Kenderesi Tamást múlt vasárnap hajnalban Dél-Koreában szexuális zaklatás vádjával állította elő a rendőrség. A 22 éves magyar úszó elismerte, hogy éjszaka egy bárban valóban hozzáért egy lány fenekéhez, de úgy gondolja, nem követett el bűncselekményt, legfeljebb „helyi erkölcsi normákat” sértett meg. Végül olyan ítélet született, miszerint a sportolót pénzbüntetés fejében elengedik az országból.
Nem állíthatom, hogy az ügy kapcsán soha nem tapasztalt áldozathibáztató és elkövetőmentegető hullámot láthattunk, hiszen hasonlóra számtalan példa akadt az elmúlt években a magyar közéletben. Annyi mégis elmondható újdonságként, hogy a szexuális zaklatás mibenlétével kapcsolatos tudatlanság és az ezzel párosuló nőgyűlölet olyan elkeserítő bugyrai tárultak fel az internetes hozzászólásokban, amitől a legharcedzettebb feministák is hátrahőköltek egy pillanatra.
A szexuális zaklatás, írja a NANE jogásza, Wirth Judit, a nemi alapú diszkrimináció egyik fajtája, mely „magában foglalja az olyan szexuálisan meghatározott nemkívánatos viselkedést, mint például a testi kontaktus és közeledés, a szexuális színezetű megjegyzések, pornográf képek mutatása, szexuális jellegű követelések akár szóban, akár tettekkel”. Két fajtáját különítjük el: az egyik az alkalmi, amit idegen követ el utcán vagy más nyilvános térben, a másik pedig a rendszeres, a munkahelyi szexuális zaklatás, amit főnök, tanár, vagy munkatárs követ el és az előbbinél súlyosabb következményeket, károkat okoz. A fenéktaperolás szórakozóhelyen nyilván az első kategóriába tartozik, ugyanakkor így sem elhanyagolható.
Ennek ellenére a hozzászólók többsége olyan formában fejezte ki együttérzését Kenderesi felé, mintha önhibáján kívül került volna bajba, sőt, mintha ő lenne a meghurcolt áldozat. Pedig nemigen láttam, hogy bárki fel akarta volna négyelni Kenderesit, börtönbe akarta volna zárni vagy el akarta volna tiltani az élsporttól. Eltiltást egyedül Wladár Sándor, a Magyar Úszó Szövetség elnöke helyezett kilátásba: az Indexnek azt nyilatkozta, hogy a jövőben a sportolóik verseny után nem mehetnek szórakozni.
A szövetség nevében megszólalók kerülték az áldozathibáztatást, a kommentelők többsége azonban nagy beleéléssel köszörülte a nyelvét a „bártáncosnőnek” vélt sértetten. Sajnos nemcsak random internetezők tettek így, hanem politikusok is. Például Hoppál Péter egyházzenész, karnagy, fideszes országgyűlési képviselő, volt kultúráért felelős államtitkár a 15 ezer követővel rendelkező közösségi oldalán bulvárlapokra hivatkozva élcelődött a fiatal nő általa vélelmezett könnyűvérűségén és pénzéhségén. Pedig jobban tette volna, ha inkább azon gondolkozik el, hogy közel egy évtizede regnáló pártjának vajon milyen szerepe lehetett abban, hogy egy hazánkat képviselő férfi szerint ilyen tett megengedhető egy nővel szemben. Ahogy már több publicista utalt rá: egy Magyarországon szocializálódott fiatal könnyen elhiheti, hogy külföldön is ugyanaz az erőszakbagatellizáló kultúra uralkodik, mint amilyet (ugyan nem egyedül, de) a jelenlegi kormánypárt – például a bántalmazott nőket védő Isztambuli Egyezmény folyamatos elkaszálásával, vagy a hozzájuk kötődő, Kenderesinél sokkal súlyosabb zaklatók, bántalmazók védelmével és „nőügyekkel nem foglalkozással” – itthon megteremtett. Talán ha nem kizárólag családanyaként jelenítenék meg a kormányzati kommunikációban a nőket, többek számára lenne világos, hogy saját jogon is emberek, és ez alapján is tiszteletet érdemelnek. Nem elavult és feltételekhez kötött lovagiasságot, hanem az egyenrangúnak kijáró tiszteletet.
