Látva a nem lankadó történészi aktivitását, nem mondhatni teljes bizonyossággal, hogy a ma 70 éves Romsics Ignác túl lenne életpályája csúcsán, legfontosabb művein. Ki tudja, lehet, hogy még készül néhány nagy dobással. Az viszont tényként rögzíthető, hogy amit eddig letett az asztalra, az az elmúlt fél évszázad magyar történetírásának meghatározó szeletét jelenti.
Felsorolni is hosszú lenne, hogy az elmúlt több mint három évtizedben (1990 óta tanít) az egymást követő generációkból hány neves történész került ki a kezei alól. Megkértük hat egykori tanítványát – Ablonczy Balázs, Bödők Gergely, Egry Gábor, Hatos Pál és Turbucz Dávid történészt, valamint Kácsor Zsolt író-újságírót –, elevenítsenek fel egy-egy személyes, Romsics Ignáchoz fűződő történetet, amely gyakran eszükbe jut, ha felidézik egykori tanáruk alakját.
Ablonczy Balázs
Romsics Ignác egyik legzavarbaejtőbb tanári tulajdonsága, hogy nincsenek róla folyosó-szerte regélt egyetemi történetek: se legendás vizsgai riposztok, sem szilveszter éjjelén a Lovin aláírt indexek. Szomorú. (Mondjuk egyszer az egyik évfolyamtársunk a vizsgán hármasra írt beugrója után az ötösért jelentkezett. RI látványosan elővette a tollát, hogy egy fecnin akkurátusan kiszámolja: ahhoz bizony hetest kellene elérnie a szóbelin az illetőnek, majd ártatlanul megkérdezte a delikvenst, vállalja-e? Vállalta. RI-nek arcizma sem rezdült, a többieket kiküldte a szobából, úgyhogy több információ nem maradt fenn a rendkívüli kísérletről. És tessék, ez már majdnem egy anekdota.) RI maga a derűs fegyelem és a szakavatottság, amelynek burkát csak késésekkel, kifogásokkal és be nem adott dolgozatokkal lehet feltörni. De aki ezt egyszer kipróbálta, többet nem kísérletezett.
Ha mégis egy jellemző epizódot kellene elmesélnem róla, 1996 lehetett: épp akkor jelent meg Romsics tanulmánykötete, a címével Bajcsy-Zsilinszkynek üzenő Helyünk és sorsunk a Duna-medencében, benne a megelőző tíz év diplomáciatörténeti tanulmányaival. Szép alakú, kis formátumú könyv, az akkoriban divatos matt borítóval, jókora talpas betűkkel nyomtatva; benne azokkal a Romsics-mondatokkal, amelyek már az Ellenforradalom és konszolidáció óta megalapozták szerzőjük reputációját. Talán már két féléve jártam hozzá – néhány, mára tekintéllyé lett kollégával együtt –, nyilván ez is magyarázza az elkanászodásomat. A könyvbemutatóra, amelyre talán az Osiris Kiadó akkor frissen kialakított könyvesházában került sor, természetesen nagy garral és késve érkeztem. A szerzői bevezető után szót kértem, és friss sütetű konzervatív mozgalmárként a szerzőt szembesítettem öt évvel korábbi, Bethlen Istvánról írott – egyébként roppant izgalmas és a magyar politikai biográfiát újraalapozó – könyvének bevezetésével. Ebben a szövegben Romsics magára a „baloldali, de nem doktriner; nemzeti, de nem nacionalista; népi, de nem narodnyik” öndefiníciót alkalmazta. Csöppet sem ártatlanul megkérdeztem, hogy ezeket a meghatározásokat érvényesnek tekinti-e még? Annyira lenyűgözött a saját bátorságom, hogy a válaszra már pontosan nem is emlékszem, de az összességében igenlő volt. Én, mint aki jól végezte dolgát, a válasz után bátran el is tűntem.
Egy könyv megjelenése, bemutatása mindig ünnepnap a szerzőnek, magasztos pillanat: talán egy esküvőhöz hasonlít leginkább. Az ember nincs teljesen eszénél, egy hosszú alkotási folyamat végére érve az ünneplésnek adná át magát. Ebbe belerondítani igazán rendkívüli pofátlanságra vall. RI az ünneprontást soha, egyetlen mondat erejéig nem rótta fel később, kajánul annyit jegyzett meg, hogy „kerestem magát a bemutató végén”, és mintha el is gondolkodtatta volna a fél évtizeddel korábbi önmagával való szembesítés.
