Színehagyott cégtáblák, befalazott ablakok, megszaggatott redőnyök, pofon vert oroszlánfejek, kapualjak elkobozhatatlan leprafoltjai, lehúgyozott rozetták, kisiklott ereszcsatornák, megereszkedett sodronykötelek, kibelezett szirénák, nyugdíjas rostélyokon senki-nem-látta lándzsák, liliomok, ingyensírhelyes öregek pincéin csak fűrésznek engedő lakatok, kidobott cirokseprűk, kerékpárláncok és papírtrombiták gombás nádpalló-rakásokban, óvóhelybenyílások betonduzzanatai, belőtt ablakok nyerstégla pótlásai, érvénytelen falragaszok, szederjes zászlónyelvek, elfüggönyözőtt kirakatok: szeretem ezeket a házakat.
Konrád György: A látogató
Ebben a városban nőttem fel, itt éltem életem nagyobbik részét. A város ez a város, szeretem. Már nem élek ott, de amikor ott vagyok, minden sejtemmel benne vagyok. Látogató vagyok ott, ahol Konrád György halott.
A magyar szellem annus horribilise ez: Baló, Térey, Heller, Rajk, Konrád; olyan veszteség, melyet kevés kultúra visel el. A kiemelkedő emberi minőség ellentmondása, hogy épp azért éljük túl a veszteséget, mert e csodálatos nők és férfiak (élet)művének vértezete véd minket.
Amikor valaki meghal, gyakran írják az emlékezők, hogy ’napok óta akartam írni neki, vagy fölhívni, aztán jött a hír és már nem tudom’. Így vagyok ezzel én is: hónapok óta akartam beleolvasni újra A látogatóba. Motoszkált bennem itt, valamelyest messze a szülővárosomtól, hogy újraolvassam fiatalkorom legcsodálatosabb mondatait. Nincs nosztalgiám, nem vágyom vissza a kései kádárizmusba – ezért (is) jöttünk el Magyarországról –, de ezt a nyelvet őrzöm, mert ez a legszebb dolog, ami az enyém.
Nekem először Konrád György mutatta meg, hogy mennyire gyönyörű. Féltve őrzöm, ezen beszélek a gyerekeimmel, a feleségemmel, a szüleimmel, a barátaimmal. Óvóhelybenyílások betonduzzanatai rejtőznek a magyar nyelvben, de csak azért, mert Konrád beleírta őket. Ezért van ilyen városom, ezért van ilyen nyelvem. Ezért és így – Konrád miatt (is) – vagyok itt, Bécsben otthon és magyar.
A zsidó hagyomány szerint minden nemzedékben van harminchat igaz ember – lámed-váv cádikim –, miattuk van még világ. A cadik igazság, igazságosság –, ezt nem Konrád, hanem ’sten írta bele a nyelvbe. Nézem a neten kerengő képet, Danilo Kiš emlékestjéről 1991-ből. Négy cadik a harminchatból: Rajk, Petri, Konrád, Eörsi. Most ment el az utolsó. Egyedül maradtunk, mi később születettek. Arcukon finom mosoly, boldog emberek. Így van ez: a tisztességes, becsületes ember – boldog. Kevesen értik ezt az érvénytelen falragaszok, szederjes zászlónyelvek, elfüggönyözött kirakatok világában.
Mint minden cadik, Konrád György is sallangmentesen volt tisztességes. A tisztességes lét életforma; mint gyönyörű mondataiban, a becsületesen élt életben is finom kérlelhetetlenséggel haladt előre. Ez a tisztesség itt nem magántisztesség, hanem közbecsület: a szabadság művelése, a pusztítással szemben az alkotás erejének folyamatos felmutatása. Amit én láttam ebből, az a végtelen nyugalom: halk, bölcs, egyszerű.
Lehetett volna dühös is. Közösségét, melybe Berettyóújfalun született, saját anyanyelvén beszélők irtották ki; az egyetemről kizárták, ötvenhat után nem kapott állást, írásai nem vagy csak cenzúrázva jelenhettek meg a hetvenes-nyolcvanas években, a rendőrség vegzálta, sokáig nem utazhatott, állását elvesztette. Világhíre ellenére sokáig üldözött, kitaszított, tiltott volt.
Konrád György eközben azt mutatta: tisztességesen élni egyszerű, akkor is, amikor lehetetlen. Bárhol, bármikor. Mondjuk hetedik kerületi gyámügyi előadóként, BUVÁTI-s szociológusként, szamizdatszerzőként, a PEN Klub elnökeként, vagy világhírű értelmiségiként a hegymagasi zsidó kocsmából alakított házban, az ivó helyén írógéppel. Konrád György élete és műve, hogy tőle és általa is tudjuk, így is lehet. A világhír, a könyvek, a magas tisztségek, a díjak: járulékos haszon. A boldogtalan és tisztességtelen országban a szabadság, az autonómia és a becsület mindennapi hitvallását élte: ’de, lehet’. Ez csendes, de kérlelhetetlen lázadáshoz vezetett: élni, mintha mi sem történne.
Mondanám, hogy az „eltaposott zendülés után, amikor mind, aki megpróbálta, egymás ellen acsarkodik; […] a hódítók nem csak bírkozásban, ölelkezésben is túlélhetők; az ismétlődő szégyenek […] az idő csendjében elenyésznek, mint a déli harangszó”. De ezt már leírta ő A Városalapítóban.
„Kádár János végtelenül népszerű az egész országban” – mondta a New York Timesnak 1975-ben, mikor elvették a könyvét, lehallgatták, börtönbe csukták, majd elűzni akarták az országból. Semmi sem változik. A harminchat cadik élete a szabadság zendülése egy a szabadságot megvető nemzetben; a becsület lázadása egy a tisztességet lenéző országban; a polgári jó ízlés felkelése a parvenük világában. Valószínűleg így van ez máshol is. Ilyen a cadikok sorsa.
Most elment ő is. Halálával kicsit kevésbé magyar lett az ország. Minden mondat, amit nem írt bele a nyelvbe, hiányozni fog onnan. Majd kineveznek valakit, hogy csinálja helyette. Nem fog menni. Én nem tudom, hogy cadikok városonként, országonként, kontinensenként vagy univerzumonként vannak harminchatan. Ötöt elvesztettünk, csak az idén. A többiek már elmentek korábban. A szabadság, a becsület és a polgári jó ízlés dolga vesztésre áll. Nem telik soká, hogy az idő csendje elfelejtesse velünk, hogy éltek itt cadikok egykoron.
Ma még a gyász, holnap talán új zendülés. A példaképek ott magasodnak, fenn a hegyen napfogyatkozáskor.
Braun Róbert
Kiemelt kép: Hartyáni Norbert
