Ugyan az elmúlt néhány év alapján úgy tűnhet, hogy az Európai Unió szinte folyamatos harcok színtere, valójában ez csak Magyarországra és Lengyelországra igaz. Mivel Orbán Viktor számára az önkormányzati választások előtt nem jelentett veszélyt a hazai ellenzék, a miniszterelnök alapvetően külső „ellenzékekkel” harcolt. Ezek közé a külső politikai aktorok közé tartozott saját pártcsaládja is, amelyet nehéz lenne ellenzéknek nevezni ugyan, de vannak olyan ügyek, amelyeket elleneztek. Hasonló a helyzet az Európai Bizottsággal is, amelyet a kormány csak Brüsszelként azonosít. Ritka az, hogy egy ellenzéki erő ennyi ingyenpénzt ad a politikai ellenfelének, és ebből a logikából egyenesen következik, hogy az Európai Bizottság nem volt ellenzéke a magyar kormánynak, csak utóbbi szerette volna ezt láttatni.
Orbán a folyamatos konfliktushelyzetet alapvetően befolyásszerzésre használta Európán belül, és azzal, hogy állandóan a határokat tesztelte, részben sikeres is lett ez a projekt. Egy darabig úgy nézett ki, hogy a magyar kormány meghatározó erő lesz az új, populista Európai Unióban, de ezt felülírta a 2019-es EP-választás, amelyen alapvetően a liberális erők győztek, Orbán pedig visszaszorult, de egy kis tagország miniszterelnökéhez képest még mindig jelentős befolyása van.
A lényeg, hogy az unió számunkra konfliktusosabb helynek tűnik, mint amilyen valójában. Ez alapvetően államok önérdekkövető szövetsége, ahol a legtöbben felfogják jól körülhatárolható, bár hosszútávú érdekeiket: a béke, a stabilitás és a nyitott kereskedelem értékét. De hétévente egyszer mégis komoly konfliktusokat láthatunk az EU-n belül. Ilyenkor jön ugyanis az az időszak, amikor a pénzt elosztják.
A keret
Az unió költségvetési keretét hétéves ciklusokban határozzák meg, évente ugyanis lehetetlen lenne egy ilyen meccset lejátszani. Még hétévente sem egyszerű, ahogy az a mostani vitákból is látszik. Korábban írtunk már arról, hogy a német soros elnökségre esett a feladat, hogy elfogadja az unió költségvetési keretét, és arról is, hogy ez most egy egészen különleges költségvetés lesz.
Nemcsak a hétéves keretről szavaznak ugyanis a csütörtökön kezdődő csúcson, hanem egy jelentős méretű állami segély- és hitelcsomagról is, amellyel Európa a koronavírus által megtépázott gazdaságát szeretné újra beindítani. A csomag döbbenetes méretű, körülbelül még egyszer akkora, mint a teljes uniós költségvetés, amire korábban még soha nem volt példa. És még valami, amit nem láttunk soha: az unió kvázi saját forrásokat kíván szerezni hozzá, és közösen venne fel hitelt, ahol legalábbis kezeskedne a rosszabb hitelelbírálású, jellemzően déli tagállamok fizetőképességéért.
De az új költségvetés súlypontjai egészen máshol vannak, mint a korábbiak. Jellemzően azok az országok kapnak több pénzt, amelyek gazdagabbak ugyan, de bajban vannak, miközben a szegényebb országok egy része kevesebb pénzt fog kapni. Ilyen ország Magyarország is, amely eddig a költségvetési keret hét százalékát kapta, most csak két és fél százalékra számíthat. Ez elég komoly visszaesés, főleg, hogy Magyarország, ahol komplett iparágak épültek az uniós támogatásokra, alapvetően sikeresen hívta le eddig ezeket.
Egy másik fontos szempont, hogy egyre több ország követeli, hogy a költségvetési keretbe kerüljön bele egy olyan kritérium, miszerint csak a jogállamisági szabályok betartásával lehessen a támogatási pénzeket lehívni. Ezt kéri az Európai Parlament is, melynek képviselői azzal fenyegettek, hogy enélkül nem szavazzák meg a Tanács által elfogadott költségvetést.
Ellenünk van
Ennek nyilvánvalóan egyetlen célja van csak: hatékony fegyvert találni arra, amit Magyarország és Lengyelország csinál. A két ország évek óta folyamatosan építi le a kormány bármilyen szintű kontrollját, és ezzel az EU annak ellenére nem tudott semmit kezdeni, hogy a képviselőknek egyre többször kell miatta a saját országaikban magyarázkodni. Teljesen nyilvánvaló az is, hogy az épp ilyen helyzetekre kitalált hetes cikkely szerinti eljárás működésképtelen. Egyrészt évek alatt sem történt ebben semmilyen előrelépés, márpedig a folyamatos bizottsági meghallgatásokat nehezen lehetne annak látni. Másrészt pedig az eljárás egy ország ellen még működhetne is, de mivel egyszerre kettő ellen alkalmaznák, a két vádlott folyamatosan megvédheti a másikat, ha szavazásra kerül a sor.
