki engedte ki a karanténból Havas Henriket. Erről volt szó! Karanténba zártak, és ott is akartak tartani. Mondjuk az is zavart, hogy a nem fideszes oldalról senki nem állt ki mellettem, itt Lipótvárosban egyedül Vásárhelyi Mária mondott annyit az utcán, hogy na, magával is jól kibasztak, Henrik, és ment tovább.
Azt is elmeséli, miért mucikámozta le élő adásban Kálmán Olgát, amikor a zaklatásos balhé miatt behívta önt a műsorába?
Ma se értem, mi a baj a mucikámozással.
A lemucikámozást követően ott, élő műsorban elmesélte, hogy Kálmán Olga még négyszemközt azt mondta magának, hogy húsz évvel korábban igazán zaklathatta volna őt is.
Tényleg ezt mondta, viccelni próbált.
Kálmán Olga a műsorban tagadta ezt.
Hát persze. Neki ez kínos volt, ráadásul a férje ott dolgozott mellette a Hír TV-ben. És persze azt feleltem, hogy hazudsz, Olga.
Ez esetben rendjén van tévében kiteregetni egy magánjellegű megjegyzést, ráadásul olyat, ami eredetileg ironikusan hangzott?
Nem én jöttem a zaklatásos témával. Ő kezdte. Jellemző, hogy adás után persze bocsánatot kért tőlem.
„Kíméletlen és esendő, magabiztos és gyenge, gyöngéd, kíméletlen és határozott. Gőgös, pökhendi, megértő és alázatos. Gyermekien öntelt és vakmerő, nem ismer határokat. Összeomlik, ha egyetlen egy valaki nem szereti, és menekül, amikor mindenki ölelni akarja. Rejtőzködik, mégsem sikerül elrejtőznie. Minden kihívást maga teremt. És nem csak saját maga számára. Győz, mert ő a győző, a legyőző. Mit győz le? Kit? Lányt és asszonyt, fiút és férfit, halált és életet. Halálos betegséget.” A 2013-ban megjelent Én vagyok című Havas önéletrajzi kötet rezüméjéből idéztem. Stimmelnek a jelzők?
Ugye nem képzeli, hogy én írok ilyeneket magamról!
Nem képzelem. Kedves szöveg. Ki írta?
Bodor Pali bácsi.
Stimmel a jellemzés?
Mit tudom én.
Mi a legfőbb tulajdonsága?
Az, hogy abszolút lehetetlen kizökkenteni a komfortzónámból.
Más, ha kórházba kerül, kiborul, én viszont érdekesnek találtam, hogy két napig meztelenül, egy szál lepedő alatt feküdtem az intenzíven, szivacsokkal és vizes törülközővel mosdattak. Ilyenben korábban nem volt részem. Ha ott nem zökkentem ki, sose fogok.
Mondjon még tulajdonságot.
Nem tudok többet.
Ki tudna?
A Havasné. Ő bármennyit. Ismer, mint a tenyerét. Van vele rég egy játékos párbeszédünk: ha alkalom adódik rá, odaszólok, hogy „édes jó Istenem, micsoda egyszerű bunyevác lány vagy te a Debrecen–Baja háromszögből!”, amire azt feleli, hogy „nekem ne beszélj, te, ipari tanuló az újpesti Munkásotthon utcából”. A vicces, hogy legelőször úgy mondta ezt, hogy nem is tudta, hogy tényleg van Újpesten Munkásotthon utca. Jut eszembe: amikor a rendszerváltás után legálissá váló prostitúcióról riportoztam, a Munkásotthon utcában találtam egy férfit, aki maga hirdette a feleségét. Akkor jártam ott. Soha máskor.
Bodor Pali bácsi szövegében ott van az is, hogy „győz, mert ő a győző, a legyőző”. Tényleg mindig győz?
Fenét. Egymagam semmire se vittem volna a nagy tehetségemmel. Ahogy említettem, még ahhoz is hülye voltam, hol kell leadni egy adásszalagot, a Tarnói intézett mindent. Aztán jött Forró Tamás a rendszerváltásnál, és megkérdezte, akarok-e gazdag lenni. Azt feleltem, igen, már ha legális körülmények közt megoldható. Forró akkoriban is a határon egyensúlyozott, de még ezen a felén. Na, de a lényeg, hogy onnantól nekem csak dolgoznom kellett, az üzletet vitte Forró, rengeteg szponzort szerzett, rengeteg pénzt kerestünk.
Grósz elvtárs és az Állami Biztosító?