Diákjai között egyaránt volt jobb- és baloldali, liberális, konzervatív, szocialista/szociáldemokrata, népi és trú radikális jobboldali – soha nem világnézeti szempontok alapján osztogatta a rokonszenvét. Meghallgatott mindenkit. Vitázott vagy egyetértett velük; nézte és moderálta, ahogy vitázunk egymással vagy egyetértünk, de az emberi méltóság tiszteletéből nem engedett. Azt hiszem, ez volt a másik szenvedélye.
Meg a szövegek. Bethlen. Jászi. Csoóri. Márai. Eötvös (József, nem a Károly). Tisza. Németh László és Teleki. Illyés és Szekfű.
Így rakta körénk a történelmet.
Bödők Gergely
2001 ősze. A Csallóközből éppen csak az ELTE történelem szakára kerültem. Az egyik délután az Eötvös Collegiumból egy idősebb kollégista – mostanra neves történész – a fiatal és még tájékozatlan ficsúr iránti felelősségérzettől hajtva szinte elráncigált egy akadémiai előadásra. „Ott a helyed!” – mondta, az ellentmondást nem tűrő imperatívusz pedig, mint kiderült, Romsics Ignác székfoglaló előadásának szólt, akit a testület akkor választott levelező tagjává. Szinte beestünk az eseményre, a nagy tumultus miatt csak hátul kaptam helyet, és az előadó végig takarásban volt. Ami „látatlanul” is megfogott, az az előadás okos és logikus felépítettsége, valamint az a tempó, ahogy témáját kibontotta, és amilyen ütemben haladt az olvasással. Aki próbált már írni, az tudja, hogy mekkora ajándék, ha valaki bonyolult problémákat képes egyszerűen kifejezni. Én nem hiszem, hogy ezt lehet tanulni, a többihez pedig rengeteg munka, szorgalom és gyakorlás szükségeltetik.
Egy évre rá találkoztunk újra. Középkorásznak készültem, de ismét egy rábeszélésnek engedve felvettem egy negyedéveseknek hirdetett szemináriumi óráját. Nálam mindenki idősebb volt és – mint hamar kiderült – okosabb is. Heccből eldöntöttem, hogy végig csinálom. Óráról órára rengeteget kellett olvasnunk – és ami ennél is nehezebb volt: Romsics kifejezetten ösztökélt mindenkit az önálló véleményalkotásra. Szerette ugyanis, sőt provokatív kérdésekkel örökösen generálta is a vitákat. A végső érdemjegy beírásakor megdicsért, hogy zöldfülűként nem hagytam ott az egészet, és azt mondta, hogy látja a szememben, hogy lesz belőlem valaki. Lehet, hogy csak az idegességemet próbálta oldani, szerintem nem is emlékszik erre, de nekem ez akkor sokat jelentett.
A járvány kitörése előtt Komáromban voltunk közösen egy konferencián. Előtte lévő este az előadókat vacsorázni vitték. Ülünk a Klapka egyik tükrös termében, amikor megjelenik egy cigány muzsikus. Egyedül van csak a hegedűjével. Romsics először azt hitte, hogy valami félreértés miatt kezd csak el „cincogni” a közelében, aztán kiderült, hogy a zenész a szervező meglepetése az előadóknak. A népzene szeretetébe nőttem bele, a feleségem – aki ott volt velem – amióta járni tud, néptáncol, mégis alig tudtuk tartani vele a tempót. A zenész aztán késő este összecsomagolt, de mi zárásig még magunknak énekeltünk. Ezt megelőzően csak egyszer láttam elérzékenyültnek…
Amikor olvasom, hogy hazaárulózzák vagy más jelzőkkel illetik, ritkábban nevetek, többször dühít. Szakmája művelésekor Romsics tényleg egy orvos hideg racionalitásával dolgozik, de mi, akik közelebbről ismerjük, pontosan tudjuk, hogy a szenvtelenség nála valójában metsző profizmus, a tudós álarca mögött nagyon is együttérző alkat, csak ezt nem köti az orrunkra. Mégis ki szeretne a műtétekor egy zokogó orvos kezei közé kerülni? Romsicsnál minden történeti probléma, legyen szó akár a legnagyobb nemzeti traumánkról, racionális, tényszerűen alátámasztható szakmai választ igényel, a diagnózis felállításához ezért minden mást igyekszik zárójelbe tenni. Ez a nehezebb út, mégis hajlok rá, neki van igaza.
