Európa számos országát követve most már idehaza is szünetel az általános és középiskolás gyerekek iskolalátogatása, és digitális oktatásra tért át az ország. Itthon közel félmillió családban indult be azonnal a matek arról, hogy ki maradjon otthon a gyerekkel, vagy hogyan másként oldják meg a gyerekfelügyeletet, mivel a nagyszülők is kiestek a kalapból.
Eddig minden teher a nőkre hárult
Az egészségügy és nyomában a szociális szektor, valamint az oktatás alulfinanszírozottsága, vagyis minden olyan területé, amelyben bizonyos gondoskodási feladatok közszolgáltatássá alakultak, most a járvány nyomán egyszerre üt vissza az államokra, de legfőképpen azok állampolgáraira. A csökkenő finanszírozás gazdasági és politikai döntés, és kevesebb állami bevételből kevesebb univerzális és jó minőségű közszolgáltatást lehet finanszírozni. Az állam visszavonulása magára hagyja az embereket ezekkel a problémákkal, és mindenkinek egyéni megoldási stratégiákat kell keresnie.
Az eddigi fő modell az volt, hogy a rendszer alulfinanszírozottságából fakadó gondoskodási erőforráshiányt rá lehetett tolni a családokra, (időmérleg vizsgálatokból tudjuk: legfőképpen a nőkre). Sőt, a nők felülreprezentáltak a fizetett gondoskodó munkákban is, az egészségügyben, oktatásban, szociális szférában, nevetségesen alacsony bérekért. Most a járvány tömegesen szül olyan élethelyzeteket, amelyekben a régi „megoldások”, a régi beidegződések, a régi hallgatólagos megállapodások egyszerűen nem tudnak tovább működni. Így is a teljesítőképességük határán mozogtak azok, akik nem tudták másra tovább tolni ezeket a feladatokat.
A gondoskodást adjuk is, kapjuk is másoktól az életünkben, és a generációk közötti szívességek nélkül már eddig is családok váltak volna működésképtelenné. Most például az egyik legfontosabb gondoskodási transzfercsatorna dőlt be azzal, hogy a vírus az idősebb, nagyszülői generációra nézve különösen veszélyes, ezért kifejezetten kerülendő, hogy az iskolák, óvodák bezárásával párhuzamosan a sokszor szokásos módon a nagyszülők, jellemzően a nagymamák vigyázzanak a gyerekekre. Tették ezt sokszor a magánélet sérthetetlenségével és autonómiájával érvelve, vagyis hogy az állam ne szóljon bele abba, hogy a családok ezt hogyan oldják meg. Ezek a kibúvók járványok nélkül sem fognak működni, lévén például az idősellátással kapcsolódó növekvő nyomás, de még kevésbé, ha arra kell hosszú távon berendezkedni, hogy az ilyen és ehhez hasonló járványok vissza-visszatérnek.
A generációk közötti alkuk újragondolása mellett a másik fontos kérdés a nemek közötti viszonyok alapját képező hallgatólagos megegyezés, miszerint a gondoskodási, gyereknevelési, háztartási feladatokért főként a nők felelnek, és ennek a szerepleosztásnak a kockázatait, következményeit is ők vállalják. A jelenlegi járvány következtében és a nagyszülői segítség kiesésével a szülőknek kell gondoskodniuk a gyerekek nappali felügyeletéről.
Az iskolával való kapcsolattartás, a gyerek ellenőrzése, hogy halad-e az anyaggal, segíteni, ha elakad benne, kikérdezni tőle a leckét – ezek a feladatok már eddig is főként a nőkre hárultak. A feleség, anya, takarítónő, szakács, idősgondozó szerepek mellett most már a tanárnővel bővült a repertoár. Nagy kérdés, hogy a rendkívüli helyzetben meddig tisztelgünk még szépelegve a nők teherbíró képessége előtt, vagy esetleg hosszabb távon fenntartható, precedens értékűvé tud-e válni, ha nők és férfiak most nem a szokásos módon osztják ki egymás közt a feladatokat. Lesz-e ebből hosszú távon új, nemek közötti alku? Elősegíti-e ezt a politikai és munkáltatói közeg?
A házi karantén nem lesz feszültségmentes
Különösen a több százezer egyedülálló szülő esetében nagy kihívás ez, akiknél a munkamegosztás újragondolásának kérdése fel sem merül, mert nincs kivel. Nekik ráadásul az anyagi terheket is egyedül kell viselni, és a 12 éve nem emelkedő családi pótlék sem segít túl sokat. Az olyan családoknál, ahol a két szülő együtt él, fontos mérlegelési szempont, hogy ki keres, vagy ki dolgozik fizetett munkában többet, kinek a munkaköre és főnöke engedi meg a távmunkát. Például a nők által dominált egészségügy és a szociális szféra dolgozói aligha mehetnek el home office-ba;
Empirikus adatok még nem állnak rendelkezésünkre, hogy felmérjük a különböző (nemi arányú) gazdasági szektorok érintettségét a közelgő recesszióban, azonban ezeket a szempontokat is érdemes szem előtt tartanunk, mert a párok megfontolásait a nemek közötti egyenlőtlen strukturális viszonyok is befolyásolják. Ezeket az egyenlőtlen nemek közti viszonyokat pedig pont az előbb említett közfinanszírozási kérdések, intézményes ellátottság és szolgáltatások megléte vagy hiánya tartja fent.