Az a kedvenc történetem! Még 1988-ban indult egy műsorunk Első kézből címmel, és pont az első adás napján tárgyalt Grósz Károly, az állampárt főtitkára, a minisztertanács elnöke a szovjet kormányfővel. Előző nap felhívtam Grósz titkárnőjét, meglepetésemre bekapcsolt a főnökéhez, akivel közöltem, hogy szeretnénk, ha a megbeszélés után ebben a vadonatúj műsorban tájékoztatná a közvéleményt. Kelletlenkedett, hogy nem lesz rá ideje, mire azt mondtam, várok a folyosón, és ha kimegy pisilni, adja nekem azt a fél percet, amíg elér a mosdóig. Röhögött, beleegyezett. Megcsináltuk az interjút, és még bekapcsolt mikrofonnal kérdeztem tőle, mit szól, hogy ebben az új rádióműsorban lesznek kereskedelmi reklámok. Grósz visszakérdezett, hogy: konkrétan milyen reklámok? Mire én: hát például Állami Biztosító. Mire Grósz: „Állami Biztosító? Hát az egy jó biztosító!” És elköszöntünk. Lement az Első kézből első adása, következett a második, a közepénél járunk, reklám, és
hallom Forró hangján, hogy «ha még nem döntötték el, melyik biztosítót válasszák, hallgassanak Grósz Károlyra!», aztán Grósz hangja: «Állami Biztosító? Hát az egy jó biztosító!» Azt hittem elájulok.
Adás végén hívat a Rádió elnöke, Hárs elvtárs, hogy: „Hát normálisak maguk?! Grósz elvtárssal reklámozzák az Állami Biztosítót?! Van fogalmuk, ezért mit fogok kapni?!” Mire én: „Hárs elvtárs, én azt tanultam a jogi egyetemen, hogy régi római jogelv, hogy amit nem tilt a törvény, azt szabad. Tessék nekem megmutatni, hol van az leírva, hogy Grósz elvtárssal tilos reklámozni az Állami Biztosítót.” Elengedett. Mi pedig milliókat kerestünk ezzel az egyetlen poénnal.
Zsebbe?
Hát persze. Akkor az úgy ment. Na, de fejezzük be ezt az interjút, elfáradtam, vár az unokám.
Lehetetlen. A rendszerváltást és a politikai szerepvállalásait még csak karcoltuk.
Ne szórakozzon! Mennyi az idő?
Zanzázom maga helyett a karriert. Jó régen, még 2005-ben már interjúztunk egyszer…
Ha maga mondja.
Na, és ott, tizennyolc éve szépen összefoglaltuk, hogy a rendszerváltás előtt pozsgaysta volt, aztán MDF-szimpatizáns, aztán Antall József miniszterelnök kedvenc riportere, és bízott önben az első jobbos kormány, bízott önben az első ballib kormány, aztán az Orbán-kormány is bízott önben, olyannyira, hogy az első kettő a Magyar Rádióba hívta csúcspozícióba, a harmadiktól pedig megkapta a Táncsics-díjat…
Jól van már! Érdekel ez engem?! Mi a kérdés? Igyekezzünk!
Kérdezném 1989 októberéről, amikor a Hazafias Népfront országos tanácsának tagjaként felkerült az első szabad választáson induló Hazafias Választási Koalíció országos listájára. Kérdezném Kádárról, Pozsgayról, Antallról, Hornról, Orbánról. Aztán kérdezném Fenyő Jánosról, Gyárfás Tamásról, Forró Tamásról. Aztán kérdezném a hatnapos államtitkári beosztásról. Kérdezném a rádiós 168 Óráról. Kérdezném a már emlegetett Nap-Kelte és a Heti Hetes titkáról és felelősségéről. Kérdezném a 2017-es rövidéletű önkormányzati képviselőségről. És akkor már csak a melóslét éveiről, annak hendikepjéről és hasznáról, a tanárságról meg Újpestről és a fociról kéne kérdeznem.
Csak?
Tudom, Havas ennyiből könyvet írna, kétkötetest, nem, háromkötetest, de most elég, ha választ egyet-kettőt a témák közül, aztán engedem unokázni. Mondjuk beszélhetne kapcsolatáról Antall Józseffel és Horn Gyulával.
Jó. De először is: nem voltam pozsgaysta.
Nyilvánvalóan szimpatizált Pozsgay Imrével.
Ez igaz.
Antall?