Egry Gábor
Tanítványai közül biztosan nem én jártam Romsics Ignáchoz a legtöbb órára, de amikor most felidéztem miből is tartottam kiselőadást eszembe jutottak a dualizmus kori ruszinok, Wesselényi Miklós, majd egy következő kurzuson Révai József nemzetiségpolitikai gondolkodása, a porosz nemzetiségi politika a lengyel területeken, és végül a délszláv elképzelések az első világháború alatt és a békekonferencián. Talán azért választhattam az utóbbit, mert előtte Ress Imre szemináriumán Robert William Seton-Watson és a délszlávok kapcsolatáról számoltam be, így aztán elvben nem állt tőlem távol, és az alapokkal is tisztában kellett lennem. Talán a témákból is látható, hogy nem volt egységes séma arra, hogyan készüljön a beszámoló és a kiselőadás. Wesselényitől vagy Révaitól elég volt szövegeket olvasni és elemezni, máskor – az Ignác által megjelölt néhány munka mellé – lehetett anyagot gyűjteni.
Egyetem alatt privilegizáltnak éreztem magam, az Eötvös Collegiumnak komoly saját könyvtára volt, a régebbi klasszikus művek is helyben elérhetők, és néhány fontos modern szakfolyóirat is kölcsönözhető volt. Ha nem volt anyag, akkor persze az OSZK-ba jártam. A délszlávok béketerveihez sajnos nem volt, és ezúttal a Várba sem jutottam el. Leginkább azért, és ehhez volt hallatlanul nagy segítség a kollégiumi könyvtár, mert szívesebben töltöttem a napot és az estét a collegistákkal, valamint azzal a kis társasággal, akikkel akár hajnalig is játszottunk számítógépes stratégiai játékokat a Panzer General sorozatból. A collegisták fantasztikus, inspiráló közeget jelentettek, rengeteget tanultam tőlük – nem csak hagyományos értelemben vett tudást, hanem magunkról és másokról is, emberi kapcsolatokat –, de a délszláv tervekről semmit nem tudtam meg tőlük.
Ahogy közeledett a szeminárium napja, úgy lett egyre világosabb, hogy én bizony nem jutok el addig az OSZK-ba, még kevésbé másik könyvtárba. Ignác már a kurzus elején a lelkünkre kötötte, ha valami probléma van, keressük meg. Így aztán meglehetősen feszülten, hiszen telefonálni már akkor sem szerettem, elővettem a telefonszámát, és leballagtam az alagsorba, a collegium kártyás nyilvános telefonjához. A stresszt csak fokozta, hogy nem voltam különösebben büszke erre a helyzetre, a készülék pedig a folyosón volt, vagyis bárki arra járó hallhatta, miről beszélek.
Ignác nyilvánvalóan nem volt boldog, noha amit mondott az korrekt volt. Csak a kemény szavak és a határozott hang jelezte: nem igazán várta ezt tőlem. Ugyanakkor nem a megrováson gondolkodott, arra a kiselőadásra szüksége volt néhány nappal később. Felajánlotta, hogy elolvashatom a saját céduláit – Ivo Banac, Francis Deák, egyszóval tényleg csak a klasszikusok –, és ezek alapján tartsak előadást. Ma is emlékszem, ahogy egy reggel ott ülök a Pesti Barnabás utcában (vagyis a Piarista közben) Ignác szobája mellett a folyosón egy padon, és a céduláit olvasom. Rendezett, tiszta, olvasható papírdarabok, mindegyiken szigorúan egy idézet vagy információ. Meg is állapítottam, hogy pontosan úgy cédulázott, ahogy azt tanítják. És ahogy én nem.
