Belföld

Simó György: Konrád György háromszor döntött Magyarország mellett

Vigyorog Konrád György Csobánkán, mellette a ház falán Szelényi Iván. Miután emigrált, Szelényit a csobánkai ház falára rajzolta Pauer Gyula. Ha tényleg három a magyar igazság, akkor neki az a három alkalom jutott, amikor nem ment el ebből a vérengzős, vadulós, erőlködve boldoguló országból.

Először 1944-ben nem indult el a berettyóujfalui zsidók gázhalálba zakatoló transzportjával, mert előző nap Pestre utazott, hogy a szülei deportálása után a rokonoknál élje túl a holnapot. A barátai a halálba mentek, ő maradt az életben, aminek a határait akkoriban leginkább a mindenhol feltűnő holtak jelölték ki. Szerencse, talán.

Másodszor 56-ban nem ment el innen, amikor az új barátok, a nővére, a rokonok indultak útnak, kényszer hatása alatt ugyan, de önként. Konrád, akit a kíváncsisága fegyverrel a kézben kergetett végig a forradalomba felemelkedett Budapesten, megint maradt. Volt valami, ami a megtorlástól való félelem, az undor, a tragédia mocskos rongyai alatt is arra késztette, hogy maradni akarjon. Szeretet, talán.

Harmadszorra sem nem vitték, sem nem kergették, inkább küldték a mindig másképpen ellenséges magyarok, és ő megint a ti országotok mellett döntött. Könyvet írt a szocializmus igazi természetéről, az ilyet itt nem szerették, de a kádári plüss ököl ekkor már kerülni akarta a véres drámákat, inkább csak gorombán fityiszt és ajtót mutatott a két izgága, igazságkereső alaknak. Migráljanak csak, amíg nem késő. A barátja ment, ő maradt. Maradi lett. Akarat, talán.

Ezen a képen vidáman és vagányan áll a csobánkai ház előtt, ahol azt a nagyon-nagyon tökös könyvet írták Szelényi Ivánnal. Az én generációm már ritkán látta ilyennek. Inkább híres, megmondós, gondolkodós, bölcselkedős embernek ismertük, ilyennek is akarta mutatni magát, nem a gyámügy mocsarába belegyalogló, a forradalomban fegyvert ragadó, a titkosszolgálatokkal aki-bújt-aki-nemet játszó, új és új házasságokba belevágó, a megértésért annyi mindent beáldozó intellektuális és tevékeny akcióhősnek.

Három a magyar igazság, háromszor is verik ezt mindenkin vissza. Én úgy látom Konrádot, hogy szerinte nem három, hanem inkább háromszázezer a magyar igazság. Minden pillanat, minden ember, minden tett és minden érzelem az lehet, s neki azt rendelte az okosságos úristen, hogy ebből annyit kapjon szóvégre, annyit zárjon könyvbe, amennyit csak bír a tolla meg az ereje. Budán, Pesten, Hegymagason, repülőn, vonaton vagy szekéren, Amerikában vagy Berlinben, nézzen, éljen, írjon, beszéljen, mondja, üzenje a többieknek, hogy szerinte mi van, mi volt és főleg miért úgy. Makacs és nyugodt igazmondás, ahogy ő fogalmazott. Nagy ambíció, és nagy élet lett belőle.

Ma úgy lett, hogy nem maradhatott tovább, mert nincs negyedik kívánság. Mi maradunk, a borzalmas és csodás többiek, akik miatt végül soha nem ment el innen elég messzire, mert ami itt van, azt „nem tartotta hiábavalónak és örömtelennek”. Nem tudok ennél emberibb és patriótább mondatot.

Ez itt a váró, vagyunk lakói, maradunk itten.  Ő meg hadd menjen, könnyű vagy nehéz úton, ami jut és ahogy akarja, megint.

Itt volt ez a dilemma, hogy az ember maradjon-e, vagy menjen Nyugatra. Ez minden embert, aki itt élt, így vagy amúgy foglalkoztatott. Családomból, akit nem öltek meg, aki túlélte a táborokat, elment 1945 után és 1956 végén. Így volt ez a hetvenes évek elején is, többen elmentek, vagy ezen járatták az eszüket.