Vele valóban rendkívül jó kapcsolatot alakítottam ki, a hatvanadik születésnapján ragaszkodott hozzá, hogy én készítsem vele a tévéinterjút. Aztán súgott egy államtitkára, hogy a miniszterelnök úr egy szűk körű ebédnél kijelentette, hogy én vagyok az élete legnagyobb csalódása. Fölfogni nem tudtam, mivel bánthattam meg. Évekkel később derült ki, hogy lehallgatták a kisgazdák parlamenti frakcióvezetői szobáját, azt a beszélgetést is, amit Torgyán Józseffel folytattam. Néhányan már tudták, hogy Antall nagybeteg, és Torgyán megkérdezte, ha ő lesz a miniszterelnök Antall halála után, vállalom-e a tájékoztatási miniszteri posztot. Én először röhögtem ahelyett, hogy kikértem volna magamnak még a feltételezést is. A felvételt lejátszották Antallnak, aki azt hitte, az ő halálán mulatok, nem Torgyán komolytalan, ízléstelen ajánlatán. Ezzel együtt Antall a halála előtt pár hónappal, 1993 nyarán magához rendelt, és kijelentette, hogy hamarosan kinevez a köztévét és a közrádiót felügyelő kormánybiztosnak államtitkári rangban. Azt mondta: „Figyeljen, szerkesztő úr, a közmédia jelenlegi elnökeivel nem lehet nekimenni a választásoknak, biztos vereség, ráadásul én magam alkalmatlan vagyok szerepelni a médiában, és nem is akarom megtanulni, nincs rá időm.” Én hülye, nem vettem le, hogy nem a rengeteg munka miatt nincs ideje, hanem mert mindjárt meghal. Aztán meg is halt, és maradtak a közmédia vezetői, és lett súlyos választási vereség. Hornról pedig annyit, hogy azt hitte, amit népszerűségben elcseszett a Bokros-csomaggal, majd én helyrehozom. Neki is segíteni akartam, épp úgy, ahogy Antallnak, csak ismét naivan gondolkodtam. Akkor még azt hittem, hogy a politikában is a nyers őszinteség a legjobb fegyver. Támadták Hornt a házával, én meg javasoltam, hogy „engedd be az újságírókat, mutasd meg nekik azt a kurva házat, aztán számolj el, miből építetted”. Úgy nézett rám, mint valami idiótára. Jogosan.
Nálam csak Antall volt naivabb, amikor velem együtt azt hitte, hogy egy magamfajta becsületes, támadhatatlan, korrumpálhatatlan, befolyásolhatatlan faszi kell ahhoz, hogy csináljunk egy normális közmédiát.
Ehhez képest?
Ehhez képest nézzünk rá a Fidesz-sajtóra és az abba beolvadó közmédiára. Csupa tehetségtelen, bármire képes genyó.
Tudja, mit nem varrtunk még el?
Na.
Hollywoodot. Karcsú az az érv, hogy lusta volt gyakorolni az írást, és két zseniális filmtől átértékelte az életet. Mi hiányzott még a világkarrierhez?
A tudatosság. A becsvágy. És lusta vagyok. Olykor gyáva. És a látszat ellenére az a szakmai magabiztosság sincs meg bennem, ami ahhoz kellene, hogy komolyan vegyem magam. Ötletekben elképesztő menő vagyok, a végrehajtással akadnak problémák. Most is a fejemben van egy kurva jó krimi, csak le kéne diktálni, de egyre halogatom.
Diktálni sincs energiája, becsvágya?
Be kéne jönni hozzá a házamból, a Dunakanyarból, az oda-vissza nyolcvan kilométer. Sok. A kertemben kiégtek az égők. Még tavasszal. Azóta nem cseréltem ki őket. Valahogy nem érdekel… Az viszont tényleg bassza a csőrömet, hogy nem mentem Hollywoodba forgatókönyvírónak.
Van életmű?
Hogy micsoda?
Összeállt egy havasi életmű, amíg a szívét csapágyasra hajtva apa kesztyűjétől, nagyi kézszorongatásától, az ipari tanuló olajos körmeitől eljutott a máig? Ha összeöntjük, kiadnak egy életműnyi súlyt a kölökkori versek, novellák, aztán a színdarabok, a harminc népszerű könyv, a fajsúlyos rádiózás az interjúkkal és riportokkal, plusz a bulváros tévézés? Ér egy életművet az, hogy az egész ország tudja, ki az a Havas?
Nincs itt életmű, az Isten áldja meg magát.
Hanem mi van?
Lófasz van. Semmi van. Kényszerpálya van. Hát nem látja?! Mindig megmondták, mit csináljak, én meg csináltam a legjobb tehetségem szerint… Na, utolsó történet. Valamikor kurva régen kaptam repibe az OFOTÉRT-től egy menő szemüveget, azt mondták rá, hogy éjjellátó. A családi nyaralásból hazafelé fölvettem, nagy büszkén abban vezettem sok száz kilométert az éjszakában. Itthon tudtam meg, hogy hülyéskedtek, a büdös francot volt éjjellátó az a szemüveg! Megmondjam, mi volt? Egy felső kategóriás napszemüveg. Az volt. Vagyis napszemüvegben vezettem a koromsötétben. Csak mert azt mondták rá, hogy éjjellátó. Ez vagyok én. Ez az egész életem… Jó, persze, bár napszemüveg, én, ha akarok, éjjel is látok benne.
