„Az állam – a működésének hatékonysága, a közszolgáltatások színvonalának emelése, a közügyek jobb átláthatósága és az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében – törekszik az új műszaki megoldásoknak és a tudomány eredményeinek az alkalmazására.”
(Alaptörvény, XXVI. cikk)
Ha egy vendéglátóhelyen limonádét kérünk, és azt mondják, „nincs”, okkal merül fel a kérdés: miért nincs? Hiányzik hozzá valami? Citrom, cukor, víz mindenhol van. Vagy a személyzetben nincs senki, aki képes lenne ezekből az alapanyagokból összeönteni egy limonádét? Erre még a legkevésbé kvalifikált „ez az első napom” pultos is képes. Kötelezhető rá a szolgáltató, hogy elkészítse a vágyott italt? Nem, de mindannyian olyan világban szeretnénk élni, ahol egy ilyen pofonegyszerű kérésnek magától értetődően eleget tesznek, mert ugye a vendéglátó a vendégért van. Ugyanúgy, ahogy a közérdekű adatok gazdája az állampolgár(ok közösségé)ért.
Ahhoz, hogy megértsük, miről van szó, vissza kell kanyarodnunk 2018-ba. Az országgyűlési választás előtt felmerült a gyanú, hogy külhoni magyar állampolgárok számára azért létesítettek fiktív magyarországi lakcímeket, hogy ne csak pártlistára, hanem egyéni képviselőre is szavazhassanak. Ezek azok az ügyek, amikor elhagyatott, lakhatatlan ingatlanokról derült ki, hogy több tucat, akár több száz lakója is van, persze csak papíron. A választás napján aztán ténylegesen feltűnnek a „lakosok”, de véletlenül sem a lakóhelyükön, csak a szavazókörökben, hogy miután behúzták a megfelelő ikszeket, pillanatok alatt szem elől is tévesszék őket, jellemzően az államhatár irányában. Bár azóta több független médium is sokat tett néhány konkrét eset felgöngyölítéséért, a visszaélések nagyságrendjét ma is csak becsülni lehet.
A TASZ-szal karöltve ezért döntöttünk úgy még a 2018-as országgyűlési választás előtt, hogy adatigényléssel fordulunk a Nemzeti Választási Irodához (NVI) és a Belügyminisztérium Nyilvántartások Vezetéséért Felelős Helyettes Államtitkárságához (BM): két évre visszamenőleg kértük ki a települési szintű névjegyzéki adatokat, havi időállapotok szerinti bontásban.
Azért kértük így, mert önmagában az az információ, hogy például Kispalád település névjegyzékén 432-en szerepeltek a 2014-es országgyűlési választás idején, 2018-ban pedig már 692-en, önmagában még nem kellene, hogy gyanús legyen; elképzelhető például, hogy olyan fejlesztések valósultak meg ennyi idő alatt, amelyek szépen lassan új lakókat vonzottak a községbe. Ha viszont hónapról hónapra láthatnánk, hogyan változott a lakosság száma, feltűnnének az esetleges hirtelen kiugrások, amelyek már alapos okot adnának arra, hogy tömeges fiktívlakcím-létesítésre gyanakodjunk. Az adatok nemismerete miatt viszont marad a hitvita: aki a tömeges csalást feltételezi, bizonyítékok nélkül is meg van róla győződve, aki pedig szívélyesen viszonyul a jelenlegi hatalomhoz, legfeljebb elszigetelt eseteknek tartja azt a néhányat, ami napvilágot látott (vagy még valószínűbb, hogy álhírnek).
Akárhogy is, a tisztánlátás első számú feltétele az lenne, hogy ezek a közérdekű adatok elérhetők, kereshetők legyenek. Mivel mégsem azok, az adatigénylés eszközével éltünk 2018 áprilisában.
Az NVI viszonylag gyors válaszából kiderült, a visszamenőleges névjegyzéki adatok nem állnak a rendelkezésére. A nyilvántartások tényleges gazdája, a BM viszont megtagadta az érdemi válaszadást, mire a Társaság a Szabadságjogokért pert indított a közérdekű adatok kiadásáért. Első- és másodfokon is az adatok kiadására kötelezték a BM-et, aminek sosem tett eleget, helyette a Kúriához fordult – és nyert.
A friss ítélet nem vitatja, hogy az adatsorok alapjául szolgáló adatok a BM rendelkezésére állnak, de a Kúria szerint azokhoz képest minőségileg új adatokat kértünk, márpedig azok előállítására az adatgazda nem kötelezhető. Magyarul: a minisztérium egy munkatársának az volna a feladata, hogy a meglévő adatbázisból havi és települési szintű bontásban kinyerje a kért lakosságszámokat. Aki már dolgozott bármilyen adatbázis-kezelő programmal, az tudja, hogy ez egy viszonylag rövid kódsor megírását, esetleg némi adattisztítást igényel, és már készen is van. A munkaidőigénye pedig legfeljebb néhány óra lehet.
A tény, hogy az adatgazda mégis titkolózik, már a per megindításakor arra engedett következtetni, hogy van rejtegetnivalója. A Kúria pedig sajnos belekapaszkodott a „minőségileg más adat” előállításának gumicsontjába, ahelyett, hogy a szükségesség-arányosság tesztet alkalmazva mérlegelte volna: vajon a kért adatbázis létrehozása tényleg aránytalanul sok pluszmunkát igényel-e ahhoz képest, hogy mit nyernénk mindannyian a közérdekű adatok nyilvánosságához való jog érvényesülésének elérésével. Ha ezt megtette volna, aligha juthatott volna más következtetésre, mint hogy a választás tisztaságának óvása jóval fontosabb közérdek, mint egyetlen minisztériumi munkatárs néhány órányi munkaidejének megspórolása.
Persze álnaivan feltételezhetjük azt is, hogy a BM-ben még mindig kockáspapíron vezetik a nyilvántartásokat, és ha így volna, akkor kétségkívül komolyabb munkát igényelne az általunk kért adatbázis elkészítése. Viszont, ha így volna, akkor a cikk elején idézett alaptörvényi kötelezettségének nem tenne eleget a BM.
A választás közeledtével legalábbis baljós, hogy az a Kúria, amely a Nemzeti Választási Bizottság határozatairól mondja ki az utolsó szót, nem a közérdekű adatok nyilvánosságát segítette elő, hanem az állam tökéletesen indokolatlan titkolózását támogatta meg az ítéletével. A fiktívlakcím-biznisz (a de facto választási csalás) közben zavartalanul virágzik.