Biztos, hogy Ignác céduláit felhasználva sem az enyém volt a legjobb kiselőadás, ha jelest kaptam azon a kurzuson, az nem ezért volt. Soha nem hallottam tőle ezt az epizódot később, az pedig belém ivódott, hogy igenis meg kell dolgozni – nem csak a kiselőadásért, hanem a kölcsönös megbecsülésért is. A céduláim viszont azóta is olyanok, mint akkoriban.
Hatos Pál
Rendszerváltáson és a taxissztrájkon túl, a Bokros-csomagon innen, a kilencvenes évek bölcsészkara az ezüstkorát élte. Már nem volt sztárszak a történelem, de tanárai körül még ott lengedezett a kultusz – a hallgatók körül viszont a gúny. A törisek igazából büfé szakosok, tartotta a fáma, aki egyszer bekerült, egyhamar nem kerül ki innen, akkor sem, ha ideje nagy részét a lépcsőfordulókban tölti, és politikáról locsog, meg vágyakozó vadászpillantásokat vet az elrebbenő szőkék, barnák, csalfák felé. A töri szak egy-két kivételtől eltekintve férfivilág volt, oktatói között pedig az akkori politika nagyágyúi dörögtek, néha szó szerint, mint a házelnök, Szabad György vagy az ízes dunántúli beszédjárására büszke honvédelmi miniszter, Für Lajos, de ők, Kossuth hívei igazából már a múlt embereinek számítottak.
Velük szemben egyre inkább a szabadelvű történész megmondó emberek vitték a prímet és a hallgatókat, mint a Monarchia-nosztalgiát felejthetetlen pátosszal előadó Hanák Péter vagy a fiatal életek indulóját fanyar humorral fűszerező Gerő András, s persze a végtelen tudását végtelen unalommal pergető középkorász Székely György, valamint a két lábon járó nyelv- és adatzseni, Niederhauser Emil. S még hányféle árnyalata a műveltségnek, rosszul öltözködő pesszimizmusnak, hiúságnak, a rejtekekből figyelő marxista történetírásnak, az egész lehanyatló Keletközép-Európának.
Romsics Ignác nem volt árnyalat és nem volt sztár. Egyszerűen Romsics volt, fiatal és visszafogottan elegáns. Tárgyilagos volt és tárgyias, ridegen tényekre szorítkozó és pontos. Pontosan érkezett, az óráit pontosan fejezte be, nem lehetett a folyosón megállítani, viszont mindig észrevette, ha valaki nem készült, és hidegen, gyors mondatokkal érzékeltette a kétes mentségekkel próbálkozót kísérlete hiábavalóságára. Tőle azt lehetett megtanulni, hogy történésszé válni elsősorban munka révén lehet.
Nem voltak megváltó tézisei, csak józan mondatai arról, hogy mi lett a logikus végkifejlete az Osztrák–Magyar Monarchia végzetes külpolitikai elszigeteltségének, s nem kerített túlságosan nagy filozófiai feneket annak sem, hogy a soknemzetiségű magyar birodalom halálra volt ítélve a megfékezhetetlen nemzeti felvirágzás évszázadában. Nem voltak kedvencei, s a legkisebb ténybeli hibát sem tűrte. A vitát szerette, sőt bátorította, s ha valaki komolyan vette, hogy a történelem épp annyi erőfeszítést követel, mint az anatómia alapvizsga az orvostanhallgatóktól, akkor azt is észrevehette, hogy egyenrangúként vesz vele részt a vitában. Akár a nagynevű történészkollégákkal szemben is. Engem akkor nyert meg, amikor egy általa meghívott akkori sztártörténésszel vitába bonyolódtam a dél-erdélyi magyarság létszámáról. A sztártörténész kissé fennhéjázóan reagált, Romsics viszont mosolyogva adott igazat a számoknak – amelyek tőlem származtak. Ez volt az egyetlen elismerés, amit kaptam tőle. Lecke a demokráciából, máig nem kevés.
