Hurghadából Luxorba kirándultunk. Csodás volt. Ott történt meg a meglepetés-lánykérés. A párom, Ricsi szervezte nagy titokban, és ahogy mondta, azért éppen egy bárkán hajózva a Níluson kérte meg a kezem, mert az az egyetlen folyó, ami, úgymond, visszafelé folyik. Illik hozzám, mert én is sok mindennel szembe megyek az életben. Ebben van valami. Ő aztán ismer engem. Letérdelt, elővette a gyűrűket és én elbőgtem magam a boldogságtól.
Ez egy keddi napon történt.
Nagy-Kuglicz Kata és Ricsi immár jegyespárként nyaralt tovább Hurghadán, a tengerparton. Pár nappal később elhatározták, hogy befizetik magukat egy másik kirándulásra: egy sivatagi szafarira. Rutinkiruccanás ez arrafelé.
Megvolt az ilyenkor szokásos tevegelés, a quadozás, megvolt az elképesztő naplemente, amikor rózsaszínűen izzik a sivatagi homok, este nomád vacsora, táncest, Kata sokat fotózott. Mikor visszafelé indultak, a csoportjukból elsőként ültek be a járgányba. Ezekből a szafari dzsipekből, szokás szerint, kiszedik az üléseket, és a helyükre két hosszabb padot raknak be egymással szemben, hogy több utas elférjen. Szó szerint fapados megoldás.
Biztonsági övek nincsenek, de hát egy baleset veszélye amúgy is nagyon csekély: ezen a sivatagi terepen nincs forgalom vagy kereszteződés. Kata egyszer csak a semmi közepén megpillantott két virágzó olajfát. Olyan gyönyörű és valószínűtlen volt a látvány, hogy azonnal kapta a gépét, hogy megörökítse. Kicsit hátra is fordult az ülésen.
A teljes sebességgel haladó dzsip hatalmasat huppant egy kátyúban, Katát feldobta az ülésről, egy pillanatra fentről látta a platót, majd a következőben rá is zuhant. A levegőbe repülő mobiltelefon meg pörögve rögzítette a kaotikus valóságot.
A kocsi nem ütközött semmivel, nem fordult fel, még csak meg se perdült, éppen csak huppant egy óriásit, neki azonban azonnal ripityává tört a tizenkettedik csigolyája. Mintha egy kétmázsás cintányérral csapták volna össze a testét. A szilánkok a gerincvelőjébe fúródtak.
Mentős vagyok, egészségügyis, de soha ilyen fájdalmat nem tudtam volna elképzelni sem. Mintha egy vulkánba pottyantanának bele, és utána jeges vízbe mártanának. Üvöltöttem, hánytam, ömlött a számból a vér, ha másból nem, hát ebből tudtam, hogy belső vérzés. Ötvenfokos hőség, biztosan éreztem, hogy innen nem jutok ki élve. Akkor felhívtam a szüleimet, megköszöntem nekik mindent és elbúcsúztam tőlük.
Mentőhelikopter nem volt, sőt, a mentőautó is csak az aszfaltos út végéig, a sivatag széléig ment ki érte. Addig még négy és fél órát kellett zötykölődnie.
A többi utas átszállt egy másik kocsiba, Ricsi hanyatt fektette a padon, kvázi rögzítette a testét, külön összekötözte a két lábát is, lefogta a mellkasát, hogy minél merevebb pozitúrában tartsa. Kata két eszméletvesztés között megpróbálta instruálni a párját, hogy mit tegyen vele. Órák teltek el így, de később az aszfaltúton, a mentőkocsiban sem zajlottak professzionálisabban a dolgok, nem kapott sem nyaki rögzítőt, sem oxigént.
A hurghadai kórházban, ami igazándiból egy belgyógyászati részleg, nem tudtak sok mindent kezdeni vele.
„Ember, hogy kérhet tőlem olyat, hogy üljek fel?” – mondta, dadogta, ordította angolul az ottani orvosnak. „Én gerincsérült vagyok!” Kritikus állapotba került, köldöktől lefelé teljesen lebénult, az iszonyatos fájdalma sem csillapodott, és csak annyit tudott biztosan: bárhogyan is, de haza kell jutnia.