 

Bátornak látszott, aki belevágott az önfelszabadításnak ebbe az egyszerű kalandjába. Szelényi elment, én meg valami makacs és sokféleképpen megfogalmazott, de nem igazán megértett elhatározásból maradtam, talán hogy megírjam a soron következő regényemet a maga természetes környezetében. Ami a jövőnket illeti, nem bírtam látni magamat sem hálás bevándorlónak, sem – ha minden jól megy – időm nagyobb részében egyetemi tanárnak. Mert olyan napokon, amelyeken akadályoztatva vagyok az írásban, ideges és mogorva leszek, felesleges tevékenységbe bonyolódom, nem lelem a helyemet, és meglógni szeretnék ettől az egész gubanctól, pereputtytól, kedveseimtől, barátaimtól, anyámtól és a gyerekeimtől, és szöknék valahova, ahol senki sem szól hozzám, ahol úgy állhatok fel a papír mellől, hogy a kertben, ahova kimegyek levegőzni, senki se támadhasson rám valami közleménnyel vagy óhajjal.

 

Szidtam magam: sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Olyasmit vállalsz, amitől el fog menni a kedved, amit időfecsérlésnek fogsz érezni, amiből ki fogsz szállni. Lelkesedő vagy, és még mindig infantilis. Minden új városban, kicsiben és nagyban, Keleten és Nyugaton az első napon el bírod képzelni, hogy egész életedre itt maradsz, mondjuk ez lesz az ablakod. Másnapra bejárod, és már mennél tovább, s leginkább haza, a zugolyodba. Vagy Csobánkára, ahol az atya továbbra is barát, és a szomszédok sem lettek a házkutatás óta szúrósabb szeműek, a cigányok meg mind kezet fognak és a vállamat veregetik.

 

Meglepő módon a házkutatók nem emelték fel a harangozóházbeli szobámban az asztal lapját, alatta ott vártak a jegyzetek a regényhez – érintetlenül. Befűtöttem, visszasüllyedtem a munkába, ezt tettem a budapesti eszpresszókban is, kis szótárfüzetekbe jegyezgettem, gyakran nézte mesterkedésemet egy gombszemű megfigyelő. Látható volt, ahogy viaszdugóval becsukom a fülemet, és a hiányzó szó előtt behunyt szemmel megdermedek.

 

Ezt a dermedést hiányoltam. Amikor veszély van és tolongás, maradj veszteg. Mit is mondott Pascal? A legtöbb baj abból származik, hogy az emberek nem tudnak megülni a fenekükön az asztaluknál. Kivándorlás helyett fogj bele a következő fejezetbe.

 

Lemondok a kivándorlásról, maradok, ha kiadják A városalapító című regényemet, ha felhagynak a rendőri zaklatásokkal, és ha Szelényit adott szavuk szerint kiengedik. Ezt üzentem Duczynska Ilonával Aczél Györgynek. Úgy tettem, mintha maradásom adomány és áldozat lenne, holott éppenséggel erre vágyakoztam, csobánkai, budapesti életem folytatására, mert azt nem tartottam hiábavalónak és örömtelennek. Aczél azt mondta, hogy neki nem lehet feltételeket szabni, de ezeket az igényeket teljesíthetőnek gondolja. Az előlegekből volt némi kitartásunk, írhattam, élhettünk, ahogy addig, és nekem a leginkább az kellett, ami van.

 

Tudatni Ivánnal, hogy nem megyek, hogy nem leszünk nyugati szerzőpáros, mindkettőnknek fájdalmas volt. Te is maradhatnál, valahogy majd csak megleszünk, gondoltam én, megígérted, hogy jössz, és lám, nem állod a szavad, gondolta ő, és nem lehet megítélni, hogy hol az igazság, mert a döntésünkkel mind a ketten nyertünk és vesztettünk, követtük a magunk útját, fölkészültségét és természetét.

 

Nyugati lapoknak adott interjúkban megfogalmaztam, hogy mihez tartom magam: írom, amit írok, az állami kiadók közlik, amit közölnek tőlem, én pedig kiadom a munkáimat, ahogy tudom.

 

Iván ott állt a csobánkai szobámban: „Azt képzeled, hogy te majd itt írod a könyveidet, kiadod Nyugaton őket, te magad pedig békésen sétafikálsz a Kossuth Lajos utcában?” Igen, ezt képzeltem. És valahogy így lett.

 

Konrád György: 1974, Beszélő

Simó György írása eredetileg a Facebookon jelent meg.

Vigyorog Konrád György Csobánkán, melette a ház falán Szelényi Iván. Miután emigrált, Szelényit a csobánkai ház falára…

Közzétette: György Simó – 2019. szeptember 13., péntek

A hegyen, napfogyatkozáskor – Konrád György emlékére
Lehetett volna dühös is. Világhíre ellenére sokáig üldözött, kitaszított, tiltott volt. Konrád György eközben azt mutatta: tisztességesen élni egyszerű, akkor is, amikor lehetetlen.

Kiemelt kép: MTI/EPA/Markus Scholz

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.