Kácsor Zsolt
A nemsokára 8 éves kislányomon kívül nem sok mindenre vagyok büszke saját magamat illetően, ha mégis mondanom kellene valamit, ami büszkeségre ad okot, akkor azt mondanám: Romsics tanár úr doktorandusza lehettem. A doktori iskolában tőle és Rainer M. Jánostól tanultam meg, hogy miképpen kell dolgoznia egy igazi történésznek: a maximalizmus felső határát súroló felkészültséggel, olvasottsággal és alázattal a választott téma iránt. Tanulmányi szempontból életem legfontosabb és legtanulságosabb időszaka volt ez. Ráadásul Romsics tanár úr nem a neve és tekintélye magasából értekezett velünk, hanem kollégaként, partnerként, szinte egyenrangú félként, mit sem törődve azzal, hogy hozzá képest a ránk aggatott „történészi kabát” meglehetősen lötyögött.
Apropó, kabát. Éppen erről akarok beszélni.
A tanár úrral Egerben több alkalommal elmentünk borozni, és egyszer meghívott minket egy olyan borkóstolóra is, amit voltaképpen ő vezényelt le. Habár álldogált az asztalunk mellett egy szakember, aki a kóstolásra felkínált borokról értekezett, de a tanár úr idővel szükségesnek érezte, hogy átvegye tőle a szót, mert a borszakértő kiselőadásával nem volt elégedett. (Ez nekünk, diákoknak meglehetősen ismerősnek tűnt az órákról.)
Nem szeretnék a részletekbe belemenni, maradjunk abban, hogy nem kevés bort ittunk. Késő éjjel, amikor szedelőzködni kezdtünk, én elsőnek vettem a kabátomat, hogy kimenjek a friss levegőre. Szellőztettem a fejemet, közben szórakozottan benyúltam a kabátom belső zsebébe, és rémülten vettem észre, hogy hiányzik belőle a tárcám és a telefonom. Beviharzottam az ajtón, jött szembe Romsics tanár úr, s megakadt a szeme rajtam. A kabátom! – kiáltotta. A tárcám! – kiáltottam vissza.
Aztán be kellett látnom, hogy neki volt igaza – énrajtam, firkászéletű, léha, literátus emberen eléggé lötyögött a történészkabát.
Turbucz Dávid
Romsics Ignáccal 2007 tavaszán találkoztam először, amikor az ELTE BTK negyedéves történelem szakos hallgatójaként felvettem az 1947-es párizsi békeszerződésről szóló szemináriumát. A félév közepe táján – összeszedve minden bátorságomat – kérdeztem meg, hogy elvállalná-e a Horthy-kultusz témában írandó szakdolgozatom témavezetését. Elvállalta. (Mondjuk, ez senkinek sem lehet meglepő, ha ezeket a sorokat olvassa.) Úgy éreztem, és most is így gondolom, hogy szakmai szempontból a lehető legjobb helyre kerültem. Azóta 14 esztendő telt el: ELTE BTK, Eger, Horthy Miklós, Horthy-kultusz, MTA/ELKH BTK TTI. A 14 év főbb állomásai. Mindig segített, építő kritikájával hozzájárult a szakmai fejlődésemhez, amikor pedig dicsért, akkor büszkeséggel gondoltam vissza az elvégzett munkára.
A magyar jobboldali hagyomány című kötet kapcsán a gödi otthonában megismertem a tanítványait, a hozzá közel álló történészek jelentős részét. Igazán inspiráló élmény volt. Elsősorban azért, mert mi, több okból is eltérő hátterű történészek egymást meghallgatva, ugyan nem kevés viccelődés kíséretében, de mégis komolyan beszéltük át az említett tanulmánykötet kapcsán felmerülő kérdéseket. Ahogyan jobban megismertem az említett kötet szerzőit, világossá vált, hogy Romsics Ignác számára nem a világnézeti elkötelezettség számít. Hanem egy dolog: a történettudomány normáinak való megfelelés.
- Az, hogy a múltat megismerni, megérteni és megmagyarázni kell.
- Az, hogy az állításainkat bizonyítani kell.
- Az, hogy kötelességünk kiegyensúlyozottságra törekedni, mert a magyar történelem – mint minden más nemzet múltja – összetett, így nem lehet azt mítoszokon, legendákon, valótlanságokon és összeesküvés-elméleteken keresztül értelmezni. Akkor is, ha nem népszerű.
- Az, hogy a tanítványa a munkáját professzionális keretek között végző történész legyen, egy olyan szakember, aki a világnézetéből fakadó állításokkal lehetőleg nem traktálja a történelem iránt érdeklődőket.
Köszönöm, hogy ennyi mindent tanulhattam!