Pár nappal később érkezett meg Budapestre. Azonnal a sürgősségi osztályra szállították, de mivel még mindig kritikus állapotban volt, az operációra csak jó pár nap múlva került sor. Kivasalták a csigolyáit, két rúddal kimerevítették, de a roncsolódott gerincvelőhöz nem nyúlhattak. Az pedig tartósítja a gyulladt, mozgásképtelen állapotot. Meg az elmondhatatlan fájdalmat.
Mindez nyolc éve történt.
Én eddig minden bajból jól jöttem ki. Pedig, miután extrém, nem éppen veszélytelen életet éltem, máskor is előfordult, hogy balesetet szenvedtem. És mindig én győztem! Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy rendbejövök most is. Olyan nincs, hogy én meghaljak, az nem szokásom! Én fel fogok állni a kerekesszékből, járni fogok, megcsinálom az államvizsgát, és megyek vissza dolgozni a kórházba. És gyereket is akarok!
De nem állt fel azóta sem. Nem lett belőle mentőtiszt, és el kellett engednie sok minden mást is, ami addig az életét jelentette. A versenymotorozást, a snowboardos száguldást, és persze azt is, hogy katasztrófa sújtotta területekre járkáljon szerte a világban segíteni az áldozatokon. Meg azt is, hogy valaha gyereket szüljön. Mindent.
Ennek a nyolc évnek a történetéről fogunk most mesélni.
Pár hónappal a baleset után, 2016 áprilisában házasodtak össze Ricsivel. Két makacs ember. Kata szakítani akart a vőlegényével, könyörgött neki, hogy menjen el tőle, élje az életét. Ricsi hallani sem akart róla. Kata úgy érezte, hogy csak tisztességből akar vele maradni.
Nem bíztam benne, hogy engem ennyire lehet szeretni.
De Ricsi hajthatatlan maradt. Csakis vele akarja leélni az életét, hajtogatta. Szombathelyen, ahol éltek, Kata szülei segítségével, egy, az állapotára szabott, vadonatúj, speciális házat építtettek, amiben mozogni és valamelyest tevékenykedni tud a kerekesszék segítségével. A ház csodásra sikerült, ő mégis aranykalitkának érezte. 18 éves korától önálló ember volt, 65 kilós, vonzó nő, beutazta a fél világot, tanult, gyógyított, sportolt, hódított – most meg mintha egy kiszolgáltatott, beteg csecsemő lenne.
A fiatal férjből, aki amúgy mérnökember, szabályos ápoló lett. Mosdatta, pelenkázta, öltöztette, kötözte, vigasztalni próbálta a feleségét. Vásárolt, főzött. Elviselte a kedélyhullámzását, az öngyilkossági gondolatait, az önutálatát, a fájdalmas sikolyait, főleg éjszakánként, amikor a legdurvább ópiumkészítmény, a sűrűn adagolt morfium-infúziók, a kétóránként bevett gyógyszerek sem segítettek.
Ez szükségszerűen átalakította kettejük eredeti kapcsolatát. Megfogalmazhatatlan, hogy mivé, jobb, ha meg se próbáljuk. Ezután még sok-sok évnek kellett ahhoz elmúlnia, hogy valahogy helyre billenjenek a dolgok. De nem sietünk előre a történetben.
Ezt a fájdalmat úgy kell elképzelni, mintha a hátadba vágnának egy konyhakést, és aztán áramot vezetnének bele. Úgy néz ki, hogy az egyik idegsejtem, ami a balesetkor ütést kapott, megőrült, és egyfolytában küldi a fájdalomjeleket az agykéregbe
– magyarázza Kata.
A leletei bejárták szinte az egész világot, keresték, hol segíthetnek rajta. Zürich, Nottingham, Miami. És akkor jött egy kis remény. Éppen itt, Magyarországon. Két év extrém szenvedés után, 2017-ben két magyar idegsebész, dr. Erőss Loránd és dr. Halász László újra megoperálták Katát. Egy pacemakert ültettek be a gerincvelőbe, amitől azt remélték, hogy megzabolázza, egy kicsit átprogramozza a sérült idegsejteket. Vagyis csillapodik az a bizonyos állandó fájdalomjelküldés az agyba.