A házi karantén ráadásul nem lesz feszültségektől mentes állapot. Bár már vicces mémek formájában előkerült, hogy 9 hónap múlva a párok „kicsi vagy jogi” kérdéssel szembesülnek-e majd, azaz vajon szerelmeskedéssel vészelik-e át az ajánlott otthonmaradást, vagy pedig a kényszerű összezártságból fakadóan a konfliktusok és így a válások száma növekszik-e. Sok nő számára ez a helyzet az erőszakos partnernek való kitettséget fogja fokozni, ahogy ez Kína példáján már látszik.
A gondoskodási feladatokkal erőforrásaiktól függően különbözőképpen tudnak nők és férfiak megküzdeni. Akinek telik rá, az gyerekfelvigyázót fogadott, hogy ne essen ki a munkából. A járványhelyzet következtében várhatóan fellendül a napi gyerek- vagy akár idősfelügyeletet nyújtó szolgáltatások és vállalkozások köre is, és az sem kizárt, hogy a járvány által sújtott szektorok legkiszolgáltatottabb, vélhetően egykori alkalmazottai átmenetileg vagy tartósan ezekben az új vagy fellendülőben lévő szektorokban fognak majd dolgozni. Bár az automatizációtól várták a szakértők, hogy az annak következtében elbocsátott férfi munkaerőnek legalább egy része átképezhető a robotokkal nem pótolható gondoskodási szektor dolgozóivá, most erre a koronavírus adhat lehetőséget. Ennek persze előfeltétele az, hogy ne tartsa a társadalom a férfi szerepekkel összeegyeztethetetlennek azt, ha valaki gondoskodik.
A járvány ráadásul globális. A gondoskodási válság is az.
Vagyis például a brit vagy német nő munkaerőpiaci részvételét nem a férje vagy az idősgondozási infrastruktúra teszi lehetővé, hanem a magyar vagy Fülöp-szigeteki gondozó. Országok sora épít arra, hogy ezek a beszállítói láncok pótolják a gondoskodási rendszer hiányosságait. Most ezeket a struktúrákat, a gondozók jogi, anyagi és fizikai kiszolgáltatottságát is újra kell gondolni.A járvány a legoptimistább becslések szerint is térdre kényszeríti a globális kapitalizmus szereplőit, és ebben a harcban a kockázatokat nem viselik egyenlő mértékben az emberek. Naponta érkeznek hírek leálló szektorokról, illetve kényszervállalkozó, kölcsönzött, részmunkaidős vagy diákmunkások, vagyis a legkisebb érdekérvényesítő erejű dolgozók elbocsátásáról. A kormány maga is több százezres hazai munkanélküliséggel számol.
Most mi vagyunk alkupozícióban?
Vannak olyan foglalkozási csoportok azonban, amelyeknek képviselői igyekeznek a kialakult helyzetben az érdekeiket érvényesíteni: a mentős szakszervezet például soron kívüli béremelést kért, aminek már nagyon rég itt lenne az ideje, most pedig pláne. A kormány inkább a leendő és a nem véletlenül pályaelhagyó egészségügyisek lelkiismeretére és kötelességtudatára apellál, kilátásba sem helyezve mást. Vagyis inkább a régi megoldásokhoz nyúl. Meglátjuk, milyen sikerrel. És most minden állampolgár a saját bőrén is megtapasztalja, mennyire létfontosságú a munkája a láthatatlan munkavállalók tömegeinek: a szemétszállítók, a raktárosok, az árufeltöltők és a pénztárosok munkája nélkül nem tudna működni az ország.
Közhely, hogy a válság egyben lehetőség is a régi rossz struktúrák jövőbeli újragondolására és megváltoztatására, de a globális járvány most valóban magában hordozza ezt a potenciált. A járvány adta helyzet a munkáltatók számára is új kihívásokat jelent: sokan most fognak szembesülni azzal, hogy kénytelenek bízni az alkalmazottaikban, és elfogadni, fejleszteni a távmunka lehetőségeit, vagy éppen azt, hogy a férfiaknak is vannak gondoskodó feladataik. Ez új típusú működésmódokat kényszeríthet ki, amiket a rugalmasabb munkakörülményekért, a gondoskodás társadalmi értékéért lobbizó szereplők, az érintett munkavállalók és szakszervezetek eddig nem tudtak kikényszeríteni.
Kérdés, hogy politikusok és a gazdasági szereplők képesek-e felismerni ezeket az esélyeket, és új társadalmi megállapodásokra helyezni a gondoskodási spórolásba épp belebukni készülő politikákat, és ha nem, hogyan tudjuk őket erre rábírni. Ahogyan kérdés az is, hogy a régi-új keretek milyen megoldásokat tesznek elképzelhetővé és lehetővé a nemek közti munkamegosztás újraszervezése érdekében, és hogy ez továbbra is inkább a jómódúak kiváltsága marad-e.
Gregor Anikó szociológus / Kováts Eszter politológus