A jogállamiságra vonatkozó feltételt Magyarország nyilvánvalóan nem szeretné, Lengyelországhoz hasonlóan. A magyar parlament nemrég elfogadott egy olyan határozatot, ami elég homályos nyelven, de meg is tiltja a magyar miniszterelnöknek, hogy a Tanácsban megszavazzon egy olyan kötségvetési keretet, amelynek része a jogállami kritérium.
Elsőként azt érdemes a helyzet átlátásához tudni, hogy a költségvetés elfogadásához teljes egyetértés kell a kormányfőket tömörítő Tanácsban. Vannak ugyan kitételek arra, hogy el lehessen fogadni a megállapodást akkor is, ha egy adott ország nem támogatja, de ezeket nyilvánvalóan nem fogják alkalmazni. Mindenkinek rá kell bólintania a megegyezésre, ezért akár egyetlen tagország is megvétózhatja azt. A magyar miniszterelnök a gyakorlatban ezt a vétót lengette be egy olyan parlamenti határozat elfogadásával, ami elméletileg nagyon sok mindenben megszünteti a mozgásterét.
Miben lép vissza Orbán?
A határozat azért is érdekes, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a miniszterelnök meg foga szegni. Hiába fogadta el a parlament, hogy milyen feltételekkel nyomhat Orbán Viktor igent a megállapodásra, a feltételek legalább egy része biztosan benne lesz majd a megállapodásban. Egyszerre kötötték meg ugyanis Orbán kezét a jogállamiság kérdésében, és abban is, hogy milyen országok mennyi pénzt kaphatnak más országokhoz képest arányosan az új keretből. Ráadásul szerepel benne az is, hogy le kell zárni a folyamatban lévő hetes cikkely szerinti eljárásokat. Ennek már tényleg semmi köze nincsen a költségvetéshez, ez szimpla zsarolás a vétó elkerüléséért.
A kérdés igazából csak az, hogy miben fog Orbán Viktor engedni, és miben nem. Az teljesen egyértelmű, hogy a miniszterelnököt nem feltétlenül érdeklik a demokratikus felhatalmazás elvi kérdései. Ez történt akkor is, amikor megzsarolta az Európai Néppártot a kilépéssel, és saját bevallása szerint is a zsebében volt a kilépési nyilatkozat a tárgyalások alatt. Ezt nem tehette volna meg, a Fidesz alapszabálya szerint ugyanis szavazni kellett volna a párton belül a kilépésről. De ahogy a magyar kormányban, úgy a Fideszben is egyértelmű, hogy Orbán Viktor dönt arról, mi történjen.
A legvalószínűbb, hogy a jogállamiság feltétele bukik el. Itt a magyar parlament által elfogadott nyilatkozat azt írja,
a források politikai és ideológiai feltételekhez kötése – „jogállamiság” címszó alatt – elfogadhatatlan.
Ez eleve homályos szöveg, és maga az ötlet is sokat gyengült a megszületése óta. Az eredeti javaslatban még az szerepelt, hogy a jogállamiságot a gazdasági állapotot vizsgáló rendszer szerint mérnék, és automatikusan indulna el a források megvonása. Ebben az esetben arról kellett volna szavazni, hogy leállítsák a megvonást. Ez mostanra arra módosult, hogy arról kell majd szavazni, hogy leállítsák a forrásokat. Ugyan a döntéshez csak minősített többség kell, de kényes ügyekben ezt is problémás lehet majd megszerezni.
Nem látták előre
Ráadásul a hírek szerint a déli tagállamok egy része, különösen Portugália, annyira szeretné minél hamarabb elfogadtatni a mentőcsomatot (amelyről egyben szavaz a költségvetéssel a Tanács és a parlament), hogy inkább elengednék a jogállamiság kérdését. A déli országok ugyanis bajban vannak, és még az északi országoknak is érdeke elkerülni azt, hogy még nagyobb bajba kerüljenek, ez ugyanis már az euró stabilitásának is ártana.
Ez Orbán Viktor számára egyértelmű győzelem lenne, különösen akkor, ha még a forrásokból is sikerül némi pluszt kiharcolni. Ebben az esetben tényleg senkit nem érdekelne, hogy a többi feltétel nem teljesült pontról pontra.
Az igazi problémát az Európai Unió számára az okozza, hogy az egész rendszer ide jutott. Az unió alapító atyái ugyanis nem gondolhatták sem azt, hogy az uniós források bizonyos tagországokban a korrupció szinonimái lesznek, sem azt, hogy egészen nyílt zsarolás folyik majd a pénzért. Hosszú távon természetesen jobban járna az EU, ha most megmakacsolnák magukat, de mivel itt nem egy nagy szervezetről, hanem egyéni érdekek sokaságáról beszélünk, valószínűtlen, hogy a hosszú távú stratégia nyerjen.
Kiemelt kép: Riccardo Pareggiani /NurPhoto /AFP