Örökké hálás lesz ennek a két embernek. Mert láss csodát, ez meg is történt. Ezzel ugyan még mindig nem lehet végigaludni egy éjszakát, hajnali két óra körül mindig fel is ébred, és reggelig olvas, tanul, filmet néz – vagy éppen hangosan zokog a fájdalomtól. Ha aludni nem is, de kerekesszékben élni lehet. Vagy legalábbis meg lehet próbálni. Kata megpróbálta.
Először naponta egy-egy órára kiült a levegőre. Aztán felhívta a Mozgássérültek Vas Megyei Egyesületét, lenne-e valami foglalkozás a számára. „Rajzolni, festeni tud?” – kérdezték tőle. „Nem. Még sose próbáltam.” „Akkor jöjjön be, van egy műhelyünk, van egy közösségünk.”
Addig fogalma sem volt arról, hogy az ilyesmi egyáltalán elsajátítható. Ügyesnek, tanulékonynak, sőt, kifejezetten tehetségesnek bizonyult. Akkor már rokkantautót is vezetett, kicsit szabadabban, önállóbban mozgott. A kerámiázást is kipróbálta. Terápiának szánta, de ugyan ki sejtette, hogy idővel kiállításokra viszik, galériákban állítják ki a munkáit, és hogy ez lesz a megélhetésének, a most induló vállalkozásának az alapja is? Mert ő a jövőben festészetet és kerámiát akar tanítani.
De most megint előre szaladtunk.
Pár évvel ezelőtt Kata az egyesületben találkozott egy három végtagját elveszített férfival, aki, mint kiderült, teniszezik. „Nem lenne kedved neked is, Kata?” „Miért ne?” Ez úgy négy éve történt, Kata jelenleg Magyarország egyetlen kerekesszékes női teniszezője, számtalan nemzetközi bajnokság nyertese, de legalábbis résztvevője. Rendszeresen jár fel Pestre edzeni, mert Szombathelyen erre nincs lehetőség.
Én vagyok a legjobb
– jegyzi meg ironikusan.
A mozgássérült fiúk kék mezben teniszeznek, ő meg kapott egy lányos, pink színűt. Ez a mez, érdekes módon, valamiféle áttörést hozott nála. Mert hogy mindig is utálta a babás színű dolgokat. De ha már így alakult, hozzáfestette a körmét meg a haját. A feltűnő, hivalkodó, pink színű fürtök a válláig értek. Később kicsit módosított rajta: rózsaszín melírtincsek keverednek a szőkével. Megpróbált egy kicsit játszani a külsőségekkel. Leste a hatást. Talán picit provokálta is a világot. „Nicsak, egy nyomi csaj, és mégis kísérletezget önmagával, az elveszett nőiségével!” És tényleg mindenkinek tetszett. Na, akkor már lecseréljük a kerekesszéket is, mondta erre, és választott egy új, ugyancsak pink színű kocsit. Olyan mosolygóst, kislányosat, feltűnőt.
Amikor megvettük, rögtön a legkedvesebb versenymotorom jutott az eszembe, az én imádott Ducatim, amivel bejártam, berobogtam egész Európát. Az a motor piros-fekete színű, olyan, mint a föld meg a tűz, minden szempontból az, vagány darab, és egy pillanatra megszakadt a szívem, hogy én már talán soha többé nem ülhetek fel rá, helyette viszont itt van nekem ez a babakocsi, de hát legalább…
– Hogy a csudába lehet ennyi fájdalom és korlátozottság mellett csinálni ezt a sportot? – kérdezem Katát, hiszen hajolnia, derékból fordulnia kell, lesni a labda röptét, erősen ütni. Nagyon összetett, a gerincet igénybe vevő mozdulatok ezek.
– A kezdés a legnehezebb, amikor csak állsz, illetve egy helyben ülsz még, és várod az ütést. Tehát nulla sebességből kell a labda után kerekezni. De utána az ember egyfolytában svungban van, soha nem áll meg, odaperdül a székkel ahová kell, üt, és ugyanazzal a lendülettel már fordul is vissza vagy oldalt. Ez a felvett sebesség miatt már sokkal könnyebb. A gond inkább az, hogy közben kétóránként katétert kéne cseréljek, én bevallom, ezt sokszor elmulasztom, büszke vagyok rá, hogy haspréssel is megtanultam pisilni, és egyébként már régóta saját magamat pelenkázom.