Hoppál szerint a nő az „erkölcseit” sérelmezte. A politikus talán el sem tudja képzelni, hogy egy nő nem kívánt érintés esetén nem holmi 19. századi erényfelfogás szerinti „tisztaságát” félti (amire ugye egy „bártáncosnő” e logika értelmében már úgyis keresztet vethet), hanem az emberi jogait, az autonómiáját, a testi integritását, a szexuális önrendelkezését (ami viszont minden nőt elidegeníthetetlenül megillet). Az már csak hab a tortán, hogy a sértett nem volt a bár alkalmazottja, csupán vendége. Lehetett volna apáca vagy prostituált, mindegy. Akkor sem oké egy nő fenekét akarata ellenére megfogni, ha netán az egész nemzetközi úszómezőny megvolt már neki – ugyanis akkor is joga van eldönteni, hogy kivel akar testi kontaktusba kerülni, és kivel nem. Ne hozzuk vissza a kétszáz évvel ezelőtti angyal-kurva dichotómiát. A férfiak nem állatok, akik képtelenek lennének uralkodni a szexuális késztetéseiken, és akik számára a nők egy részét: a „bukottakat” fel kell és lehet áldozni a többiek vélt biztonsága érdekében.
Az ilyen gondolkodásmód lefokozza a férfiakat, és rangsort állít fel a nők között, akik egy része a kommentekben is lelkesen vetette bele magát a koreai lány pocskondiázásába. Vagy azért, mert a (vélt) munkakörével és öltözködésével szerintük provokálta az úszót – vagy azért, mert állítólag „felfújta” a dolgot. „Én örülnék, ha megfognád a fenekem” – írta például egy készséges rajongó a sportoló Instagram-oldalán. Pedig a kéretlen, random taperolás egy részeg alaktól akkor sem túl jó buli, ha az illetőt egyébként vonzó külsejűnek találjuk. Ráadásul az a védelem, amit a „ribancoktól” illetve a „hülye picsáktól” való gondos elhatárolódás látszólag biztosít a „rendes” (nem bártáncosként dolgozó), vagy éppen „jó fej, laza” (egy cuki fenéktaperolásból ügyet nem csináló) nőknek, meglehetősen ingatag.
Ezzel csak két probléma van: egyrészt, honnan tudhatja egy nő ilyenkor biztosan, hogy a nála valószínűleg fizikailag jóval erősebb taperoló nem üt vissza egy nagyobbat? Ha feltételezzük is, hogy Kenderesi nem tett volna ilyet, mégis – és ez a másik gond – hogy lett hirtelen helyes a pofozkodás? Ha következetesen elítéljük a fizikai agressziót, akkor az egy férfival szemben sem alkalmazandó, és egyáltalán, nem javasolható semmilyen problémára megoldásként. Maradjunk annyiban, hogy nem a lány viselkedésével volt itt a probléma, hanem az úszónak kellett volna fékeznie a kezét.
Oké, de van ennél nagyobb bajunk is – hangoztatja egy újabb tábor, többségében nők. Ott a családon belüli erőszak vagy a kényszerláthatás és az intézményesített gyermekrablás, amivel a bántalmazó azután is uralkodik az áldozatán, hogy az elhagyta – miért nem foglalkozunk az „igazi” erőszakkal? Egyrészt, aki a mostani ügyben nem marad csendben, az erőszak súlyosabb eseteinél sem szokott. Másrészt, ezek a cselekmények – a nők lenézése mentén – összefüggnek. Ahogy Mérő Vera fogalmazott: „A skála ezer színt mutat ugyan, mégis, valahol, elemi szinten egyről beszélünk. A mozgatórugó ugyanaz: nem hiszek a másik integritásában. Tehát azt teszek vele, amit én akarok.”
Annak idején a #metoo örve alatt különböző súlyosságú történetek kerültek napvilágra az utcai füttyögéstől és beszólástól a villamoson fogdosáson és a munkahelyi szexuális zaklatáson át a nemi erőszakig és a gyermekkori szexuális abúzusig. Ez nem jelenti azt, hogy ezek mindegyike egyforma mértékű lelki károkat okoz a sértettnek és egyforma súlyosságú büntetést érdemel – de azt sem, hogy az enyhébb verziókat ne lehetne szóvá tenni, és azok ellen ne kellene fellépni, azoknak ne kellene arányos következményekkel (nem felnégyeléssel) járnia. Ha csak nem jönnek kapóra a nemi erőszakolók a random taperolóknak, akik így elmondhatják, hogy ők azért mégsem annyira aljasok. Azért, lássuk be, nem nagy teljesítmény egy nemi erőszakolónál jobbnak lenni. A zsebtolvajlást sem bocsátjuk meg csak azért, mert léteznek rablógyilkosok is. Kezeljük az ügyet a helyén:
Kiemelt kép: Pascal Le Segretain/Getty Images