Egyre több időt töltött Pesten a tenisz- és az erőnléti alapedzések miatt.
Időközben egyre feszültebbé vált a kapcsolata a férjével. Ha belegondolunk, ezen nincs mit csodálkozni. Kata odahaza, Szombathelyen egyfolytában lázadt a túlféltettség, a teljes kiszolgáltatottság ellen, kereste a saját útját, és sokszor viselkedett lehetetlenül agresszíven. Maradt az a meggyőződése, hogy ő nem szerethető nő többé, nem lehet egyenrangú társ, és a férje csak szánalomból maradt vele. Abból pedig továbbra sem kért. Ricsi pedig egyre fáradtabb és frusztráltabb lett a helyzettől, egy idő után eltávolodtak, már nem tudtak mit kezdeni egymással. Kata három éve jelentette be, hogy válni szeretne.
Nem hiszel a saját teljesítményednek, a sikereidnek, nem hiszel senkinek és nem bízol senkiben. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, még magadban sem igazán. Bár a látszat talán más sugall. De valahol a lelkem legmélyén nem és nem akar abbamaradni az az átkozott dörömbölés: ez nem az én végleges utam! Irracionális, tudom.
Mindenesetre itt, a fővárosban jelenleg is bérel egy kerámiaműhelyt, ahol dolgozik. Akadnak megbízásai éttermektől, intézményektől, magánszemélyektől. Pillanatnyilag éppen ebben a műhelyben készít egy nagy mozaikfalat, a szombathelyi alapellátó intézmény megrendelésére. Támasza a mindennapi életében a személyi edzője, aki egyben jóbarátja is. Ricsivel egyébként igazából soha nem szakadt meg teljesen a kapcsolatuk, végül a hivatalos válásra sem került sor. Maileznek, videón beszélgetnek, szövetségesek maradtak. Kata rendszeresen haza is látogat. Közben a Mozgássérült Emberek Önálló Élet Egyesületénél sorstársi rehabilitációs mentorként is dolgozik.
Úgy néz ki, most ősztől fog beindulni a már emlegetett vállalkozása Szombathelyen. Egy kreatív műhelyről van szó, ahol kerámiázást és festészetet fog tanítani felnőtteknek. Már be is jegyezték a cégét. Képzeljem csak el, még meg sem hirdette igazán, máris vagy hatvan jelentkező akadt! Ez lesz a jövőben a stabil megélhetése.
De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, előbb el kellett végeznie egy egyetemet. Az idén államvizsgázott az ELTE szombathelyi tagozatán képalkotó szakon. Festő-grafikusi diplomát szerzett.
– Most, hogy ennyi sikerről, ekkora teljesítményekről számolt be, vajon hogy áll az önbizalommal?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a sportsikereim nem inspirálnak. Vagy a kerámia. De ez nem elég! Mit csináljak?! Vagyok olyan soha nem belenyugvó alkat, hogy azt mondom: én talpra fogok állni! Hátha az orvostudomány eljut egyszer odáig. Addig is új alapokra szeretnénk helyezni a kapcsolatunkat a férjemmel, hiszen a bázisom most inkább Szombathely és a közös házunk lesz. Úgy néz ki, hogy mind a kettőnknek szüksége volt erre a pár évnyi időre. Ami engem illet, egészen biztosan meghatározza az érzelmeimet, felszabadultabbá tesz, hogy ezalatt az ő segítsége és gondoskodása nélkül, egyedül is képes voltam elérni egy csomó dolgot.
Kata mindenképpen akar egy gyereket. Persze nem arra gondol, hogy szülni fog, hanem az örökbefogadásra. De egyelőre nem teheti meg, mivel csak erős fájdalomcsillapítókkal, ópium- és morfium-származékokkal tud létezni, ami egyfajta drognak minősül. Azt reméli, idővel sikerül ezt a dózist olyan mértékig csökkenteni, ami már nem akadályozza a hivatalos örökbefogadást.
Ha egyszer majd engem valaki majd anyának szólít, akkor fogom azt mondani: érdemes volt, és sokáig érdemes lesz élni.
